Békés Megyei Népújság, 1981. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-10 / 108. szám
1981. május 10,. vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Akantuszlevelek, rózsákt virágcsokrok Vas műemlékek Békéscsabán Napjainkban nagyon jó szokássá vált, hogy elődeink ránk maradt munkáit összegyűjtjük és megőrizzük. Népi államunk is támogatja az arra érdemes régi emlékek gyűjtését anyagiakkal, helyiségekkel, de értő szakemberek képzésével is, hogy múltunkat és szorgalmas-tanulékony elődeinket igazoló mesteri vagy népművészeti anyagukat még sokáig megóvhassuk. A kemény anyag történetének kezdetét valahol a XI. században kell keresni, amikor még annak előállítása és megmunkálása az egyház kiváltsága volt. Az élet törvényszerűségéből ered, hogy semmi sem tart örökké, így a vas feldolgozásának módszerei is lassan kiszivárogtak a világi emberek közé. Gyorsan el is terjedt és odáig fejlődött egy évszázad alatt, hogy úgy látszott, megelőzik a kolostori kézműveseket. Kezdetben csak belső használatra dolgoztak, de a XI. század vége táján már megjelentek épületen kívüli munkák is, az akkor uralkodó román stílus jegyeivel. Ekkor kezdtek kialakulni a stilizált akantuszlevelek, több más rozettadíszítéssel, kapu vasveretek és díszpántok kíséretében. Ezek azután a XII. században még tovább fejlődtek, melyekből ma is» láthatók a párizsi Notre- Dame templom kapuszárnyain levő (későbbi) vasveretek, pántok, vasalások. Nagy fejlődés indult meg az építészetben és fegyverkovácsolásban is. Megjelentek a még díszesebb kapukopogtatók, zárak, kulcsok, címeres kilincsek stb. A XIII. században köszönt be az építészetben a csúcsíves, gótikus stílus, melyet a vasipar is azonnal követett és innentől az építészetnek állandó társipara lett. Az építészeti stílusváltással a vas díszítőelemek is megváltoztak, és megjelent a vas domborítása, rovátkolása, szegecselése stb. Még e században kezdett kialakulni a vasművesek céhrendszere, amikor különválnak a tűzikovácsok, tűzilaka- tosok és a már művesebb munkára képesebb műlakatosok. A XIV—XV. században céheken belüli versengések alakulnak ki a díszítőelemek fejlesztésében. Remekművű csillárok, gyertyatartók, kandeláberek, falikaros lámpák készülnek a kor rangos embereinek kastélyaiba, palotáiba. Ezeket a munkákat oly nagyra becsülték, hogy egyes darabokat bearanyoztatok. Az épületen kívüli munkák is egyre változatosabbak lettek, rácsajtók, vaslemez ajtók, vaskapuk, rácsok készültek, melyeken már megjelentették — a módosság látható jeleként — a legfinomabb díszmunkákat, a vasrúdcsavarást, növényi és állati motívumokat, domborításokat és erezések egész sorát. Amint látjuk, a díszítőkedv egyre fokozódik, ami még folytatódott a XVI. században a reneszánszban, majd a XVII—XVIII-ban a barokkban, mely szinte forradalmasította az előző idők díszletkészletét. Mintha a pokol szabadult volna el a sok lakatos fantáziájában, olyan — szinte festői — szépségű műveket alkotok.