Békés Megyei Népújság, 1981. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-19 / 168. szám
Új képzőművészeti könyvek Csapó György: Ilosvai Varga István: A nemrég elhunyt művész életének, munkásságának legnagyobb része a festők városához, Szentendréhez kötődik. Lírai hangvételű képek során jelenítette meg a városka hangulatos utcáit, tereit, udvarait. Csapó György, a monográfia szerzője, a festő életének bemutatásán, alapos elemzésén túl érzékletesen rajzolja meg a tiszteletre méltó művész rendkívül vonzó emberi alakját is. A tanulmány olvasmányos jellegét előnyösen gazdagítja a művész interjúszerű formában történő gyakori megszólaltatása. Németh Lajos: BAALBEK. A szerző Csontváry Kosztka Tivadar egyik főművét, a Baalbeket elemzi könyvében. A festmény és az eredeti helyszín eltéréseinek tanulmányozásával, Csontváry világképének, szimbolikájának összevetésével, a mű történelmi helyének meghatározásával a szerző iskolapéldáját adja egy képzőművészeti alkotás sokrétű megközelítési lehetőségének. Csontváry írásos hagyatékát is felhasználva, kutatja azt az „igazságot”, amely a műben „kinyilvánítja magát”. A negyvennél is több fekete-fehér felvétel — a téma Csontváry előtti képzőművészeti feldolgozásai, valamint az eredeti helyszínről készült fotók — jól kiegészítik a szöveget. Mellékletként a Baalbek nagyméretű, színes reprodukciója is helyet kapott a kötetben. Wessetzky Vilmos: Egyiptomi gyűjtemények a Szép- művészeti Múzeumban. E füzetsorozatban, amelyet a kiadó 1963-ban indított el, s azóta 42 mű jelent meg, ez a munka Egyiptom művészetét mutatja be, illetve annak fő sodrát, lényegretörően, kellemes, olvasmányos módon. Ismerteti a szerző a Szépművészeti Múzeum egyiptomi gyűjteményének regényes kialakulását is. A könyvhöz mellékelt 18 mű helyének megkeresése a füzetben, kellemes időtöltést is jelent. Elsősorban fiataloknak ajánljuk. Mindhárom, gonddal kiadott könyv a Képzőművészeti Kiadó Vállalat gondozásában jelent meg a közelmúltban. „Kinek kell ez a sok, ócska kacat?” Fotó: Gál Edit ám fia és embernyi unokája méltó követői. — Sokan mondják, — ül közénk János bácsi —, hogy a Banduláék erre születtek. Apámért még Ottlakáról is átjártak, hogy menjen klari- nétozni. Én meg csináltam utána. Hogy mivel kezdtem? Hát a furulyával. Aztán örököltem apám klarinétját... Nem kell soká biztatni, már hozza is a viharverte zeneszerszámot. — Előbb megitatjuk — mondja —, mert itt az oldalán lélegzik egy kicsit. A víztől megdagad a fa, s már szól is— Nem is akárhogy! Érdesre dolgozott ujjai, korát meghazudtoló fürgeséggel, pillekönnyedséggel kezelik a hangszert. Ügy cifrázza, úgy hajlítgatja a dallamot, hogy tán még a magnószalag is gyorsabban araszol, csak nehogy egy hang is lemaradjon az'elhangzottakból. Később az ifjabb Bandula is hazatér a munkából. Együtt emlékeznek a régi, szép időkre ... Ház a Kossuth utcában Még csak egy, a többi között, a 68. szám alatt... Igaz, a tanács már megvásárolta, ám még korántsem mondható késznek ... — Van itt rengeteg munka. hogy az eredeti állapotába visszaállítsuk a házat — kalauzol körbe minket a békéscsabai múzeum munkatársa, Oláh Gyözőné. — A konyhát ki kellett bontani, új ajtót tettek be a ház gazdái, azt is visszacseréljük ... A fal csupa lyuk, a szobák földjét fel kell mázolni... A merészebb becslések szerint leghamarabb 5—6 hónap múlva nyílhat