Békés Megyei Népújság, 1981. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-21 / 144. szám
1981. június 21., vasárnap o I^ÜUKTiroß/stey András: Kráter Cs. Pataj Mihály: Kettős portré Visszapillantó tükör Gáli István: Vaskor Tíz év körüli fiú fürdötta régi téglagyár agyaggödrében. Egyedül volt. A hátára feküdt, csöndesen ringatózott a vízen. A napfény szemfáj- dítóan táncolt a hullámokon, a sárgás víztükör fölött szitakötők keringtek. A magas part tetején hirtelen megjelent egy kamasz. A fiú nem ismerte meg, a szeme még káprázott a napfénytől. Azután a kamasz lassan leereszkedett a mere* dek ösvényen, és megállt a víz mellett. A fiú megismerte, és szorongás támadt benne: Mike Pista vagy három évvel idősebb volt nála, fúr* csa, kiismerhetetlen fiú, az egyik pillanatban kedves és barátságos, a másikban már verekszik akármilyen semmiségért. A fiú leállt a puha iszapba. Szívesen elment volna, de a klottnadrágja kint volt a parton. Mike ernyőt formált a tenyeréből a szeme fölé, őt is elkápráztatta a napfény. — Te vagy az, Krizsó? A hangja nem árult el rossz szándékot, ettől a fiú egy kicsit megnyugodott. Kimászott a vízből, iszapos talpát a puha fűbe törülgette. — Már elmégy? — Ebédelünk. — Oláhcigányokat láttam a temető mellett. A fiú megtorpant. — Igazából? — Istenbizony. Vagy tíz szekérrel jöttek ... — Hátha meszesek? Ugyanolyan szekerekkel járnak. — Oláhcigányok és kész! Az egyiknél félméteres kés volt. A fiú bizonytalanul meg' vakarta a hátát. — Fürödj még egyet! — mondta Mike,» és letolta a nadrágját. — Haza kell mennem. — Na! Mike lépett néhányat feléje, a karját kérlelően előre nyújtotta. A fiút megtévesztette a kérő hang, nem hátrált idejében. Mike hirtelen átkulcsolta a derekát, két lépéssel a víznél termett vele, belevágta, és maga is utána ugrott. A fiú behunyta a szemét, hallotta, hogy a fejét zubogva ellepik a hullámok. Felállt-volna, de Mike erősen leszorította. Már vörös karikák táncoltak a szeme előtt, amikor a szorítás enyhült, kiemelhette a fejét a vízből, de egy pillanat múlva Mike ismét lenyomta. A fiú összeszedte minden erejét, lába keményebb talajra talált, megfeszítette a testét, és a fejét fölemelte a víz fölé. — Ellenkezel? — kérdezte gúnyosan Mike. Ismét a dereka felé nyúlt, hogy fölemelje, de a fiú ellökte a kezét. Szó nélkül birkóztak, csak nehéz lihegésük hallatszott. Mike hirtelen a hóna alá kapta a fiú nyakát, és egész súlyával rádőlve, belenyomta a fejét a vízbe ... egyszer ... kétszer ... háromszor ..., mindig hosszabb időre, és mindig kevesebbet hagyva lélegzetvételre. A fiú egyre görcsösebben kapott levegő után, a hullámok mind vadabbul dübörögtek a fülében. — Belefojt! — villant át az agyán a félelem, de már nem volt ereje a védekezéshez. Amikor Mike megérezte, hogy a fiú teste elnehezedik, ijedten kivonszolta a partra, hasra fektette, próbálta kinyomni belőle a vizet. Azután gyanút fogott, hogy a másik tetteti magát, nem jött víz a szájából, hát abbahagyta' az élesztgetést, és egy kicsit távolabb leült a fűbe. A fiú óvatosan kinyitotta a szemét. Fölállt, megjátszotta, hogy ájulásból éled, támolyogva ment a nadrágjáért. Mike papsajtot szedett a partoldalban, egykedvűen rágcsált. — Legközelebb belefojtlak — mondta, és messzire köpte az összerágott papsajtot. — Miért? A fiú fölhúzta a nadrágját, ez egy kis biztonságot adott. Most már lehet szaladni, de előbb jó messzire kell elhúzódni, hogy Mike ne érje utói. — Csak. Mert szemtelen- kedsz. — Mivel szemtelenked- tem? Mike látta, hogy a fiú el- oldalog, de nem volt kedve utána iramodni. — Most is pofázol. Két gyerek bukkant föl a part tetején, Kis Jóska és Demeter Gábor. A fiú megállt, egyszerre elszállt a félelme. — Te pofázol ! Mike csodálkozva fölnézett, mintha nem hinne a fülének. — Micsoda? — Lassan föl- emelkedett. — Azt akarod, hogy tényleg belefojtsalak? A fiú nem rá nézett, hanem a háta mögé, ahol Kis és Demeter leereszkedett az ösvényen. Mike hátrafordult, a fiú tekintetét követve. — Nagy pofád lett, mert jönnek a haverjaid? Kibírok én hármatokkal is, csak merjetek hozzám nyúlni! Kis és Demeter egészen közel jött. A tömzsi, cigánybarna Kis csípőre tette a kezét. Fekete klottgatya volt rajta is, a szára majdnem térdig ért. — Mit csinált? — Mikére mutatott. — Bele akart fojtani. — A fiú a víz felé bökött a fejével. — Nem is igaz! — Lenyomkodta a fejemet! — — Igen? — Kis Jóska fölvonta a szemöldökét. — Hát most ő is megtudja, hogy milyen az. Három oldalról közrefogták Mikét, mögötte a magas, meredek part zárta el az utat. Demeter Gábor közelebb lépett. — Hogy is volt az a víz alá nyomkodás? Mike botladozva hátrált. — Három egy ellen, az nem igazság! — mondta remegő hangon. — És egy nagy egy kisebb ellen? — Ha hozzám nyúltok, elmondom a rendőröknek, hogy Krizsó plakátokat tépde- sett...! — kiáltotta Mike,és elcsuklott a hangja az izgalomtól. A három fiú megtorpant, tanácstalanul egymásra néztek. — Mit dumál ez? — kérdezte Demeter megütközve. — Letépte a plakátot, amin szekérrel viszik a zsákokat a beadásba ... Ha elmondom, biztos, hogy fölakasztják az apját! — Nem is téptem le! — Letépted! Tegnap délután, a saját szemmel láttam! A buszmegállónál tépted le, az iskola előtt! Hallgattak egy darabig. — Eridj a fenébe! — mondta Kis Jóska. Mtke a fűbe kapaszkodva gyorsan fölmászott a partoldalon. Odafönt kihúzta magát, lerúgott egy csomó száraz göröngyöt. — Ugye, hogy nem kaptatok el, nagy hősök?!-»■Menj a francba! —Demeter Gábor legyintett, és hátat fordított neki. Mike még kiáltott valamit, mielőtt eltűnt a szemük elől, de nem figyeltek rá. Ledobták a nadrágjukat, belegázoltak a langyos vízbe. Demeter Gábor úszott néhány karcsapásnyit, azután prüszkölve visszafordult. — Igaz, hogy letépted azt a plakátot? A fiú a víz szélén ült, a feneke belenyomódott az iszapba. — Igaz — mondta, és beljebb csúszott. — De csak egyet, és valaki már félig leszakította előbb. Kis Jóska gondterhelten bólogatott. — Mi lesz, ha Mike tényleg beárulja a rendőröknek? — Azt mondom, hogy nem én voltam. — És ha megvernek? Akkor bevallód. Hallgattak egy darabig, azután Demeter Gábor arca hirtelen földerült. — Majd azt mondod, hogy nem téphetted le a plakátot tegnap délután, mert velünk fociztál a Nagypál közben. A fiú hálásan elmosolyodott, de Kis Jóska elégedetlenül megrázta a fejét. — Ez sem jó. Tegnap délután senki se focizott a Nagv- pál közben. Tanácstalanul hallgattak, tenyérrel locsolták a mellükre és a hátukra a