Békés Megyei Népújság, 1981. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-10 / 108. szám
1981. május 10.. vasárnap o IMME«* Csak feküdtem az éjjelilámpa kékes fényében, és nem jött álom a szememre. A vonat imbolyogva robogott a téli fák között, északi sötétségben; odakinn csikorgott a fagy, ágyam jobbra-balra ringatózott — oly szomorú és magányos voltam ebben a hűvös, kétszemélyes fülkében, és egyre sürgettem a vonatot, fokoztam volna szédült iramát: Gyorsabban! Gyerünk, gyerünk már haza! Egyszerre rádöbbentem: Ó, mily gyakran vártam már így valamire, számolva a napokat, esztelenül siettetve, s eszeveszett türelmetlenségemmel el is tékozolva az időt! Mire vártam? Hová siettem? Furcsának, sőt, őrültségnem tűnt, hogy megélt éveimben szinte soha nem sajnáltam az idő múlását, nem is voltam tudatában, mintha valami boldog határtalanság várt volna rám, és ez a lassított, nem igazi, mindennapi földi élet csupán a boldogsághoz vezető út egyes mérföldköveit jelentené, minden egyéb hitvány időtöltésnek, egyik állomástól a másikig hiába megtett kilométereknek tűnt. Dühödten siettettem az időt már gyermekkoromban is, amikor arra vártam, hogy apám megvegye az újévi ajándéknak ígért zsebkést; és türelmetlenül sürgettem a napokat és órákat, azt remélve, hogy meglátom Öt, amint pontosan a járdalapokra lépegetve iskolatáskával, köny- nyű kis ruhában, fehér zokniban elhalad házunk előtt. Vártam azt a percet, amikor elmegy mellettem, és én, a szerelmes kisfiú megvető mosolyával bár, de mégis elhűlve gyönyörködtem a pisze orrú, szeplős arcú, gőgös kislányban, és ugyanazzal a titkos szerelemmel telt pillantással sokáig követtem az egyenes hátán ide-oda csapódó két hajfonatot. Akkor semmi más nem létezett a világon, csak találkozásaink rövid percei — mint ahogy fiatal koromban sem volt reális létezése semminek hódító találkozásaink boldogsá- gos órájáig, amikor ott álltunk a kapualjban a radiátor mellett, és éreztem testének melegét, fogainak nedvességét, mohó, szomjú csókoktól Jurij Bondarev: Várakozás duzzadt engedékeny ajkait. És mi, két fiatal, életerős, telhetetlen bolond, úgy kimerültünk ebben a mindent meg nem engedő gyöngédségben, mint egy édes kínzásban: térdeit az enyémek- hez szorította, és majdnem egymáséi lettünk ebben az önfeledt állapotban, kiválva az egész emberiségből, egyedül a lépcsőfordulóban, á halványan világító lámpa fényében, de mégsem léptük át a végső határt: a tapasztalatlanság, a tisztaság, a szé- gyenlősség mindig visszatartott bennünket. Világos volt az éjszaka, feloldódtak a megszokott törvényszerűségek: a Föld mozgása és a csillagképeké, és mintha elállt volna a hóesés a hajnali Zamoszkvorecsje néptelen kis utcáiban, bár — mint a Világmindenség fehér űrjében — a hó egyre hullt, behintette az utakat; maga az Élet szűnt meg létezni, de halál sem volt, mégpedig azért nem, mert mi nem gondoltunk sem egyikre, sem másikra, mivel már nem függtünk sem az időtől, sem a tértől — ellenben létrehoztunk, megteremtettünk egy különös, titokzatos létezőt, amelyben egész másféle, a XX. század térés időviszonyaival nem mérhető élet és halál uralkodott. Visszajutottunk valahová messzire, a boldog földi létezés első pillanataiba, amikor még semmiféle ésszerű számítás nem létezett; a paradicsomi szerelem első pillanatába, amely a férfit a nő karjaiba taszította, és amely beléjük oltotta a halhatatlanságba vetett hitet. Jóval később megértettem, hogy a szerelem a teremtés hatalmas aktusa, amelyben mindkét fél: férfi és nő — istennek érzi magát, és a szerelem