a táj ház. A berendezés, a használati eszközök nagy része már itt van. A tábor lakói segítik az alapvető konzerválást és a leltározást... A munkát Oláhné vezeti, a helyi művelődési ház munkatársával, Kovács lstvánnéval. Elnézzük a szorgos munkát. Néha egy-egy fiatal berobban a kapun. Címek, nevek röpködnek a levegőben, aztán papírt lobogtatva a kezükben, indulnak tovább. * * * Azóta már véget ért a hatodik, Kétegyházán megrendezett néprajzi gyűjtőtábor. Jövőre másfelé indulnak, hogy az egykori kincskeresők kalandvágyától, no és a kutató ember kíváncsiságától fűtve segítsék a maguk módján a múlt hagyományainak mentését. Nagy Ágnes Közönség nélkül nincs színház — Kinek kell ez a sok ócska kacat — legyint az asszony a kupacba hánytholmi felé. — Az öregemberé volt ez mind. Ma már a kutyának sem kell. Van itt bőgatya, meg mit tudom én, mi minden. Csak a helyet foglalta. Itt van mind, amiben megegyeztünk. Szétbontsam? Vagy viszik számolás nélkül? Két bőgatya, egy halottas lepedő ... Megvan itt minden! A fiúk, Ottlakán Péter, és Rúzsa Emil egyik lábukról a másikra állnak, a szóözön hallatán. Aztán megnézik a lapot, amit az indulásnál a kezükbe nyomtak: igen, minden stimmel. Már búcsúznak is, összenyalábolva a batyuba kötött holmit. A főhadiszálláson Dr. Bencsik János múzeumigazgató, a Kétegyházán megrendezett néprajzi gyűjtőtábor egyik vezetője készséggel mutatja az eddig összegyűjtött anyagot. Közben lelkesen magyarázza, hogy eddig nem foglalkoztak érdemeinek megfelelően Két- egyházával, holott tárgyi és szellemi hagyományokban egyaránt gazdag a község. — A gyűjtés két irányú. Részben a múzeumnak, részben pedig a majdani két- egyházi tájház berendezéséhez próbáljuk átmenteni az értékeket. Két egyetemista, hat főiskolás és középiskolások — összesen 19-en — járják a községet, már napok óta. A kincskeresők szerencsével jártak. Dr. Bencsik János alig győzi előszedegetni mindazt, amit összehordtak a tábor főhadiszállásán, a szakmunkásképző kollégiumában. Ágy- és asztalterítők, párnahuzatok, komakendők, ingvállak és bógatyák... A berendezési tárgyak egy része is itt, a főhadiszálláson van. A mángorló, a porolóseprű és a vajforma mellett jól megfér a rongy- pokróc-mintakendő, vagy a gyermektolóka. Dr. Bencsik János most kis szünetet tart, aztán egy nem is akármilyen ruhaegyüttest vesz elő ... Sík Ferenc a gyulai Várszínházról, a „Torzó messiásról” és a makacsságról, ahogyan ő értelmezi „Előbb megitatjuk.. — Tegnap rábeszéltem egy nénit, adja nekünk, amit halálára készített fel. Tudományos értéke ennek is felbecsülhetetlen. Nézze csak ezt a plisszírozott szoknyát. Vagy ezt a csodálatos alsószoknyát.' A néni édesanyja hordta lány korában. És ez az ingváll! Az asszonyok hordtak ilyet. Horgolást hímzéssel kombinálva díszítették . .. Klarinétitatás Grin Igorral, a Békés megyei Múzeumok Igazgatóságának igazgatóhelyettesével, aki a tábor másik vezetője, másfajta kincskereső expedícióra indulunk. Bandula János bácsihoz, és a fiához véletlenül jutottak, tárgyvásárlás során. — Kiderült, hogy János bácsi kiválóan kezeli a klarinétot, a fia pedig a 6 likú furulya mestere. Mára beszéltük meg, hogy ismét felkeresem őket, mert virtuóz módon játszik mindkettő . Előbb az asszony kerül elő. Betessékel minket a konyhába, aztán siet kifelé, tudja mi járatban vagyunk: „Az ember kinn van a jószágoknál, máris