Békés Megyei Népújság, 1981. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-01 / 101. szám

NÉPÚJSÁG 1981. május 1., péntek o Varga Imre: Zobor doktor garázst épít (Regényrészlet) Behúzódtam a kuckóba. Ez a félóra mindenképpen meg­illet. Nem mondtam Vilmá* nak, de érezhette: nem vé­letlenül menek'edtem be. Ez a kuckó — oltalom. Volt katonák mondják: a baká­nak a saját kézzel kimélyí­tett. elkészített lövészgödör, ülőpadkával, padmallyal — otthon volt. Vagy az volt nagyapám kemencesarkában a sut. Mennyire szerettem abban aludni. A meleg, fe­hér meszű fal. Oltalom. Az alám tett párna, derékalj: meleg anyaöl. Csak addig természetesen, amíg meg nem jönnek a Ko­csorok. Azoknak egyetlen iz­galmas téma létezik. A mi garázsunk. Hogy hogyan építjük fel. Hogy ne kerül­jön sokba. És hogy a mun­kának kollektív jellege le­gyen. Jellege! Ez a Kocsor most is sült népi kollégista. Hogy kollektív legyen ... Mennyi áradozás, tervezgetés lesz minderről. Előzetes le­genda. Az egész estén. 'Vil­ma születésnapi vacsoráján. Ki jönne erre más, mint Ko­csor, az igazgatóhelyettes. A praktikus ember, aki segít. Aki lelkes. S nem olyan könnyen fáradó, mint Zobor doktor úr. Doktor Zobor. Ugyan hány­szor mondtam ki így ezt a nevet. Egészen gépiesen. Nem érzek mögötte hátteret. Sosincs ott mögötte az a kép. ami eszembe jut erről: doktor Zobor. Egyszer vezet­ni akartam. Mezítlábas kis kölök, nagyapám lovát. Szántás közben. Csak akkor ment, ha vezették. De nem hagyta magát. Nekem nem hagyta. Hát ríttam. Doktor Zobor, mondom most. és nincs benne az a sírás. Ahogy akkor senkinek nem jutott eszébe, hogy a Zobor-gyerek doktor lesz. És az sem ju­tott el akkor a tudatomba, hogy később a kemencesut oltalma után utolsó napomig kívánkozni fogok. Oltalom, oltalom ... Most oltalom az ezekbe az OTP'lakásokba szorított kétszer három mé­teres kis szoba. Oltalom ... Elheveredek karosszékem karfáján, kinyújtom lábam, rámeredek Kohán György­nek erre a 43-ból való, nagyvázás csendéletére. És ekkor nagyapámnál vagyok megint. A kertben. Birsal­ma-, som-, mogyoróbokrok, fák között. A képen ilyen nincs. Úgy látszik, a műal­kotásokat levegő veszi kö­rül. Képesek felidézni vala­mi atmoszférát. Biztosan ösztönszerűleg azért válogat­tam össze ebbe a kisszobába az Egry-pasztellt, egy Gy. Szabó-metszetet, Szabó Vla­dimir képét, mert gyorsan működtetik nálam az ingert. A múlt ingerét. Anyám bátyjának a lakodalma. Ezt Szabó Vladimir lakodalmi menete támasztja fel. Arra emlékszem, sátorban volt a lagzi. A képen a lakodal­masszekerek vágtatása fel­veri a port, a trottyos banda zenéje kavarja tovább. Az a lagzi másként volt. Mégis a pof, a rezek recsegése, em- berzsivaly, gyerekvisítozás, a födök kongása most is hal- lik. Oltalom, oltalom. Mitől? A garázstól. A ga­rázs fontos gondjaitól. Mi­nek nekem a garázs? Min­dennap megkérdezem. Az­tán inkább hagyom, mert követi Vilma litániája: „Már mindenkinek van a házban ...... Ezért inkább el­i smerem. hogy kell a ga­rázs ... De azt nem mond­tam neki, sosem, hogy ak­kor ez a kuckó költözik oda. A kuckó voltáért. Ha az ember emberek között tölti óráit, beszéd és tettek köze­pette, akkor kell a kucli egyedülsége. Tartsák csak a többiben a szomszédok