hatalmának létezése nem hódító, hanem a természet egyetemes jóságának kiszolgáltatott, védtelen uralkodóvá teszi az embert a világban. Nem, nem gondoltam én akkor erre, de ha valaki megkérdezte volna tőlem: kész vagyok-e pár évet adni életemből az ő csókjaiért, leheletéért, ezekért a találkozásokért a kapualjban, a radiátor mellett, a halvány lámpa fényében — lelkesen válaszoltam volna: igen, kész vagyok! Néha arra gondolok, hogy a háború sem volt más, mint egy hosszú várakozás, az örömmel való találkozás megszakításának végtelennek tűnő, gyötrelmes időszaka: azaz mindaz, amit akkor csináltunk, a szerelem határain messze túl esett, ezért minden ideiglenesnek, kényszerűnek, természetellenesnek tűnt. És valahol messze előttünk, a géppuskagolyó szaggatta, füstös, kormos horizont tüzein túl a Remény integetett nekünk, hogy lesz még könnyebb is, hogy hőn óhajtott vágyunk teljesül: erdő közepén vagy folyó partján egy csendes kis ház melege vár bennünket, és ott kell megtörténnie a végig nem élt varázsos múlt és az elérhetetlen jövő közötti találkozásnak. A türelmes várakozás meghosszabbította napjainkat a golyóval átlőtt földeken, és ugyanakkor meg is tisztította lelkünket a lövészárkok fölött leselkedő halál bűzétől. Emlékszem életem első sikerére, meg az azt megelőző telefoncsörgésre, amelyben benne volt az oly régóta várt siker ígérete. A beszélgetés után lecsaptam a kagylót — senki más nem volt otthon — és fojtott suttogással ujjongtam az öröm mámorában: „Az ördögbe is, végre már!” Mint egy megkergült bakkecske ugrándoztam a telefon mellett, majd járkálni kezdtem a szobában — magamban beszélgetve és a mellemet döngetve. Ha valaki látott volna engem ebben a pillanatban, bizonyára azt gondolta volna, hogy egy bolond áll előtte. De nem bolondultam meg, csupán most kezdődött az, ami földi létezésemben számomra a legfontosabb. A siker örömteli pillanatáig, a nevezetes napig, amikor végre teljesen elégedett lehettem, és észrevehettem magamban a boldog ember énjét, még több hónapot várni kellett. És ha ismét megkérdezték volna tőlem: odaadnám-e életem egy „ részét, hogy hamarabb eljöjjön az a perc, hogy minél közelebb kerüljek elérendő célomhoz, habozás nélkül válaszoltam volna: igen, kész vagyok megrövidíteni földi életem ... Hát észrevettem én valaha ezelőtt, milyen villámgyorsan múlik az idő? Csak most — meglett ember lévén, hogy legszebb éveimet már leéltem, átléptem az életet félező mérföldkövet, az öregkor küszöbét — nem hasít belém oly élesen az öröm, ha valami befejeződik. És már nem adnám oda egyetlen óráját sem az életemnek akármilyen kívánság mihamarabbi beteljesüléséért, az eredmény röpke pillanatáért. Miért? Megöregedtem? Elfáradtam? Megcsömörlöt- tem? Nem. Csak most már tudom, hogy az igazán boldog ember útja a születéstől az örökkévalóságban való feloldódásig nem más, mint az elkerülhetetlen, sötét nemlétet elodázó, e világban való létezés öröme, és bár későn, de rájöttem: bizony dőreség siettetni és várakozással elfé- csérelni egy-egy napunkat, azaz a pillanatok megismé- telhetetlenségét életünkben, mert az élet — mint valami drága ajándék — csak egyetlen egyszer adatik meg mindenkinek. Somi Éva fordítása Daniel Defoe és az ő Robinson Crusoe-ja Gyermekkorunk legnagyobb élményei közé tartozik a Robinson — könyvben és filmen egyaránt —, de nemcsak hazánkban ilyen népszerű, angolból valamennyi jelentős nyelvre lefordították, s szinte az egész világon ismerik. Kétszázötven évvel ezelőtt, 1731. április 26-án halt meg Írója, a felvilágosodás angol irodalmának