Békés Megyei Népújság, 1981. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-16 / 139. szám
f 1981. június 16,, kedd Évente hazai és külföldi pihenni vágyók százezrei töltik a nyarat a magyar tenger partján. Akiket a hivatás, a munka szólít a vízpartra, jól tudják, a szelíd hullámok legalább annyi veszélyt is jelentenek, mint örömet. A nyár közeledtével a sajtó, a rádió, a tévé valóságos hadjáratot indít azért, hogy akik a „vizek” mellé készülnek pihenni, ne felejtsék el; a folyók, strandok mellett — akárcsak az utcán — bekell tartani bizonyos „közlekedési” szabályokat. Ennek ellenére a statisztikai adatok megrázóak. Az 1976-tól 80-ig eltelt öt év alatt 1334 ember lelte halálát a hullámokban. Pusztán a szám nagysága is fájdalmasan megdöbbentő, még akkor is, ha nem képzelünk mögé kisgyerekeket, életerős fiatalembereket, családanyákat, nagyszülőket. Az ő értelmetlen halálukon változtatni nem lehet, de az élők védelme indokolja, hogy a vízi rendészek évről évre hivatkozzanak százak tragédiájára. Mi az, amit kérnek? Ha nincs a gyászos statisztika, közhelynek mondhatnánk ezt is. Ki ne hallott volna még arról, hogy felhevült testtel tilos vízbe ugrani, mert szívbénulást okozhat. Az a száz ember, aki emiatt lelte halálát, biztosan hallott róla, mégis kockáztatott. Több mint 420 azoknak a száma, akik tiltott helyen — víztározókban, bányagödrökben — fürödtek, s a „csakazértls”, a könnyelműség az életükbe került. Az alkohol, ami számtalan emberi tragédia okozójává vált, már itt is, „megtette” a magáét. Csaknem 150-en fulladtak vízbe ittasság miatt. Hosszan lehetne sorolni még a felelőtlenség, virtuskodás elképesztő példáit. Azokat az eseteket, melyek minden kérés, tiltás, büntetés ellenére is évről évre ismétlődnek. Idén már csaknem 90 áldozata van hazánk folyóinak, strandjainak, s majdnem százan köszönhetik életüket az időben érkezett segítségnek. Mert ennyit tehet értük a vízi rendészet. Kér, tilt, büntet, ha kell, s örül, ha időben segíthet azokon, akik nem tanultak a más példáján. Ezt teszik, mert ez a dolguk. S mert azt szeretnék, hogy aki pihenni jön a magyar tenger partjára, az szép emlékekkel együtt utazzon haza. Oravecz Éva Vizsga előtti hangulat a gyulai Semmelweis Egészség- ügyi Szakiskolában. A szellős folyosókon fehér fityulás, köpenyes lányok jönnek-men- nek, izgatottan suttognak: ki, milyen tételt húzott, mire számíthat? Az egyik kislány magába roskadtan ül a széKati ken; megbukott... Mások lelkendezve jönnek ki az ajtón, sikerült a gyakorlati vizsga! Egy szusszanásnyi szünetre ül le mellénk a társalgóban Szabó Róza és Szilágyi Kati. Mindketten végzősök. Róza kék szemű, bájos szőke lány, Kati barna hajú, határozott teremtés. — Gyoméról jöttem három éve — mosolyog Róza. — Először szakközépiskolába jelentkeztem, nem vettek fel, ide is nehezen. Sokan választják, de kevesen maradnak végleg ezen a pályán. Nem bántam meg a választásomat, ez a három év pedig úgy elrepült, mint három perc. Kati már általános iskolás korától ápolónőnek készült. Nagymamája beteg volt, otthon, majd kórházban ápolták. Amit Kati itt is, ott is látott, nem riasztotta el. Megérezte, milyen sokat jelent, ha szépen, gondosan bánnak egy beteggel. A szenvedést is könnyebb elviselnie. — Az osztályban 41-en kezdtünk, és tízzel kevesebben végzünk — mondja. — Jó volt itt tanulni, a kollégiumban élni. Gyakorlaton, a rendelőben, a kórházi osztályokon a betegek mindenhol „kisnővérkéknek” szólítottak bennünket. Szép ez a munka, főként akkor, ha a beteg gyógyulását végig segíthetjük. Otthon öten vagyunk testvérek, mindnyájan tanultunk, a szüléink így bocsátottak útra bennünket Körösújfaluból. Ha végzek, Pécsett a gyermekkórházban szeretnék dolgozni. Igazgatják fejükön a- keményített kendőt, Sarkosra, magasra kell formázni. A nővérek .