Békés Megyei Népújság, 1981. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-14 / 138. szám

1981. június 14., vasárnap

o

A ház közvetlenül a tóparton állt. Senki sem emlékszik már, hogyan és mikor jelent meg a ház gazdája, Heino Mamersz, de bárki, aki a csendes, sötét öbölhöz közeledik, rögtön ezt a házat látja meg.

Egyszer én is ide menekültem az eső elől. Éjszaka indultam evezni, valahogy eltévedtem, és egy ismeretlen faluhoz érkeztem. Az esőfüggönyön át sötét erdővel övezett tisztáson házak körvonala sejlett. A parttól egy csónak indult el, hallatszott az evezők ütemes csob- banása — viharkabátos halász közeledett. Megkérdeztem tőle, milyen falu van a parton. Szűkszavúan válaszolt, majd továbbevezett.

Kihúztam a csónakot a homokra, megkötöttem egy karónak alig nevezhető kis cövekhez, és nekivágtam a falunak. Számomra mindegyik ház teljesen egyforma volt, bármelyik ablakon bekopoghattam, bármelyik ajtón beléphettem volna. Tapasztalatból tudtam, hogy egyik helyen sem kérdeznék, ki vagyok, hanem vacsorát tennének elém, ágyat vetnének, és amikor elalszom, arról suttognának, nem viszi-e el a víz a csónakomat, megszárad-e a ruhám reggelig.

Mint ahogy a Tver környéki területen mindenütt, itt sem épít senki kerítést és kaput, mert az nemcsak felesleges munkát és kidobott pénzt jelentene, hanem az embereket egymástól és a külvilágtól is elválasztaná. Ez a szokás még valamikor a dédapák korában alakult ki, és a mai napig érvényes, mintegy kifejezője a halászok emberszeretetének és nyíltságának.

Ez a falu is ilyen volt — kitárva az egész világnak: sem sövények, sem kapuk, csak a házak udvarához épített pitvart vette körül derékmagasságú kerítés. Végigmentem a falun, de nem tudtam eldönteni, hová kopogjak be. Visszafordultam, és lesiettem a parton álló házig. Komor, erős, kétméteres kerítés mögött, mint egy erőd, úgy magaslott ki a ház egyszerű szomszédai közül.

Hallgatóztam. Már az egész faluban aludtak, a házak felől sem hang nem hallatszott, sem fény nem látszott. Csak ebből a házból szűrődött ki halk zene: valamelyik ablak mögött rádió szólt. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha máshol kopogok be, nem pedig ezen .a súlyos kapun, de valami mégis ide vonzott. Körbementem a kerítés mellett, újból hallgatóztam, majd határozottan bezörgettem a kapun.

A dörömbölés után a csend még áthatóbbá vált. Úgy tűnt, mintha az egyik ablak mögül valaki kinézett volna, majd ajtónyikorgást, aztán lépteket hallottam. A sötétben égy alak rajzolódott ki, kinyitva a kaput rekedt hangon szólt:

— Nincs bezárva. Jöjjön be.

Egészen meglepett a gazda beszédének idegenes hangzása. Belépve az udvarra behajtottam a kaput. A gazda rám sem nézve lépdelt előttem, én pedig követtem a házba.

— Valami betegség? — kérdezte vissza sem fordulva, mintha nem is hozzám beszélne.

Nem tudtam eldönteni, egyáltalán nekem szólt-e a kérdés, de válaszoltam:

— Nem. Eltévedtem.

Széles, sötét pitvaron mentünk keresztül, ajtók csapódtak, valami folyosóra értünk, megint ajtók, míg egy sarki szobácskába jutottunk,

amelynek a berendezése

Vollmuth Frigyes: Bartók emlékére

A napokban jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában Kúnszabó

Ferenc: Jászföld című műve. A cím kicsit- megtévesztő, hiszen a három és fél százoldalas könyv voltaképpen a Jászság közigazgatási központja, Jászberény világszerte ismert nagyüzeme, a hűtőgépgyár keletkezéstörténetével, a munkássá válás sokrétegű problematikájával foglalkozik. Teszi .mindezt Kúnszabó akként» ‘ hogy a gyár és a táj kölcsönkapcsolatáit igyekszik felderíteni, azt a folyamatot, amikor a gyár meg akarja hódítani a tájat, a táj pedig el akarja fogadni a gyárat.