ápol- gatott, csutakolt zsiguciju- kat, féltett trabcsijukat, sze- lídke-szolidka. pénz-elszo- pogató, lassan megrozsgáló- dó járgányaikat, doktor Zo­bor majd a tízéves adattá­rát tartja ott. Bizony, ezt az öreg könyv­tári katalógusszekrényt, ezt a vén orvosi asztalt, a fo­gast, meg... ezt a Szabó Vladimir-képet. Mindenik öreg megnézi. Odapillanta- nak', aztán bizakodva ka­nyarodik rám mosolygó sze­mük. Ez a kép szülné a bi­zalmat? Lehet. Íme, egy doktor, aki a falán őrzi az ő emlékképüket. A zúgás ébreszt fel. Vil­ma porszívózik. Prózai. Mint a tisztaságmánia. Legszíve­sebben zokniban járatna a lakásban. Főként a nagyszo­bában. Ez a társalgó, sza­lon, tv-szoba, könyvtárszoba, vendégfogadó. Az OTP-la- kások vesztibuluma. Tisztára kell szippantani, mielőtt a Kocsorok megszállják. Ha nem volnék rest, most fel kellene állni, szépen besétál­ni egy könyvért. Micsoda rám-ásítás következne! Már­is hallhatnám a felkiáltáso­kat: „Micsoda zsúfoltság! Levegőtlenség! Ketrecbe zártság!”, és jobbéval nagy kört írna le feje fölött, mint sokat idézett. romantikus történelmi hősei tették. A képeken. Majd mély léleg­zetvétel után folytatná. Igaz is, mit szólna a ne­jem, ha felírnám egy cédu­lára érveit, míg sorolná, szé­pen kipipálnám őket. Vala­hogy így: Az első ... szólnék, amikor arról litániázna, hogy mennyire méltatlan egy or­voshoz a szűkösség. Mert lám a többi orvos ... Máso­dik, mondanám félhangosan, mire odavillanna... a ma­gánrendelésből kertes villát, garázzsal, nyugati márkájú kocsit, kétszintes házat tud legálisan, teljesen jogosan és méltányosan, öt év alatt sze­rezni ... Harmadik, jegyez­ném meg, és indulnék is ki­fele, mert erre utánam hají­taná a porszívót, és osztály- főnöki szigorral kiáltaná ... igenis, gyáva vagy meghall­gatni, hogy megbuktál. Mert eszméid gyengébbek az em­bereknél ... Elméletileg sem szégyellni való, ha emberi és orvosi ténykedéseid méltá­nyos honorálását elfogadod. Nem kell oszlopos Simeon­nak1 lenned, ilyen szűk OTP-s cellában szoronganod. Hi­szen elveidnek logikája sze­rint kiköltözhetnél a város széli kertekbe is. lakhatnánk ott is, vályogházban, napra- forgószár-kerítés mögött... Mert így is laknak embe­rek ... Egyszerűen gyáva vagy beismerni Zobor Zol­tán. hogy így nem mehet to­vább. Zumzumzumzum, hallom a porszívó masina harckocsi- motor-erejű zúgását. Ki nem megy most már eszem­ből Vilma. Érdekes lenne megtudni, mire gondol most az asszony. Most, a napi ta­nítás után, amikor négyzet­centiméterenként végigpus­kázza a nagyszoba padlóját, amikor tudván tudja, hogy a drága doktor úr most szu­nyái, erőt gyűjt, nyugtat­gatja aßyät, mert el kell vi­selnie a Kocsorok hangossá­gát. iókedvét, felszabadult viccelését. Mert Kocsomé itt nyitja ki a száját. Amit a tanáriban nem mert, itt megteszi. Talán még a pap­lan alatt sem meri férje fü­lébe súgni. De egy orvosnál nyíltan beszél. Mert minde­nik doktor olyan közönséges, akár egv konyhalatin nyel­vű felirat, valamelyik itáliai lupanáriában. Kling-klang, riaszt fel a je’ ás, ugrok is idegesen. Itt lennének a vendégek? Lehe­tetlen, hiszen még túl ko­rán van. Ajtónyílás, susogó beszéd. Ki kell mennem. Mi­re az ajtóhoz érek, illedel­mesen halk kopogás, szavak helyett nyitom. ­Az áll