öltözete csak hófehér, vasalt köpeny, higiénikus fejkötő lehet. A fityula a sebészeten dolgozók kötelező viselete. — Mi a szakközépben tanulóknál hamarabb, és gyakrabban találkozunk a betegekkel, a gyógyítással — magyaráz Róza. — Főként szaktárgyakat tanulunk, a humán jellegűekből vizsgatárgyunk a történelem. A szóbelin félünk ezektől a témáktól. Ha az érettségire vállalkozunk, az itteni három év arra jogosít, hogy a gimnázium második osztályában folytathatjuk a tanulást. A gyakorlatok során végigjárjuk mindazokat a munkahelyeket, ahol később dolgozhatunk. Én itt maradok a nagykórházban, majd szertnék szakápolói tanfolyamra járni. Nyúlánk, karcsú lány perdül a társalgóba. Arcán széles mosoly. Papp Juli most vizsgázott. Rozi és Kati egymás szavába vágva faggatják: „Mit húztál, nehéz volt, hagytak felelni, segítettek?” Juli Fotó: Fazekas László Rozi Nagyot sóhajt: „Sikerült”. Vérnyomásmérés, gyógyszeres beöntés, injekciózás, betegmosdatás, és sok más még a nővérek feladata. Szerintük a hétköznapi munka könnyebb lesz majd, mint most a gyakorlat vizsgája. — Emlékszem, egyszer nyolcadikos koromban motorral utaztunk hazafelé a sógorommal — meséli Kati. — Vésztőn, a vendéglőnél egy elgázolt és cserbenhagyott férfi feküdt az úton. Megálltunk, bekötöztem a sebeit, levágtam a lábáról a gumicsizmát. Később a mentős kérdezte, honnan tudtam, mit kell tennem? Az iskolában tagja voltam a Vöröskeresztnek, ott tanultuk az elsősegélynyújtást." — Nekem már itt a kórházban is volt nehéz esetem — emlékezik Róza. — Egy nénit hoztak be, szívinfarktust kapott, s szinte már nem is élt. Együtt aggódtunk az életéért az orvosokkal és nővérekkel. Minden kellemetlen és nehéz tennivaló megszokható a munkánkban, csak a halál nem, azt nagyon nehéz elviselni. Kati, Róza és Juli kicsit félve, de nagy tervekkel, szaktudással felvértezve kezdenek majd hivatásuk gyakorlásához. Ezekben a napokban még a vizsgadrukk tartja lázban őket. A szóbelit követően, a hónap végén kapják meg képesítésüket. Az írás szerint általános ápolónők, asszisztensek és gondozónők lesznek. Munkába augusztusban állnak. Bede Zsóka Strandkaland — Helló, hát téged is lehet látni? — rontott nekem egyik délutánon valaha-volt barátnőm, Mien. A strand zöld gyepszőnyegén hevertem, s boldog voltam, nem ok nélkül. — Éldegélek — vetettem oda; vagy valami hasonlót. És később, a pohár jeges sör mellett sem igen akadt közös beszédtémánk. Jó, hogy ma már ilyen szelíden tudok mesélni róla. Nagy szerelemnek indult, hamar vége lett. Az idősebbek szalmalángnak hívják, vagy minek. Én azt se tudom, hogyan nevezzem, de ez már nem is lényeges. Itt ismerkedtünk meg, a strandon. Sokáig csak kerülgettük egymást, azátn egy alkalommal ráköszöntem. Visszaköszönt. Ha jól meggondolom, ez volt az egyetlen szép pillanat a kettőnk kapcsolatában. Három napig hittem neki, aztán már nem is áltattam magamat. Tudtam, hogy számára nem komoly. Sokszor nagyon csúnyán összekaptunk: szórta rám a szitkokat, én visszalőttem. Nem voltak felhőtlen napok, Mégis, mindenért, aminek most örülhetek, neki, Miaunak tartozom hálával (csak meg ne tudja!). Egyik vasárnapon, kinn a strandon — még együtt — ültünk. Kényszeredetten vigyorogtunk egymásra, mint két kelkáposzta. Kisvártatva felálltam, elmentem sörért. Mikor visszaértem, Micu egy másik lánnyal beszélgetett: szőke, rövid hajú, kedves arcú fruska. — Ö Joli, már regéltem róla. Barátnő — mondta, mikor leültem. Joli felállt, kezet nyújtott, én is felálltam, és sután odanyújtottam neki az egyik üveget. Elnevette magát: — Tudom, ki vagy! — és visszaült. A következő félórában csak ők beszélgettek, én hallgattam. Egyre többször kalandozott el a tekintetem a „barátnő” vonalain, arcocskáján, kis kezén. Micu már valahol másutt volt, és engem nemigen érdekelt, hogy merre tűnt belőlem. Joli aztán