Békés Megyei Népújság, 1981. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-28 / 150. szám

Sarusi Mihály: Fördős a napon Borosi Fördős, vagy ahogy még hívják, Jakab, aznap igen-igen jól érezte magát. — Jere Jakab, kezdjük jól a napot! Igen, mert ezzel kezdte a napot, rögvest két felessel. Milyen más így, mint anél­kül. Egész nap kint lenni a napon, másképp hogy lehet kibírni. Az efféle bódulat prímán ellensúlyozza a káni­kula agyvízforraló hatását. Mert hogy így az ember már eleve kábultan vonul ki a napra. Fördős eredetileg nem volt fürdős, valahonnan a moso- ni végekről való a családja, állítólag a Fertőn volt für­dőmester a szépöregapja, s ő maga még csak nem is bo­rosi, csak valahogy rajtama­radt még az apukáján. Azt híresztelik, az öreg Fördős Jakab, még legény korában Belényesről a gyulai vásárra utazván azért nem jutott el a sokadalomba, mert valahol Borosj enő táján eltévedt, s a •borissza, akkor még ifjú Fördős Borosra érvén azt hitte, hogy megérkezett, s jókedvében a hídról beléve- tette magát a Körösbe. A népek meg milyenek, nem így hívták eztán, hogy Bo­rosi, na itt a Borosi För­dős?! Mondom, neki is eredeti­leg fazekas volt a tisztessé­ges mestersége, már itt az A’földön, fazekait, satöbbi, de az államosítás elvitte a csuporüzemét. Igaz, ő való­jában alig kóstolt bele az üzemvezetésbe, fölszabadul­ván az inaskodásból már épp legényútra készült, amikor lőttek a findzsaműhelynek. Néhányszor azért még elor­díthatta magát, hogy így meg úgv ezek a koszos ina­sok, de igazi nagymenővé már nem itt nőtte ki magát. A faluban épp akkor fúrtak hévizet, s fölvállalta, hogy kicsempézi a ligeti melegfe- redő egyszem medencéje előtti szökőkutat. S ő ottan olyan ügyesen viselkedett, hogy kimentett a másfél mé­ter vízből egy balfácánt, aki azt hitte, hogy nem is más­fél, hanem három méterre van a víz felszínétől az uszo­da alja. És amikor kihúzta, úgy kipofozta belőle a vizet, hogy a feredő vezetője csak leste, na, épp ilyen ember kell nekem, kidobólegényem úgy sincs. Szóval a legifjabb Borosi Fördős Jakab első osztályú ki- és bedobó legény lett. Ki­dobni azokat szokta, akik nem veszik észre magukat, azt hiszik, otthon vannak, be­dobni meg, a féldeciken kí­vül, magát szokta. Ha vala­mi purparlé támad a me­dencék tájékán, azonnal ott­terem, kiereszti a hangját, s nincs az a helybéli levente, aki ne rezelne be a Jakab egyértelmű parancsaitól. — Szedd a cókmókodat, és tűnj el, ide többé be ne tedd a lábad! Így szokta rendreutasítani a túlontúl szemtelen fiatalo­kat, meg az idetévedő váro­si vendégforgalmat. Még hogy a művelt emberek, azok hagyján, azokból legföljebb hülyét csinál, de a városi­ak... Hogy azok mit ugrál­nak?! Szóval stramm falusi für­dőmester lett a Fördősből, neve után ítélve megtért őse hivatásához. Néha ugyan el­szabadult a képzelete, egy­szer is azzal cukkolta a fő­nökét, hogy ő bizony szinte ingyér kicsempézné a me­dencéket, tudja ő, hol van dögivei kidobott kályha­csempe, de a vezetője némi­leg higgadtabb gyerek, nem ugrott be. Ám a hangja be­vált, olyan fegyelem lett az immár nagyközség falu hé­vízi feredőjében, hogy bárki megnézheti. Nincs ott se fe­jesugrálás, se fröcskölés, se egy hangos szó, csak a rend, a nyugalom, meg Jakab. — Ha itt valaki ordíthat, az én vagyok! — adja meg olykor a feleselő idegenek­nek. Mert mondanom se kell, visszapofázni csak a más­honnan szalajtottak mernek. Azok se sokáig. Mondom, ki­vezeti őket. — Hja, kérem, ezek a vá­rosiak, azt hiszik, csak ide­jönnek, s mi hasra esünk. Hát erről szó sincsen. Ugyan arról rebesgetnek, vá­ros lesz a falujából, de hát mit számít az Fördősnek, ez más város lesz, itt a teredé­ben akkor is megmarad a falusi nyugalom! Csak a pá­zsit, a bokor, meg a két me­dence. Azért csak két me­dence, mert a harmadikat, persze felváltva, évente for­gatva, olyan ez, mint a nyo­másos gazdálkodás, szóval az egyik