hívom.” Amíg várakozunk, Grin Igor Bandula Demeterről, János bácsi édesapjáról beszél, aki ugyancsak kivette részét az emberek szórakoztatásából ... Ma már nem él, — Elégedett vagy azzal, amit elértél itt? — Mint intézmény, a várszínház eredményeit nagyszerűnek tartom. A tizenhét évet, ebből a várszínház-alapító Miszlay István tíz évét, és az utóbbi hetet. Miszlay a semmiből teremtett valamit, amihez a gyulaiak adták először a hitüket, akaratukat, támogatásukat. Azóta a gyulai Várszínház a magyar kultúra, a színházi élet szerves részévé lett, találkozóhelye a kortárs drámaíróknak, kiváló rendezőknek, színészeknek és a magyar történelmi dráma fogalmát a szűkebb értelmezéstől a tá- gabb felé segítette: számunkra nemcsak a régmúlt a -történelem. Az is történelem, ami a félmúltban történt, amit nem elég átélni egy népnek, a tudatába is be kell építeni, a szellemi élet közkincsévé emelni. Héroiz- mussal és olykor kegyetlen trónfosztással. Mondhatnám úgy is: szétoszlatni volt illúziókat, és újakat teremteni. Legyen még válasz a kérdésre az, ahogyan az országgyűlés kulturális bizottsága vélekedett legutóbb: a gyulai a legrangosabb nyári színház Magyarországon. — Egy tavalyi nyilatkozatodban azt mondtad: minden évben jelmondatot tűztök ki. Az idén mi a jelmondat? — Amikor megkezdtük a zenés programokat, akkor az volt. öt vagy hat éve, amikor kiléptünk a várudvarról, akkor az. Most úgy gondoljuk, megtaláltuk azokat a játszási helyeket, ahol a közönséggel találkozhatunk, és azt is, hogy megtaláltuk a próza és a zene közötti egyensúlyt. Amikor ennek az évadnak a jelmondatát megfogalmaztuk, abból indultunk ki, hogy a folklór és a mítosz egy ország, egy nemzet történelméből az igazi, nagy sorsfordulókat őrzi. Ilyen mitikus magasságokban érzem Bartókot és Achim L. Andrást a XX. században. Adott volt tehát a jelmondat: „Nyitás a mítosz felé!’’ Ehhez — ha lazábban is — jól csatlakozik Hubay Miklós parafrázisa, A túszszedők, mely mitikus alaphelyzeteket hasonlít századunk történelméhez, eseményeihez, lehetséges eseményeihez. — Filadelfi Mihály drá~ máját te rendezted. A próbák kellős közepén beszél- getünk. Hogyan történt, hogy a rendezést vállalva az első drámás szerző mellé álltái? — Majdnem húsz év alatt legalább 150 darabot rendeztem. Ezek közül a fele ősbemutató volt. Magyar ősbemutató ... Nekem az a dolgom a világban, ha már a sors színházi rendezőnek lökött, hogy az új magyar drámák színrevitelét segítsem. Vallom, hogy nincs nemzeti színjátszás nemzeti dráma- irodalom nélkül. Meg kell teremtenünk saját színházi anyanyelvűnket, ez az alap. Ezért dolgozni, vállalni amit vállalni kell: sosem idegenkedtem. Achim L. Andrásban a mítoszteremtés nagy lehetőségét látom. Egy lépést a magyar színházi drámai mítosz megteremtéséhez. A szerzővel közös, békéscsabai gyökereinkről is beszélnem kell. Volt idő, amikor egy elemi iskolai osztályba jártunk. Ez a kötődés, ez a múlt, a gyerekkor számos élménye, közös munkánkat is értékesebbé, eredményesebbé teszi. — Mi a véleményed Áchimról, és mi a „torzó messiásról”? A szerző szerint ebben a drámában a lélektani helyzetek a legfontosabbak. A rendező ugyanígy látja? — Számomra a mítoszteremtés egésze az, ami a legfontosabb. Már a dráma címe rendkívül jó, egy kicsit emlékeztet agysejtjeimben Adyra, a „magyar Messiásokra”, mert bizony igazság az, hogy itt még