elköszönt, és elment. Nem a városban élt. Nem hittem, hogy látom valaha is, azért dobbant akkorát a szívem, amikor — alig két hétre^rá — ismét megpillantottam — odakint a strandon. Egyedül volt, ez alkalommal én is. Micuval már nagyon csúnyán álltunk. — Szia, drága — üdvözöltem, és magam mellé invitáltam egy pohár sörre. Nem emlékszem, miről beszélgettünk, de jó téma volt, biztosan. Akkor vettem észre magam, amikor már kimondtam: — Micuval be akarom fejezni. Veled szeretném folytatni. Akarod? — Ühüm — kortyolt nagyot a sörből, s ahogy letette, kis habbajúsz maradt a szája fölött. Hirtelen olyan boldog lettem, mint még nem. — Akkor ezt a közös szándékot most megpecsételjük — mondtam, és lecsókoltam az arcáról a gyöngyöző sörhabot. Hol volt már a másik lány, hol az átkínlódott találkozások! Joli volt, gyönyörű zöld szemével, napbarnított bőrével, nevetésével. A szerelemre még várni kellett egy kicsit, de eljött. És vigyázunk rá ma is. Ahogy Micu mellett végiggondoltam ezeket, megint nem fértem a bőrömben az örömtől. — Kösz’ mindent, kislány. Csak jó, hogy tavaly nyáron úgy összeakadtunk! — kiáltottam nevetve, és otthagytam az asztalnál. Utánam kiáltott valamit, mintha azt értettem volna: — Joli, hogy van? ... Szűcs József II vélemények világa A közvélemény és mérése A közvéleményt hajlamosak vagyunk egy-egy kérdés vonatkozásában mindenki véleményével azonosítani. A helyzet azonban jóval bonyolultabb, hiszen a „köz” szó a társadalmat jelenti a maga bonyolult rétegzettségében, és már azoknak a kérdéseknek a köre is társadalmi csoportonként változik, melyekkel kapcsolatban egyáltalán vélemény alkotható. A közvélemény elvileg bármiben megnyilvánulhat, ám értelemszerűen akkor van szó közvéleménytémáról, amikor a szóban forgó történés, esemény, jelenség megítélése objektív mércék szerint nehezen, vagy nem lehetséges, és egyidejűleg sok ember számára aktuális, azaz figyelmet vált ki, érdeklődést kelt. Egv példával szemléltethetnénk a téma és a közönség sajátos összefüggését egy adott közvéleményválfajban, melyet popzenei közvéleménynek nevezünk, hiszen neves popzenészek és együttesek népszerűségi ranglistájáról van szó. Mint ismeretes, a Pesti Műsor 1980-ban közvéleménykutatást végzett, és kihirdetett egy eredményt. Kiderült azonban, ho°v rosszul mérte föl a közvéleményt, mivel csak a lap olvasói számára biztosított véleménynyilvánítási lehetőséget, s az olvasók közül is csak a legaktívabbak, a kérdőívek beküldői játszhattak szerepet az eredmény kialakításában. A téma megszabása után az első kérdés, hogy kikre terjedjen ki a véleményfelmérés. Mindenkit természetesen nem lehet, de nem is érdemes megkérdezni. Hagyományosan azt a módszert alkalmazzák, hogy mintát vesznek a társadalom felnőtt tagjai közül, s csak az így -kapott kisebb csoportot általában (nem többet 1000-nél) kérdezik meg egyenként. Ez az ún. mintasokaság. A minta kiválasztásánál különös gonddal járnak el, ugyanis nem azt veszik figyelembe, hogy ki jelentkezik, ki szeretne véleményt mondani, mert ha azt tennék (mint a példában tették), akkor hamis eredményt kapnának a kutatók. A választás alapja a véletlen. Ezáltal ugyanis egyenlő esélye lesz mindenkinek, hogy bejusson a megkérdezettek közé. S valóban, a közvéleménykutatások alkalmával véletlenszerű módon (rendszerint a választói névjegyzék alapján) kiválasztott 1000 személy szinte zsugorított -változata az ország'fel- nőtt lakosságának. Ugyanolyan arányban vannak képviselve a férfiak és a nők, fiatalok és öregek, magas és alacsonyabb iskolai végzettségűek, városiak és falusiak a mintában, mint amilyen arányban szerepelnek a teljes társadalomban. Problémát jelent azonban, hogy az adott kérdésben formálódó közvélemény csak akkor ismerhető meg a maga valójában, ha tudjuk, hov" a kérdés végül is kik számára