Milyen előzmények és alapok nyomán teremtődött meg a szocialista nagyipar egyik hazai fellegvára a Jászföld közepén, milyen tényezők alakították a jász etnikum általános emberi magatartását. mitől nőtt naggyá az egykori fémnyomó és lemezárugyár, mivel ugrott ki a sorból, s tört be a világpiacra, mi teszi valójában a munkást munkássá, kik a csepeliek Jászberényben, mit szeretnek a hűtősök munkájukban, milyen a gyár működési mechanizmusa, mi is hát az üzemi demokrácia, lehet-e karrier a nagyüzemben, milyen az egykori „hideg hónaljúak” mai munkán kívüli életvitele? Megannyi érdekes, aktuális és izgalmas kérdés, melyeket a szerző ragyogóan megírt fejezetekben ábrázol és elemez. Alapos és ambiciózus munka Kúnszabó Ferenc Jászföldje. Alapos, mert amit a Jászságról tudni lehet, azt ő elolvasta, szociográfusi módszerekkel megtudta, és könyve alaptémájához tartozóan közre is adja. Ambiciózus azért, mert a jászsági nagyüzem historikumán keresztül egy nagy társadalmi munkamegosztás és átréteg- ződés immanens folyamatát is igyekszik megragadni. A könyv remek portréi plasztikusan érzékeltetik a jász munkásember sorsát, történelmi útját, és jelenlegi helyzetét. A portrék mellett szociálpszichológiai hitelességű hosszabb-rövidebb fejtegetések olvashatók a munkásság arculatáról, belső világáról.

Kúnszabó ítélete szerint a jász nép a lét minden szférájában a kor színvonalára akart és akar emelkedni, s ha ehhez a változáshoz a gyáripar nyújtja a keretet, akkor a jász ezt fogadja el, mert nem tud magának más lehetőségeket. körülményeket teremteni.

Azóta egy magasan kvalifikált. és dolgát tehetséggel végző helyi szakembergárda alakult ki, a technikai értelmiség. melyre még nem kis feladatok várnak, hogy a modern nagviDari szervezet hozta változások ténylegesen meghonosodjanak, és beénül- ienel* az idegekbe, ösztönökbe. a helvi fogalomvilágha s gondolkodásba. Kúnszabó művének eeviv külön érdeme e technikai értelmiség . s7oeioeráfiátának” meg- ra7inlása.

Mit akar látni az író elvtárs — kérdezték a gyáriak az anyaggyűjtés első idejében. Mindent — feleltem nagy bölcsen —, meséli Kúnszabó. Hogy valóban mindent észrevett.-e, nem tudhatni. De hogy sokat meglátott. és megértett a herényiekről — az biztos. Könyve rá a tanulság. Immár az eddigi legteljesebb írott forrás a Jászföldről. Színvonala pedig arra garancia, hogy a társadalomról való gondolkodás igényét azokban is felkeltheti, akik eddig a Jászföldről mit sem tudtak.

Pálréti Ágoston

Képeink

Vollmuth Frigyes grafikus négy rajzát láthatják olvasóink kulturális mellékletünk mostani számában. Vollmuth a szegedi tanárképző főiskolán szerzett földrajz—rajz szakos, majd 1978-ban a képzőművészeti főiskolán művésztanári diplomát. 1970 óta rendszeres kiállító, ott volt az alföldi tárlatokon, a dél-alföldi tárlatokon, gyűjteményes kiállításon Aradon és a jugoszláviai Zrenjaninban. Több önálló kamarakiállításon is bemutatkozott, legutóbb a TIT békéscsabai Értelmiségi Klubjában.