előttem, aki hét esz­tendő óta még nem járt ná­lunk, amióta ez az OTP-ház álldogál a maga emeleteivel, Csuha Pál tiszteletes úr a harmadik lépcsőházból. Égy- általán miért szimpatikus nekem ez az ember? Talán mert zömök? Lehet. Vagy mert kerékpáron jár? És négy gyermeket nevel? Vagy mert egyik estén gyülekeze­ti szolgálatból tér haza, má­sik estén pedig talicskán tol­ja hazafele a kertben sze­dett gyümölcsöt, zsákban a krumplit. Sorban áll a köz­értben. Kézbesíti az egyhá­zi újságot az előfizetőknek. Mindez talán együtt. Tíz mondatnál nem beszéltünk többet az életben. Mégis vonz valami hozzá. Meg­csontosodott materialista lé­temre. Azonnal betessékelem birodalmamba. Vilma értet­lenül ácsorog. Zavarában mellén összébb húzza a pon­gyolát. Szemében kérdés. Megvesztem talán, hogy most kedveskedek a vendégnek, amikor ... Nem lehetne a szomszédi beszélgetést elin­tézni az előszobában? Szo­kásos módon. Elvégre nem tartozunk az egyházközség­hez. Csupán egy házban la­kunk. Azért az más. „Ha lehetne, Vilmám, főzz kávét nekünk” mondom, s behúzom az ajtót. E kire­kesztésnek Vilma nézése volt az oka. Bizonyosan sértés­nek veszi, ám tegye. Érzem, ez az ember látható öröm­mel veszi észre a falon a Kohán-festményt, és nem te­kinti porfogó, letörlendő tárgynak a Szervatiusz-fara- gást. Nem ül le a pap. össze­illeszti ujjhegyét, és a föld­re néz. míg kissé talpára előredől, amint a szószéken szokták, a megszólalás előtti Pillanatban. „In médiás rés... Ne ha­ragudj, hogy betörök életed­be ... Tudomással bírok ar­ról, hogy a tanácstól meg­kaptad a garázsépítési enge­délyt. És...” Egyszerűen megakad a lé­legzetem. Habogok a megle­petéstől. „De-de ho-honnan?” „Továbbá, kedves Zoltán... Ha megengeded, így szólít- lak... azt is sejtem, hogy a garázst nem a kátéesszel építteted meg, hanem saját magad, illetve ... egy kis kalák'a ... Mindentől függet­lenül bátorkodom megje­gyezni, elhatározásoddal igen egyetértek ... Amiért jöt­tem, az — kérés. Éspedig ... Amennyiben segédmunkásra lenne szükséged, tehát olyan culágerre... az én fiam, aki most érettségizik, felajánlja munkaerejét... akár minde­nik szombat-vasárnap, ami­kor szükséged lenne rá ...” „De hát. kedves bará­tom ... igazán meglepő, hogy... de honnan tudsz te minderről?... Hiszen én, il­letve mi... senkinek.” Csuba Pál szelíd mosollyal nyugtat meg, most már sze­membe nézve: igazán tud­hatnám már, nincs ördön-" gösséa a földön, csak isme­retség. És minden összefügg mindennel. A kátéesz elnöke ugyebár presbiter az egy­házban, egy utcasarki öt­perces beszélgetés során minderről gyorsan tájékoz­tatta a lelkészt. Manapság művészet nap­számoshoz jutni. Ha pedig egy ilyen tojásfejű szerez, azt úgy fejik, ahogy egy jól tejelő tehenet, és most íme, tenyerén nyújtja a jó sors... Nem merek habozni. És mit kérne a fiad?” „Gondolom, 15 forint óra­bér nem lenne sok... És hozzá szívesen jönne állan­dó társnak kebelbarátja, a Huczul-gyerék is ...” Arcomon kifejeződhet a megrettenés, mert mondato­Ezüst György: Lovas fehér lóval mat meg sem várva felemeli kezét. „Ugyan mi szüksége lenne egy ... nagyfőnök fiának . N. ilyen sovány keresetre? Va­laki mást esetleg nem tudna a fiad keríteni?” „Ááá, drága doktor uram, ebből is kiviláglik, hogy