^ ros- kadásig megrakott díszítő elemekkel. E? a kor volt a nomoa és stííusgazdagság soha vissza nem térő szakasza. Itt már megjelentek a maximálisan kifinomult akantuszlevelek, stilizált tulipánok, liliomok, rózsák, egész virágcsokrok, egy- és kétoldalra tüzesen kicsavart kosszarvak, a finom művű rozetták változatos sokasága, a „C” alakú csigahajlítások a rajtuk végigfutó tarajdísszel stb. stb. Ez volt a csúcs, mely aztán a rokokóban kifulladt, és állandó visszaesés jelentkezett. Mindez pedig a sok-sok verejtékkel alakítható makacskemény anyagból: a vasból. Az ezután következő neo- reneszánsz, neobarokk, romantikus, copf, empire, eklektikus irányzatok már nem tudtak újabb díszítő változatokat hozni, inkább próbálkozások voltak egyik vagy másik stílus javára vagy kárára. Ezek XVIII. és XIX. századra eső időszakából vannak még nagyobb mennyiségben ránk maradt — ma már műemlékértékű — vasműveink. A XIX. század végén és a XX. század elején kezdett kialakulni egy, az addig minden irányzattal szakító stílusjegy, a szecesz- szió, mely említést érdemel teljesen új, szertelen, de mégis nagyon szép, változatos elemeivel. Ezt azonban nem fogadta valami lelkes elismerés, pedig lehet, hogy ez á kor is hozott volna a vasművesség történetében ugyanolyan értékű, új díszítőkorszakot. Ma már nem tudhatjuk, mit vesztettünk azzal, hogy ez az irányzat nem tudta „kitombolni” magát. Álljon itt emlékeztetőül „Szeged vasművessége" című könyvemből Tápai Antal szegedi szobrászművész (volt kazánkovács és műlakatos) néhány találóan jellemző sora: „Napjainkban a tervező nagyobb feladatókkal birkózik; a kivitelező már egyéb munkákon jeleskedik. A vasművességnek, mint produktív művészetnek vége. Elvirágzott.” Szinte fájó és megható, hogy ennyi évszázadon át fejlesztett ipari művészet, melyet oly sok gazdag fantáziájú művesnemzedék hagyott örökségül utókorára, csak úgy elvirágzott. Mivel napjainkban a legtöbbször stílusigénytelen és tömeges lakásépítkezés nem igényli a korábban elmaradhatatlan műves vasmunkákat, maga az ipar is kihaló- félben van, mint annyi más építészethez kapcsolódó szakma. Legyünk egy kicsit őszinték: a mai igényes ifjúság számára bizony nem ideális körülményeket biztosító munka ez. Olyan foglalkozás, amely nagy-nagy akaratot és a szép iránti erős vonzalmat követel meg elszánt művelőjétől. A kohótűz melege, füstje és szén- gázszaga nem éppen csábító ajánlólevél. Bármi is legyen a vasművesség sorsa, azért remélem, hogy lesz még' követője, ha nem is a régi cifraszűrös kivitelben, de egyszerűbb formában. Nagyon szegény lenne világunk, közvetlen környezetünk, ha végképpen veszni hagynánk a még ma is fellelhető remekművű alkotásokat. Ezek ugyan már a lehiggadt kor utolsó maradványai, de talán éppen ezért érdemelnének ki valamilyen oltalmat, megkülönböztetett megbecsülést. Itt jut eszembe Kölcseynek e kétsoros, mélyre ható ■ figyelmeztetője: „Minden nemzet, mely elmúlt korai emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg.” Va"-- említhetném a Műemlékvédelem 1980/3. számában a „Szeged vasmüvessé- gé”-ről megjelent Pereházy Károly könyvismertetésének egymondatos részét: „Ifjonti frisseséggel, de felnőtt felelősséggel örökítették meg a sodródó századok pusztuló emlékeit.” Rossz visszahallani e sorokat, mivel nagyon sok helyen láttam reménytelen sorsukat. Szeretném felhívni Békéscsaba város Tanácsának és múzeumának figyelmét — már csak nagyon szorgalmas elődeinkkel szembeni tiszteletből is — az itt közélteken kívül is fellelhető művek megvédésére., Szegeden a Móra Ferenc Múzeumban — egyelőre — kisebb lélegzetű állandó kiállítás nyílt, melyről az elmúlt-évben a