aktuális, és kik rendelkeznek azzal a hozzáértéssel, melynek alapján véleménynyilvánítása elvárható. Ezért különböző típusokat szoktak elkülöníteni a választók között. Az egyik típus a vélemény nélküli, aki bevallja, hogy az adottkérdésben nem tud véleményt nyilvánítani, mert nem ért a szóban forgó kérdéshez, illetve nem érdeklődik iránta. Sajátos esete ennek a típusnak az álvélemény nélküli, akinek van ugyan véleménye, de félelemből, szeméremből, vagy egyéb okból húzódik véleménye kinyilvánításától. Akik véleményt nyilvánítanak, azok sem egységesek. Sok esetben az a tapasztalat, hogy olyan emberek is véleményt formálnak egy-egy közvéleménytémában, akiknek valójában nincs véleményük, de úgy gondolják, hogy illő valamilyen álláspont birtokosának feltűnni. Ez a magatartás férfiak között gyakoribb, mint nők között, aminek az az oka, hogy a férfiszerephez társadalmunkban hozzátartozik a határozottság, a szókimondás és tájékozottság, vagy legalábbis annak színlelése, míg a nők szerepe ezt az előírást nem tartalmazza. A rejtett véleménynélküliség rendszerint úgy leplezhető le, ha csapdaként leselkedő, ellenőrző kérdéseket is beiktatnak a kérdőívbe. A valódi véleménnyel rendelkezők két csoportra oszthatók. Az egyik csoport az ingatagoké, akik habozva és határozatlanul, inkább érzik, mintsem tudják véleményük indokait, a másik csoport pedig a szilárd véleményűek csoportja, akik megfelelő indokokkal, nézetekkel körülbástyázva, ha kell, még megvédeni is készek véleményüket. Közvéleménynek voltaképp csak az utóbbi két csoport véleményét nevezhetjük, s ezek köre sokszor kisebbséget jelent. Ám a közvélemény végső soron nem számtani arányok kérdése. Ez a kisebbség ugyanis aktív, belőlük (főként a szilárd véleményűek közül) tobor- zódnak a véleményirányítók, a hangadók. Bármilyen témáról legyen szó, közvélemény mindig csak fontosnak, aktuálisnak érzett kérdésben nyilvánulhat meg. Ez azzal is jár, hogy a kapott vélemény nem feltétlenül e°vséges, sőt, rendszerint akkor eleven a közvélemény, ha megoszlik: egyesek pártolóan lépnek fel valamilyen kérdésben, mások ellenkeznek. Ha mondjuk a városi kutyatartásról végeznénk közvéleménykutatást, nyilván elsősorban a városiak véleményére lennénk kíváncsiak, s az utóbbiak — érdekeltség, a kutya iránti beállítottság függvényében — megoszlanának: egyesek helyeselnék a kutya tartását városban, mások inkább az ellenérveket hangoztatnák. A pártolás vagy ellenkezés a vélemény irányának felel meg, melyet megismerni korántsem érdektelen, hiszen érzelmi töltésénél fogva a szóban megfogalmazott vélemény itt csatlakozik a viselkedéshez. A lehetséges témák között természetesen a legfontosabb a politikai kérdésekben képződő közvélemény, hiszen a társadalom irányítása, a szocialista demokrácia fejlesztése szempontjából ennek a közvéleménynek a figyelem- bevétele lényeges igazán. A sajtó, a rádió és televízió munkája is akkor eredményes, ha számol a politikai (és más jellegű) közvéleménnyel. Csepeli György Végei éri a szövetkezeti dalosok országos találkozéja Vasárnap befejeződött Szolnokon a VIII. országos szövetkezeti dalostalálkozó. A szombati bemutatókoncertek után a tizenöt megyét képviselő húsz szövetkezeti kórus, dalkör, Röpülj páva kör ezer dalosa a megye- székhelyen találkozott. A Felszabadulási emlékmű megkoszorúzása után a Ti- sza-ligeti sportcsarnokban folytatódott a program. Szlamenicky Istvánnak, a SZŐ VOSZ elnökének köszöntője után a részvevők díszhangversenyt adtak. Záróakkordként került sor a kétnapos dalostalálkozó értékelésére és a díjak átadására. Kiemelt nívódíjat kapott a szolnoki ÁFÉSZ Kodály kórusa, a szekszárdi szövetkezeti madrigálkórus, a pécsi ÁFÉSZ Janus Pannonius női kórusa és a mezőkeresztesi Aranykalász Tsz Röpülj páva férfikara. Vizek és áldozatok Kati, Rozi, Julika