fölkavart, sárgás vizet. — Az lesz a legjobb — mondta lassan Demeter Gábor —, ha azt mondjuk, hogy ő maga tépte le a plakátot. — Mike? — ö tépte le, csak rád akarja fogni. — Elhiszik nekünk? — kérdezte bizonytalanul a fiú. — Miért ne hinnék el? Az ő apja se nagyobb ember, mint a miénk. A másik kettő bólintott. Nem néztek rá, egymás tekintetét is kerülték. Szekér haladt el odafönt az úton, de a vízből csak a sárguló akácfák fölé gomolyodó szürke porfelhő látszott. A könyv címlapja előtt egy fényképet találunk, amelyen a mai Gáli István nevetve mutatja határőrkorabeli fényképét. — Valaha a Színházi Élet borítóján voltak hasonló fényképek. Egy- egy színésznő nézte önmagát olyan fényképen, amely őt Színházi Élettel a kezében ábrázolja, s a fénykép olyan Színházi Életet mutat, amelyet a művésznő arcképe ékesít. Gáli István képe azonban nem reklám s sztárfotó. Ez a fénykép a Vaskor című kötet képi summázata. A mai Gáli István e kötet írásaiban a fényképhez hasonlóan bölcsen, mosolygó szeretettel néz vissza hajdani önmagára. Az író az 50-es években volt a nyugati, illetve a jugoszláv határzónában határőr. ö maga is csodálkozott ezen, hogy miként lehet ő (akit „kis koncepciós pere” miatt az ország összes középiskolájából kizártak) a „munkásosztály ökle”, bizalmi feladatokra kijelölt ember, azaz határőr. Erre a kérdésre országos perspektívákban felvázolt választ ad a kötet. Más, ma már történelmi távlatokba süllyedt problémákat is boncolgat. A könyv három fejezetre tagolódik. Aknákon és Kalendárium címmel határőrnovellák füzérét adja. A Parnasszuson című rész bepillantást enged az írói műhelybe és irodalmi életünk szervezeti kereteibe. Ez a fejezet önéletrajzot is nyújt, amely éppoly önkritikus, önironikus, őszinte arcot mutat fel, mint a novellák. A kötet címe: Vaskor. Említettük, az ötvenes évek epizódsorozatát adja. Ez időszakról Raffai Sarolta Vasderes címen írt drámát a kecskeméti Katona József Színház számára. Talán nem véletlen egybeesés, hogy így kísért a „vas” szó. Jelzi a kor keménységét, s annak a tendenciának cáfolatát is adja, mely szerint ez az időszak „aranykor” volt hazánkban. Tűnt idő ez már. A bizalmatlanság légköre volt rá jellemző, de ezt „fokozott éberségnek” neveztük. Az állandóan élesedő osztályharc kora volt, amikor is az aknazárral körülvont katonáskodás nem volt éppen élet- biztosítás. A novellák kiélezett helyzeteket idéznek, típusokat mutatnak be. Gáli István figurái bizonnyal közöttünk is éltek, mozogtak, de a határsáv hátterében profiljuk élesebb kontúrokkal bontakozott ki. Láttatja a kuláklistáról épp lekerült „nagygazdának” kikiáltott parasztember fiát, a deklasszált grófkisasszonyt, a szerzetből kiugrott, családot alapított görögkeleti atyát, a piros lámpás házból kihullt, falura került, téveteg, tegnapi prostituáltat. Hiba lenne azonban, ha csupán ez extrém figurákat említenénk, holott bemutatja a tatabányai munkásbarátokat is, kikről életükben nem beszélt, késleltetve ezzel a Ménesgazda létrejöttét. Több kritikus szerint Gáli István főművéül a Vaskor megjelente után is az 1976- ban nyomdát hagyott, Kos- suth-díjas Ménesgazdát kell megemlítenünk. Cassandra a megmondhatója: — Bizonynyal jön mű, amely ezt is túlszárnyalja. De