V. Iszakov:

A titokzatos ház

mindössze egy asztal, egy ágy és egy kis ülőke volt.

— Itt megpihenhet — szólt a gazda, habár még meg sem kérdezte, mit akarok. — A konyhában van a tűzhely és a teafőző is. Rögtön tüzet rakok.

Az öreg kiment. Felkapcsoltam a villanyt, körülnéztem. A szobában erős kátrányszag és az üröm fanyar illata terjengett. A sarokban, az ablakpárkányon, az asztalon — mindenütt fekete ruhából készített zacskók és apró üvegek, a padlón köte- gekben a télire elkészített gyógyfüvek álltak. A falon, főhelyen, egy dohányzacskóhoz hasonlóan kivarrott zsákocskában függött valami felakasztva. Az ajtóra néztem, majd megtapogattam a titokzatos zsákocskát — ami benne volt, az sem homok, sem hamu nem lehetett.

Az éjszaka, az idegen falu, a tó vizének sejtelmes mormogása, a szél süvítése a tető gerendái között különös érzést keltettek. Igyekeztem nyugtatni magam, de be kellett vallanom, hogy valami váratlantól való félelem miatt mégis ideges voltam, amikor eszembe jutott a magas kerítés, a különös gazda ...

Erőltetve ittam egy kis teát, majd lefeküdtem, de a furcsa gondolatoktól sehogy sem tudtam megszabadulni. Éjfél után egy óra lehetett. A rádió régen elnémult, az ablak mögött komor, csillag- talan éjszaka uralkodott, de nem jött álom a szememre. A falak mögül hallatszó sur- rogások, titokzatos neszek figyelésre késztettek, miközben folyton a rejtélyes gazda járt az eszemben. Éreztem, hogy ő sem alszik.

Vagy két óra telhetett így el. Végül a gazda nem bírhatta tovább, bekopogott hozzám.

— Nem alszik? — lépett be a szobába. Nem gyújtott világosságot, úgy ült le a falnál álló székre. Én az ágy sarkában kuporogtam. Kissé féltem, de kíváncsivá is tettek a körülmények, hogy megismerjem ennek a háznak és gazdájának a titkát.

— Álmatlanság — szólt lassan ejtve a szót a gazda. — öregszem. A gondolatok nem hagynak nyugodni.

Elhallgatott. Nem siettettem, kíváncsian vártam a folytatást.

— Ez a fiam szobája, őszszel lesz nyolc éve, hogy üresen áll.

— Hol van a fia? — érdeklődtem, mivel éreztem, hogy várja ezt a kérdést.

— Jaak? — az eddig közömbösnek tűnő hanghordozásban hirtelen nyugtalanságot fedeztem fel. — Jaak most Tallinnban van, hajós- kapitány.

Ügy tűnt, hogy beszélgetésünk a gazda által kívánt irányba fordult, és már nincs szükség több kérdésre, magától is elmondja azt, ami engem érdekel.

— Igen, hajóskapitány — mormogta. — Leningrád, Tallinn, Baltika. Nagy városok. Nagy víz. Mit is jelentene neki a mi kis falunk?

Kinézett az ablakon, odakint lassan már hajnalodott,

— Nemrég jött levél tőle. Azt írja, hogy lakást kapott Tallinnban, én meg adjam el a házat, és költözzem hozzá. A gazda hirtelen elhallgatott, majd mintegy maga miatt szégyenkezve, feltette azt a kérdést, ami miatt valószínűleg bejött hozzám:

— Mit gondol, mit kellene tennem?

— Ha a fia hívja... —

vontam meg a vállam — nyilván oda kellene költöznie.

Alig mondtam ezt ki, máris sajnáltam, hogy elhangzott. Láthatóan a legfájóbb ponton érték a szavak.