messiásnak lenni is nehezebb volt, mint máshol. És az elbukás sokkal biztosabb. A kor légköre, fojtása Áchím sorsát végzetszerűen meghatározta. Tudom, hogy Áchim is érezte ezt, a valóságos és a darabbeli Áchim is, igazán pedig Viczián, a Torzó messiás Tiborca mondja ki ezt a már-már tragikomikus végzetet. Mert hozzá kell tennem: ha a klasszikus kultúrák koordinátájára vetítjük ki Áchim sorsát, az menthetetlenül és szomorúan tragikomikusnak tűnik. — A minap a rádióban „makacsságotokról” beszéltél. Arról történetesen, hogy populáris színházat akarsz a gyulai Várszínházból teremteni. Mennyire sikerült eddig? — Ha egy színházban növekszik a látogatottság, attól még előfordulhat, hogy egy- egy előadáson kevesebben vannak a megszokottnál. A gyulai Várszínház előadásaira nem lehet jegyet kapni. De egyre jobban elmegy a híre a főpróbáknak, mi több, a váron kívüli próbáinknak is rengeteg nézője van ... Áll ez Jíülönösen a zenés programokra, amelyeknek nagy célja, hogy közérthetővé tegyenek nehezebben megközelíthető zeneműveket. Amit Bartók esetében elértünk, meggyőződésem, hogy frontáttörés volt. Hogy ehhez a frontáttöréshez mennyire vesszük igénybe a nyár és a környezet nyújtotta látványosság lehetőségét, az rajtunk, elgondolásainkon és ízlésünkön múlik. Előfordult, hogy a látványosságot a szemünkre hányták, pedig éppen ezzel tettük érthetőbbé ezrek és ezrek számára Bartókot, hogy az előbbi példánál maradjunk. Makacsság? Igen, van ilyen. Terveinket a társadalmi bizottságból alakult művészi tanács közvetlenül segíti. Azt, hogy továbbra is a magyar történelmi dráma, a kortárs történelmi dráma otthona legyünk, és azt is, hogy el szeretnénk hozni Gyulára a közép-kelet-európai népek drámáit, zenedrámáit. És talán a Borisz Godunovot is, talán az Optimista tragédiát is a tószínpadra ... Azt viszont egyre biztosabban tudjuk, hogy az a színház, amelynek nincs közönsége, semmit sem ér. Az utóbbi években úgy alakult, hogy általában az számított művészi értéknek, művészi értékű előadásnak, ahonnan a közönséget szinte száműzték. Voltak, akik még a színészt is száműzni akarták, ez azonban már nem sikerült. Közönség nélkül pedig nincs színház, a színház az emberekért van. Ez a lételeme, a lényege. Az elszigetelt — úgynevezett „szakmai siker” nem lesz része a nemzet szellemi életének. — Akkor tehát: „nyitás a mítosz felé"? — Igen, ezt vállaltuk, ezt akarjuk. Július 24., „A torzó messiás” ősbemutatója is ezt vállalja. Sass Ervin Martin Gábor felvétele Az ember nem is gondolná, hogy tizenhét évvel ezelőtt volt az első bemutató, hogy lobogódíszbe öltöztek a hatszáz éves várfalak, mert valami egészen új, soha- nemvolt kezdődött az öreg várban: a Várszínház... Az első nyáron Vidor Hugo Hernaniját játszották, aztán a magyar történelmi dráma otthona lett a gyulai Kere- csényi vár, ahol 1566-ban lófarkas, félholdas zászlók kerültek a magyar lobogók helyére. De hol van'már ez a történelmi múlt, a török hódoltság másfél százada, a fogságba esett kapitány szörnyű halála, és annyi elhullott vitéz? Még a sírjaik sem kerültek elő, pedig a gyulai vár körül is lehetnek, vannak tömegsírok. A történelem azonban gyors szárnyú madár, és röptéből most csak azt a tizenhét évet keressük, ami a Hernani óta eltelt. Még közelebbről azt a hetet, amióta Sik Ferenc a művészeti vezető, és jó néhány sikeres bemutató rendezője.
