Békés Megyei Népújság, 1981. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-01 / 101. szám
a 1981. május 1., péntek NÉPÚJSÁG Harmadik vagy negyedik ház a November 7. tértől a Rákóczi út felé: ez a Derko- vits-terem. Kellemes napsü- tésű szombat délelőtt, kigondolta volna akkor, hogy valóságos tél jön utána? Bent, a Képcsarnok kiállítótermében Ezüst György fogad. És a képei, az új kiállítás, melyet április 2-án nyitott meg dr. D Fehér Zsuzsa művészettörténész. Együtt nézzük a képeket, együtt hozzuk szóba a két éve, Békéscsabán rendezett önálló tárlatát a Munkácsy Múzeumban, és csak én hozom szóba, hogy nem láttam az Alföldi Tárlaton. Békéscsaba elfelejtette volna festőfiát? „Nem, mondja, szó sincs erről, a meghívást én is megkaptam. Csak nem küldtem semmit. Azt hiszem, jobb így.” Mindez annyira meglepett, hogy egy időre ki is kapcsolódtam az új képek áramköréből, mert kérdeznem kellett. Miért hiszed, hogy jobb? Mi történt? Tizenkilenc éve éppen az Alföldi Tárlaton nyerted el a Mun- kácsy-emlékplakettet, egy évtized múlva Békéscsaba kü- iöndíját. És 79-ben az a sikeres tárlat Csabán, emlékszem, sokan látták ... A festő hallgat, kinéz az üvegen át a mozgamas körútra, villamosok, autóbuszok rohangálnak jobbra-balra, idebent pedig főhelyen a Csabán is bemutatott „Falusi vasárnap” három elmerengő leányalakja. A festő hallgat, és érzem, valami mélyen sokkal nehezebb, talán fájdalmasabb, minthogy könnyű legyen kimondani. Nem zaklatom, nem kérdezem. Talán nem az esett meg vele, ami annyi mással: amíg valaki ott van, addig jó, addig szeretik, de ha eljön, akkor már nem annyira? Pedig nem tékozló fiú. A tehetségét, amit Békéscsabán kezdett fényesíteni, kristályosítani, őrzi, félti. És körbejárva a Derko- vits-termi kiállítást, tegyük csak hozzá bátran: sáfárkodni is megtanult. Jól sáfárkodni. Nagyot lélegzünk, és túljutva az első miért-eken, Ezüst György új világával ismerkedem. Fuvarosokkal, birkózó fiúkkal, szép testű lányokkal, világító falú házakkal, tanyákkal, megállító kerítésekkel, tükrös arcú kis folyókkal, és lovakkal, fehér, fekete, barna szőrű lovakkal, kentaurokkal, pegazusokkal. Különös és egyértelmű világ. Messziről jutott idáig, errefelé, ahol szinte emberivé formálódnak ezek a szép tartá-. sú, nemes állatok ... Megállunk a képek előtt, írom a címeket, néhány félbeszakadt mondatot, olyasmiket, hogy: „...tündökletes éjszaka, átszűrt narancsos fények, expresszív sugárzás, elfáradt világ, lovak, ablakszemek, magány, homokbarna látomás, kerítéssel körbezárt élet...” Mesterházy- portréja (?!) előtt hosszú perceket, talán órákat illene tölteni. Kulcskép Ezüst mostani művészetében. Az író kitekint ebből a képből, és lát; az író küzd ezen a képen a tüzért, mint Prométheusz, a győzelemért, mint Niké ... Igen. erre a kénre is illik, hogv látomás. Nem is olvan régen egv pécsi kiállításra invitáló meghívót kaptam. A művész bemutatkozását Paul Klee-idézettel kezdte: „A művészet túllép a tárgyon, túl a valóson csakúgy, mint képzeletbelin. ön- tudatlanul játékot űz a dolgokkal.” Ez az! A Bauhaus egykori tanára , megmagyarázta nekem Ezüst György Mesterházyját... A dolgok azonban nem maradhatnak ennyiben. Azt szeretném, ha Ezüst Györgyről Ezüst György mondana valamit, hogy végigkalauzolna a valóson és képzeletbelin túl, a játékos-komoly-em- beri világon, ahová egyre mélyebben, merészebben indul utakra. Kávét kortyolunk a terem egyik szegletében; körülöttünk a képek, a nagy üvegportál, azon túl a körút. Sűrűn nyílik 'az ajtó, meglepően sok a huszonéves, és meglepően sok vendég beszél németül, angolul, franciául. Akik ismerik, vagy megtudják, hogy itt a festő, hozzák a reprodukciókkal díszített meghívót dedikálásra. Kellemes ez a napfényes délelőtt. Feldereng közöttünk egy 11 éve közölt interjú, a Békési Életben. Aztán újra a csabai évek. Az egy évtizeddel ezelőtti gondolatok, művészi izgalmak, kutatások. A hazai táj, az emberek, a szülőföld. „A szülőkhöz való ragaszkodás bűvköre eltéphe- tetlen, mondja, ez minden