— Odaköltözni — szólt keserűen. — önnek, meg a többi fiatalnak tényleg nem jelent semmit: egyik helyről a másikra menni olyan, mint új ruhát felvenni. De amikor én itt születtem, itt mindenkit ismerek, itt éltem egész életemben. El lehet mindezt felejteni? Elcserélhető mindez egy lakásért? Megéri ez a csere?

A gazda felállt, odalépett a falhoz, és leemelte a rejtélyes zsákocskát, amely már korábban is felkeltette a figyelmemet. Kioldozta... és kiszáradt földcsomót szórt ki a tenyerére:

— Nézze... ez észt föld. Még az apám hozta ide. ő építette ezt a házat, bezárkózott a kerítés mögé. Amikor haldoklott, azt mondta: „Ne félj az emberektől. Itt senki sem tör a vesztedre.” Ez már régen volt... Azóta ez a kerítés fölöslegessé vált. A szögesdrótot leszedtem, a kaput évek óta nem zárom be.

A gazda kinézett a tóra.

— Kérdezősködjön rólam nyugodtan a szomszéd falvakban is. Mindenki ismeri Heino Mamerszet. Amíg tehenek, bárányok, lovak lesznek, mindig szükség lesz a kezeimre. Hozzám akár nappal, akár éjjel jönnek, felkelek, megyek, ahová hívnak. Becsületemre mondom, Heino Mamersz nem akar másképpen élni.

Csak most világosodott meg előttem a szobát betöltő sok fű, meg a különböző edények titka. Amíg azon töprengtem, hogyan tereljem ezekre a szót, a gazda megértette a tekintetemet.

— Látja, ezek a télire való orvosságok. Legalább két évre elegendő. Hová mennék? Kinek hagyhatnám itt mindezt?

A beszélgetés láthatóan kissé megnyugtatta a töprengő Mamerszet. Visszament a szobájába, én pedig újra lefeküdtem, befordultam a fal felé, és elég hamar elaludtam ...

* * *

— Nos, hogy határozott?

— kérdeztem reggel a távozáshoz készülve. Éreztem, ezzel a kérdéssel még tartozom neki. Mamersz sokáig hallgatott. Ügy tűnt, hogy már sajnálja közlékepységét, nem is akar válaszolni, mert kínos neki, hogy egy idegen előtt feltárta gondjait. Lehet-e egyáltalán erre a kérdésre megnyugtató választ adni?

Körbejártatta tekintetét a falu házain, majd a tó felé fordult. Valami furcsa, fiatalos erőt láttam felvillanni a szemében:

— Ebben a házban még sokáig el lehet lakni. Igaz, a tetőt meg kellene javítani, más tennivaló is akad, de ...

* * *

Jóval később, amikor ismét arra jártam, elhatároztam, hogy felkeresem Heino Mamerszet. A nádas felől közelítettem meg az ismerős falut. Már távolról lényeges változást vettem észre. A magas, szigorú ház, amely rögtön szembeötlik, mintha kitárta volna arcát — ablakai csillogtak a lemenő nap sugaraiban. Nem volt többé ott sem kapu, sem komor kerítés. Ezt látva arra gondoltam, a korábbi gazda mégis elköltözött Tallinnba.

Legnagyobb ámulatomra a fehér hajú, magas termetű Mamersz állt a ház előtt, ernyővé formált tenyere alól figyelte a közeledő csónakot. Felelevenítve az első találkozást, jól elbeszélgettünk. Már búcsúztam, amikor nem állhattam meg, hogy ne kérdezzek rá a kerítésre:

— Hát, igen — mutatott oldalt, a ház mellé a gazda.

— Több télre is elegendő tűzrevaló lett belőle. Gondoltam: ne álljon itt haszontalanul.

Elköszöntünk egymástól, beugrottam a csónakba, és néhány perc múlva már messze mögöttem maradt a part. Visszanézve még sokáig láttam egy magányos alakot. Mamersz állt a parton a háza előtt, és követte tekintetével az egyre távolodó csónakot.

Sass Attila fordítása

Vollmuth Frigyes: Történet az első háborúból

Tanulságok a Jászföldről