medencét mindig épp nyáron javítják, örül is Bo­rosi Fördős, kevesebb a dol­ga, így jobban átlátja a helyzetet. Még csak az kéne, hogy egyszerre három me­dencére felügyeljen, nem futóbajnok ő, hogy állandó­an talpaljon, épp elég neki a két egymás melletti lubicko­ló. — „Város”, hát aztán, tő­lem várost csinálhattok a fa­lunkból, engem nem zavar. Nagyon a bögyében van a város. Ki nem állhatja a nagyszájú, elbizakodott, nagyzoló városiakat, azok nem .olyan béketűrőek, mint az itteniek. Csak ideeszi őket a fene, aztán rontják a köz­szellemet: még a végén rosszra tanítják az ő birodal­ma alattvalóit. Az itteni né­pek nagyon is megszokták az ő modorát, szinte hiányzik nekik, amikor nincs bent a feredőben, s nincs, aki egy­szem ordibálásával elhallgat­tassa a hangoskodó tömeget. — Igaza van, menjen ha­za ! — szokta visszhangozni a helybéli fürdőző a mi Jaka­bunk idegenűző szenvedélyét. — Ilyen vendégre nincs szükségünk! Így van, hagyja rá a fő­nöke. Még hogy vigyük oda a zuhanyozót a lépcsőhöz, nem elég a feredő két zuha­nya, ez az átellenben levő medencebejárókhoz is zuha­nyozót követel. Mert az ide­gen azt találta mondani, zu­hanyozni otthon szokott, ide ő feredőzni jött, de ha köte­lezővé teszik, hát hozzák ide a lépcsőhöz, akkor letusol. — És az esztétika? Az ma­gának smafu? A higiéniára gondolt, sem­mi másra. — Apukám, mondom, hoz­za ide a zuhanyt. Mondom, ilyen szemtele­nek ezek az idegenek, lejá­ratják a tekintélyét, ide ilyen vendég nem kell. — Mit gondol, tán terjesz- szük a bacilust, terjesszük? Neki aztán mondhatja, hogy ássanak lábmosó csa­tornát a medence köré, meg ültessenek több csapot a vi­zek köré, nagyon jó az így is a mieinknek, csak semmi ké­nyeztetés. Ott a két szem zu­hany, álljanak az alá. Borosi Fördős föl se fogja, hogy máshol nem a feredőben mossák le magukról az em­berek a piszkot. Meg hogy míg az ember a zuhanytól a medence másik oldalára slattyog, épp elég piszok ke­rül a talpára. Szóval nehéz dolga van. És felelősségteljes. Még mit nem, terjeszteni a betegséget. Itt aztán nem, itt vagy zuhany alá áll az idegen, vagy me­het Isten hírével. Mondom, feredőzzék az Adriában! Megbír ő bárkivel, mögöt­te a helyi közvélemény. No és nem utolsósorban a főnö­ke. Olyan még nem volt, hogy a hévíz-feredő góréja rászólott volna, halkabban, ne ordítson, elijeszti a ven­déget, nem, erről szó sin­csen. A főnök szép csöndes ember, éppen kiegészíti ez az úszómester. Együtt jól elbol­dogulnak a feredőjükkel meg az okvetetlenkedőkkel. Csak hát az élet olyan ki­fürkészhetetlen, ki gondolta volna, hogy így elfajul a do­log? A főnök máig sem érti, mi történt. Mert kétségtelen, most aztán ő is bajban van. Priznic doktor úr szerint fel­forrt a Jakab agyvize. Priznic nem akármilyen doki, a fél járás ösmeri, mekkora gyógyász. A beteg mondhatja a magáét, ő aztán nem hagyja magát: — Priznic, lelkem, priznic, semmi más, csakis priznic! Ezt az egyetlen gyógymódot és orvosságot ismeri, az apja ugyan még vizes boro­gatásnak mondta, de hát hol van az -már. Priznic doktor úr szinte mindennap elsétál a falu feredőjébe, szereti hé­vízben áztatni a csontjait, mert mint már mondottam volt, a vízgyógyászat a min­dene. Vagy priznic. vagy hé­víz, vagy semmi. — Tudod, fiam, ha ez nem használ, hívhatod a papot. Priznic épp akkor ért ki a feredőbe, amikor Borosi För­dős Jakab belefordult a kis- medencébe. Egyesek szerint megütötte a guta, mások sze­rint csak a hő, de hát való­jában másról volt szó. — Fölforrt az agyvize. Priznic most se hagyta ma­gát. Mert mondom, minden a víz körül forog. Forgott Ja­kab körül is, amikor az az idegen suhanc zuhanyozás nélkül vetette magát a me­dencébe. Előbb csak okosko­dott, hogy a zuhany a hely­bélieknek való. mert hogy ezek a falusiak csakis itten látnak zuhanyt, hát élvezzék csak ezt a feredői szolgálta­tást, ő nem, és akkor bele­vágta magát. Borosi Fördős ordítani