az apró házi ügyeket nem is­mered ... Huczul elvtárs annyit nem ád a fiának, mint te a templomi persely­nek ... No. bocsáss meg, nem azért mondom ... csak hasonlatképpen. Az a gye­rek teljesen csóró ... Akár az enyém ... Csak a kettőnk fizetése között van ... ezért teljesen megértik egymást... Tudják, hogy végeredmény­ben ... Csak a munka a biz­tos ... A fiamnak érettségi után jól jönne a kereset... Ha felveszik egyetemre ak­kor is ... ha meg nem, a katonaság vár rá ... Valami tartalékalapot össze kell ka­parnia, mert... A papi fi­zetés, tudod, meg még a há­rom lány.. Ügy a szemembe néz, hogy •nyomban kiszalad a számon a természetesen. Kezelünk. A pap már megyen kifelé az előszobába. Egyszerre lépnek1 ki Vilmával, aki a konyhá­ból lobban elő, kezében a tálcával, rajta három csésze gőzölgő kávé. Éppen hogy nem ütköznek össze. Riadt mosoly, de szó nincs. Csuba rám néz, hogy most mi le­gyen. Aztán látjá mozdula­tom, az intést a csésze felé, tehát engedelmesen érte nyúl. Vilmának régen csókoltak kezet, most igen. Nem is tud szóhoz jutni a kilincs csat- tanása után sem. Mered csak rám, semmit sem ért. Én meg összedörgölöm te­nyerem, mint aki jó vásárt csinált. „Miért örülsz annyira, apa?” „Hogy miért? Életemben először lesz napszámosom... Soha nem dolgoztattam még bérmunkással, de most — igen! Van... Lesz napszá­mos, méghozzá két fiatalem­ber ... A házból, illetve az utcából.".. Ha megjönnek barátnődék, mármint Kocso- rék, mondhatjuk: no. koma, hogy is szól az ígéret? Jöt- tök-é kalákába, vagy csak.... Ha vállalják, akár holnap kitűzhetjük az alapot. És délután már neki is fogunk.” Váratlanul arcon csókol. Nem szokás köztünk a he­veskedés. Természetes kor­rektséggel intézzük el az in­gerek ügyét. Most meg úgy lobbant fel Vilma, mint aki .. Bizony mondom, ta­lán még a rendelő díványán is képes lenne, mivel... lel­kesedem a garázsért. Fogad­ni mernék, azt hiszi: nem­csak a garázsépítés kismillió gondjába törődtem bele. Azt hiszi az ártatlan, hogy abba a garázsba jövő ilyenkor­ra ... autó is lesz. Autó! Ne­kem! Madár János versei: Bartókhoz Szemhéjak farsangolása, angyalszárnyak gyönyörű zenéje, agancsból faragott emberarc, kották szívverése: csak tiszta forrásból kínálsz HAZÁT. Büntetsz Szememből elmenekülsz, ha összesöpri a hajnal a csönd üvegszilánkjait. Szavaimat hiába küldöm utánad, arcod elmerül a végtelenben. Vajnai László: Legkevesebb szóval Kertecskék, gyümölcsfák, nyaralók, magántulajdon, így érthető talán. Helyesbítek — ezt sokszor mondta apám, a bölcs — elcsatangolt dal a tájon mindig kell valami ami fájjon. Ahogy káposztalepkék vergődnek a rájuk szakadt zápor golyói alatt: Abban az időben egyedül a remény maradt, hogy egyszer az éhség után kisüt a Nap. Legkevesebb szóval minden legérthetőbb a várva-várt messziről érkező jövőt, anyácskám már meg nem érte szegény, elnyelte őt a hideg fekete televény. De a tűsarkú cipőket, sugaras járdát apám szemei még megcsodálták. Aztán örökre eldőlve hangtalan, hanyatt a holdraszállás igézete nekem maradt. S a teljességre törekvés ifjúi vágya, örömtüzeket gyújtani a világba, Ami nem lehetett — nem volt sehol; mind beteljesíteni most és valamikor. Ezüst György: Fuvarosok

Next

/
Thumbnails
Contents