mérhető-e egymással a két szuverén alkotás? Rokonítható annyiban, hogy mindkettő határövezetben játszódik. Műfajilag azonban különböznek. A Vaskor novellás kötet, a Ménesgazda drámája pedig regényben zajlik. Kötetünk novelláinak nagy erénye, hogy az író az ábrázolt korban marad. A főhős (Gáli István) megszenvedte saját vesszőfutását, s írásművészetében sem emelkedik önmaga fölé, rajzaiban nem válik előélete kritikusává. Nem lép magaslatokra, melyek fölényessé, túlokossá tennék. Ügy éli írásaiban az 50-es éveket, ahogyan azt valóban megélte. Nem bírálja kívülről, hanem felmutatja jellemző jegyeit. Magyarul: nem szemléli a régi eseményeket a mai ember tá- gabb szemhatárával. 56-ra is úgy csodálkozik rá, ahogyan a legtöbben tettük, kissé tisztázatlan ítélőképességgel, csak az október 23. után elszabadult pokolban ismerve fel: ez ellenforradalom. A 49 éves Gáli István kilencedik kötetét tartjuk kezünkben, tanulságos, szórakoztató, mert izgalmas könyvet, fiataljaink számára történelmi tükröt, melybe érdemes belepillantaniuk. A könyvben egy vallomás is van. Gáli István azt kívánja, hogy legfőbb műve a 20 éve egyenletes harmóniában megélt, boldog házassága legyen. Az olvasók azonban ezentúl s persze emellett műveket, Vaskor-szintű köteteket várnak tőle. Voltaképpen milyen is ez a könyv? „Rideg férfivilág- ba” kalauzol. Novellákat tartalmaz, melyek rímelnek egymásra. Ugyanazon hősök több ízben is felmerülnek. Novellafüzér ez, avagy egy laza szerkezetű regény? Nem regény! Mondja a szerző: „Hogy miért nem lett regény ebből az élményanyagból? Talán, mert túl fájók, sebzők, villanó fényű- ek a személyes emlékek ...” Így ír Gáli István kötete fülszövegében. Nem regény — ismétlem. Az olvasó mégis homogén olvasmányélményt kap. A zöld- parolis kiskatonák összetartozó egységgé ötvöződnek előtte, s tisztán kiviláglik az is, hogy aki köztük élve, róluk ír, széles társadalmi horizontot ölel fel. Gáli István napjaink írója. Üj írónemzedék tagjaként ismertük meg. Erről így szól: „Nagy létszámú nemzedék vagyunk. És szerencsés. A harmincas évek végére jól emlékezünk, a háború legérzékenyebb korunkban zajlott körülöttünk, a felszabadulást már tudatosan értük meg, fiatalságunk a „fényes szellők” ideje, emberi és írói kibontakozásunkat megnehezítette a személyi kultusz, reménykedtünk és kétségbeestünk, ez a három évszám: 1945, 1950 és 1956az a három tájékozódási pont, amihez be lehet tájolni életünket és írásainkat. A Vaskor című kötet erre tanú. 50-től 56-ig mutatja be a hajdani határőr-író életét. Megrajzolja az ott kialakult életforma veszélyeit, felvázolja a régi baj társak arcát. Mindez azonban 45 igenlésének fényében villan fel. Tény tehát, hogy a fent írt tájékozódási pontok igazítanak el Gáli István írásművészetének . s ezen belül a Vaskor novellaciklus megítélésében. Megítélés. Milyen szerénytelen-ellenszenves szó. S mégis ez kívánkozik ide. Éljünk tehát vele, s összegezzük: a mérleg pozitív. (Szép- irodalmi, 1980. 312 old.) Szabad Olga Cs. Pataj Mihály: Cantata profana Károlyi Júlia: Állapotok Ahol vörös köd fölött, kidőlt tinta-kék az ég, abban a jövőben élt, a jelenbe süppedve orrig, s nem sejtette, hogy így halálos kór lehet az egyszerű nátha is.