jelentős képviselője, új műfaj, a robinzonád és a modern zsurnalisztika atyja, Daniel Defoe. Családja a puritanizmus szélsőséges szektájához, a dissenterekhez tartozott, az egyház üldözte őket, gyerekeiket megfosztották még az anyakönyvi nyilvántartástól is. így Daniel Defoe életéről nem sokat tudhat meg .az utókor. London St. Giles nevű szegénynegyedében született 1659-ben vagy 1661-ben. Apja mészáros volt, másik forrás szerint gyertyaöntő. Fiukat papnak szánták, de hiába. Mivel egyetemre nem mehetett, a kereskedelem és az ipar különböző területein próbálkozott, dolgozott harisnyaboltban, meg téglagyárban; sokat utazott Angliában és Franciaországban, járt Spanyolországban. Közéleti és újságírói tevékenysége több bonyodalmat, mint sikert és elismerést hozott számára. Cikkei, röpira- tai — a Szemle című irodalmi lap, amelyet 1704-ben indított — és politikai fellépései miatt gyakran fenyegették, köröztették, bujdosni kényszerült, börtönre ítélték, meghurcolták. Hálátlan hivatásába, szerencsétlen életébe belefáradva, kiábrándultán, hatvan esztendősen lát hozzá a Robinson megírásához, s néhány hét leforgása alatt készül el a regény. Noha a könyvben valóban a meseszerű, izgalmas, kalandos elemek dominálnak, szerzője azonban nem gyerekeknek szóló olvasmánynak szánta a Robinson Crusoe-t. A cselekmény ötlete megtörtént esetből táplálkozott. Egy bizonyos Alexander Selkirk nevű matrózt a kapitánya büntetésből egy lakatlan Juan Fernandez- szigeten tett partra. Az író ismerte a matrózt és feljegyzéseit a négy és fél évig tartó magányos küzdelemről. Ebből merítve egész életregényt bontakoztat ki, főhőse emberi fejlődését ábrázolja, és társat is ad mellé, Pénteket. Defoe műve az európai kalandregények sorába tartozik. Nem mindennapi események, váratlan fordulatok követik egymást sebes egymásutánban, mialatt a kereskedő és tengerész Robinsonból hódító lesz és ültetvénytulajdonos. Huszonnyolc éven keresztül nap mint nap alkotó munkával bizonyítja, hogy rendelkezik a létfenntartáshoz szükséges képességekkel és ismeretekkel — még egyedül, olykor kilátástalannak tűnő helyzetekben is. Gazdasági és erkölcsi sikereket egyaránt magáénak mondhat. A társadalmával szembeforduló, de annak korabeli tudását és kultúráját hasznosító, bátor, vállalkozó kedvű polgár, aki lénésről lépésre, következetesen és kitartó energiával hódítja meg magának a természetet és az embert. A szerzi puritanizmusából fakad a regény filozófiai alapgondolata: szorgalmas, kitartó, alapos munka vigaszt nyújt, emberi tartást ad, valamint önbizalmat, erőt a nehézségek leküzdéséhez, a továbbéléshez. Társadalomkritikát is tartalmaz ez a tétel, s egyértelművé teszi, hogy nem puszta kalandregény, hanem filozófiai felfedező utazások krónikája Daniel Defoe Robinson CrusoeC. E. Brock rajza ja, akárcsak Jonathan Swift könyve, a Gulliver utazása Lilliputban. Niedzielsky Katalin Pinceablakvédő rács, Dózsa György út I. Fehér Mária: Mese Egyszer a Gonosz Legnagyobb elindult, de nem sikerült neki. Utána elindult a Jóságos Legkisebb, neki sikerült. A Gonosz Legnagyobb elvette tőle és ezt mondta: „Itt egy húszas. Szerencséd, hogy én vagyok a bátyád.’’ Oláh Béla. Úton piros kavicsát vezet a tavaszhoz, menj el odáig ha szemedben tüzek sikoltnak bírd ki hazáig sárgás kőből van a testem, arcom kőanyag szelíd szélként csüng a hajam, testem szétszakad Lajosházi Éva: Vallomás Gyötör a Jóisten szerep. Nem vagyok Irgalmas Szűz! Vagyok csak öldöklésre kész; Karmaim közt magam s magaddal. Sírkerítés a vasúti temetőben (Michael Gajdac sírján)