televízió is adott rövid ismertetést. A mai futó-szaladó emberek nem veszik észre utcán, tereken a szép vasdíszeket, hiszen legtöbbjük olyan észrevétlenül simul bele az épületek szürke homlokzatának síkjába, hogy még a figyelő ember is ritkán látja meg azokat. Ha pedig ideje érkezik, összegyűjtve és ápolva egy jól megrendezett „vasműves”-kiállításon nagyon sok embernek tudnának elmélyült műélvezetet biztosítani. Hogy ez így lehessen, ahhoz egy helyiismerettel rendelkező, a nemes célért lelkesedéssel dolgozó kutatót kellene megbízni, aki leltárba venné a város területén levő érdemesebb példányokat. De nem holnapután, hanem ma! Vagy legkésőbb holnap. Rohan az idő, nem volna szabad elkésni. A gyors cselekvés lehet, hogy hálát vagy köszönetét fog kiváltani utódainkból. Ellenkező esetben elítélnek nemtörődömségünkért. Nem mindegy, melyiket érdemeljük ki. Hogy a felkutatáshoz magam is nyújtsak némi segítséget, megemlítek néhány helyet, ahol olyan emlékeket találtam, melyek megóvásra várnak. Fakapu betétrács a Tanácsköztársaság útja 7. sz. lakóházon (2 db); pinceablakvédő .rács a Dózsa György u. 1. sz. épületen (9 db); ablakvédő rács (díszítőjeliegű) az IBUSZ-irodán (4 db); zászlótartó a Munkácsy u. 12. sz. épületen, kétszárnyú rácskapu, lemezlábazattal a Munkácsy u. 19. sz. épületen; nagy rácskapu melletti kis kerítésmező az autóbuszállomás indulási oldalának egyik épületén; sírkerítés (részlet) a vasútállomás melletti temetőben Michal ■ Gajdac (1844—1910) sírján; szintén a vasútállomás melletti temetőben levő sírkerítés (régi rész) Ondrej Laczó (1851— 1927) és Judifa Patay (1850— 1927) sírja körül. A Dózsa György u. 13. sz. házon vasrácskapu, az Irányi u. 1. sz. alatt kis és nagy rácskapu, vasoszlopos díszítéssel; a 2. számon kétszárnyú óriás vasrácskapu; a 11-es számúnál kétszárnyú óriás rácskapu rozettákkal és akantuszokkal ékesítve; a 12-es számon takaros zászlótartó és a 14-nél két darab fakapu betétrács van. Láttam a Munkácsy u. 3. alatt is kétszárnyú rácskaput. A város szívében az István király téren a 3., 5. és 10. sz. házakon a számok sorrendjében: az OTP-épüle- ten ablakvédő rácsok (5 db); a következőn zászlótartó, még tovább fakapu betétrácsok és felülvilágító védőrács. Nem hagyhatom ki a római katolikus templom bejáratát sem a maga pántdíszeivel, vasvereteivel-ro- zettáival, melyek szinte beborítják a hatalmas kaput. Ez csak elenyésző része- lehet annak, ami még felderíthető. Hogy szépségüket bizonyítsam, szerény rajzaimmal is megörökítettem néhány darabot. Tipity János Nagy rácskapu melletti kerítésmező a Hunyadi téren BényeiJózsef: Velem árva Elengedsz-e ha látod álmodok délibábot királylányt mesevárat s hűlni hagyom a szádat Elengedsz-e hisz ebben a koldus-szerelemben olyan magadba’ lennél akár az elcseppent vér Engedj hisz úgyse máshoz költözöm a magányhoz s ki voltál velem árva bocsáss el árvaságra Pákolitz István: Románc . Zöldcsütörtök hajnal óta Bimbózik a gyöngyharmatos babarózsa Mielőtt a nap feljőne Rózsababa-menyasszonyka lesz belőle Énfelőlem gondolkodik Éjjel-nappal két karomba kívánkozik A szívem tízezer éve Áléi áldó égi-földi szerelmében Nem futhatok ő se szökhet Rabja vagyok — és a foglyom mindörökre Rózsababa virágozzál Holtomiglan-holtodiglan csókolgassál Ablakvédő rács a régi postaépületen