akart, még egyszer, mint utóbb kiderült, életében utol­jára, s a hang fönnakadt a torkán, vagy a nyelve guban­cán, ki tudja. A lényeg, hogy merev bakafejessel belehul­lott a háromdeci mély pan­csolóba. — Fölforrt az agyvize. Mert szerencsére Priznic épp kéznél volt, azonnal lát­leletet vett. Borosi Fördőst alig lehetett kiráncigálni a betonból. Hát igen, kemény kobakja volt. — Hol találok én még egy ilyen úszómestert... — so­pánkodott a feredő vezetője. S tényleg, ilyet többé ő nem szerezhet. A nap, ez az átok nap az oka, meghü­lyült. A szolgálati öltözőben a főnök még gyorsan kimentet­te a volt alkalmazottja bel­ső zsebéből a pálinkásbuty- kost, még mit nem, még rá­fogják, hogy ő a hibás, ami­ért engedte, hogy a beosz­tottja leszopja magát a mun­ka kellős közepén. Nem, ő erről nem tehet, más is iszik, mégse forr föl az agy vize. Igen, az agyvíz az oka, az a tettes! Délután már elszabadult a pokol. Társasgépkocsival ál­lított be egy nagyhangú tár­saság, idegen, persze, és nem volt, aki móresra tanítsa őket. Ügy hangoskodtak, olyan túl jól érezték magu­kat, hogy a helybéliek na­gyobb része inkább kimá­szott a vízből, s megindult hazafelé. — Na, eztán már itt sem lesz egy csöpp nyugalmunk, hajaj, ha ezt látná a mi szerencsétlen Jakabunk ... Igen, akkor itt ilyen felfor­dulás sose esne. — A marha, mért állt a napra. — Szegény, legalább utol­jára kedvire kiordíthatta volna magát. Az az idegen suhanc kám­fort játszott, sehol se talál­ták. Keresték, kutatták, nyo­ma veszett. Priznic szerint nem volt itt semmiféle ide­gen suhanc, egyszerűen csak képzelte az egészet a mi bol­dog emlékezetű Borosi För­dős Jakabunk. A faluban hamar híre ment. — Hallottad? Csak úgy be­ugrott! — Tus nélkül, na még ilyet. Állítólag lehúzta a für­dőnadrágját is. — Szegény Jakabunk, jól itthagyott bennünket a sla- magztikában. Képeink i Benyó Ildikó grafikusművész Budapesten él és dolgo­zik. Zalakoppányban született, a Képzőművészeti Főis­kolán Kádár György és Ék Sándor növendéke volt. A fő­iskolai tanulmányok után színes linóleum- és fametszet­sorozataiért 1974-ben Derkovits-ösztöndíjat kapott. Rend­szeresen részt vesz országos tárlatokon és pályázatokon. 1969. óta, szinte minden évben hosszabb időt tölt Hód­mezővásárhelyen és Mártélyon, ahová a Dél-Alföld vi­lága és barátai vonzzák. Békéscsabán 1971-ben mutatko­zott be az ifjúsági ház Tízek Klubjában. Benyó Ildikó: Vízparton Benyó: Ildikó: A reménység képei XVI. BényeiJózsef: Csorba kard Mint az első suta rímet, úgy írom ez a verset, a sorok vesztett utakért, versekért vezekelnek. Fűszagú széllel szólani immár jogot szereztem. Tán nincs is annyi újra, ahányszor nekikezdtem. Széjjelszóra álmaim fölött most betonoszlop strázsál, — elfogytak s nem lehettem ott az újrafelosztásnál. Most világosabb minden és keményebbek a sarkok. Most fény a vers, hát leteszem a kicsorbitott kardot. Bónus István: Boszorkánytanya Hét dűlőföldet bejárt a hír: Egész sereg boszorkány lakja, Ejjelente itt gyülekezik E rontó nép apraja, nagyja. És bár az atomkorban élünk S fejtjük titkát a mindenéégnek, Mégis egy-egy különös hírtől Félősen megborzong a lélek. Ezért állt évekig gazdátlan, örökké zártan az ajtaja: Vevő-sereg riadtan orront Megtudván, hogy: boszorkánytanyal Engem meg éppen ez csábított, Ösztökélt: megvenni érdemes, Ebben a rozzant kis tanyában Ez volt vonzó, új és érdekes. Elgondoltam micsoda nyüzsgés, Viháncolás, zajongó élet Lesz majd itt ha munkára fogom A sok seprős fehércselédet. Egyik a kertet vési~ássa, Másik a szobát festi szépre, Harmadik aranyló levest főz, S százféle jót készít ebédre. Negyedik könnyed henyélésnek. Cicomának élhet egészen, Fontos, hogy szép mosollyal várjon Örökké szerelemre készen ... Szálló szélben szétfoszlott álmom, Csönd fekszik a kis fehér tanyán... Bár jönne: ördög, vagy boszorkány, Magányomat de megosztanám!

Next

/
Thumbnails
Contents