rezzenésemben benne van, el nem vehető és el nem felejthető.” Ha nem látnám a képeit, ha csak azt tudnám róla, amit és ahogyan a szülőkről, az igazán, a mégis csak hazai földről mond, tudnom kéllene, hogy Ezüst György! az ember és a festő lírai alkat. Szívesen tenném idézőjelbe ezt a két szót, mert annyiféle módon koptatták már avatatlan toliforgatók, hogy ideje előtt kezdett veszíteni szépségéből, kifejező erejéből. Ezüst, igen, lírai alkat. Lovai, napkorongokkal ékesített tájai, házai a költészet bűvöleteit hordozzák színekben, tónusokban, szerkezetükben. „Akkor is vállalnám a lí- raiságot, ha az nem lenne ma olyan divatos, amilyen. Közben persze nagyon is érzem, hogy a divat mennyit árt; hogy felületessé teszi az embereket, és olykor azzá teheti a művészt is. Ha a líraiság az igazi énem, akkor ebbe kell ágyaznom önmagam. Akkor ez irányítsa az ecsetemet, a képzeletemet, a valóságldtásomat. A líra roppant drámákat hordozhat, a felindulás, az érzelem lényege. A Mesterházy-kép — ha megüti a szemlélőt — felindulások, érzelmek, lírai szárnyalások ötvözete. Hiszem, hogy az.” Képekről kérdezem. „Lovasok”, „Kis folyónál”, „Estefelé a gémeskútnál”, „Szárazság”, „Lovas fehér lóval”, „Hazafelé”: lovak, lovak, lovak ... És ember-állat kentaurok. „A mitológia rabul ejtette a huszadik század emberét. Ezek a jelképek, ezek a mitikus alakok, történetek mindinkább emberarcúvá válnak, és behelyettesíthetők a leghétköznapibb hétköznapokba. A lovak... A lovak! Kocogh Ákos mondta egyszer: a ló és a szerelem a magyar népköltészet legősibb, legszebb kapcsolódó szimbóluma. A ló régen mindennapos látványélményünk volt, ha ez mostanra változott is, annyit nem, hogy elfelejtettük volna. Hogy azt mondhatnánk: nincs. A ló hihetetlenül szép, okos állat. A íó táltos, a ló harcos, a ló a férfias erő jelképe... Innen csak egyetlen lépés az, amikor a képzelet világában a ló kentaurrá, mesebeli lénnyé alakul, és megjelennek körülötte a nimfák, a szerelmet hordozó mai nők, mint a „Páris almája” című képemen*a három meztelen, mai, mégis a mítoszok varázslatait idéző, csábító asz- szony-ember...” A körúti Derkovits-terem- ből Budára autózunk, Ezüst György műtermébe. Üjabb képek, újabb bizonyítékok arra, amit még odaát, Pesten mondott: „A művész dolEzt nem kérdezem, a krónikás nem hívhatja. Csak szeretné, ha a tehetségével jól sáfárkodó fiú néha-néha visszajönne. Kiállítani is, dolgozni is. Tavaly Olaszországba hívták, Meranóban tette a falra a lovait, lovasait, tanyáit, mitikus alakjait. Ott szárnyaltak pegazusai az olasz városban, és bizony magyar pegazusok voltak azok. Vagy az is lehet, hogy csabaiak? Ott azt mondták Ezüst Györgynek: a rivederci... Mi úgy mondtuk, fent a jó illatú Szabadság-hegyen: viszontlátásra, Békéscsabán^.. Sass Ervin ga lehetőséget adni az anyagnak, hogy kifejezze a műalkotást.” Kissé csavaros mondat, közben mennyire egyértelmű! „Képenkénti megújulás, hitem szerint ez- tel kezdődik a művészet.” A Szabadság-hegy fái körülöttünk, bebókolnak a műterem ablakán, a nyitott erkélyről szinte elérhetők. A festőllványon „önarckép egy régi családi fotón”. „Vállalás ez a kép, a föld- szagú múlt vállalása, az, hogy közéjük tartozom, egy vagyok velük. Egy a múltammal, mely a szülőkön, nagyszülőkön át távoli rejtelmekbe vezet.” Idő telik, mire arról mesél, hogy évek óta Szolnokra jár, a művésztelepre. Alkotó partnerekre talált ott, Alföldet szerető barátokra, festőtársakra. „Hetvenöt őszén hívtak először. Két hónapra. A Derkovits-termi kiállítás legtöbb képét is ott festettem a télen.” Nem kerülhetem ki azt, amit gondolok. Békéscsabáról. Ezüst György szülővárosáról. Hogy itt, hogy ide miért nem? Miért nem hívunk festőket két-három hónapra? Mikor hívunk majd? Eljön-é az az idő? A hírek szerint eljön. És akkor eljön Ezüst György is? Ezüst György: Páris almája Simái Mihály: Révület (Buda Ferencnek) Költő kit meg nem rontanak csönddel ráolvasással feszül földjének hallgatag s némasága is ráváll kinek arca nem eladó kinek szeme a fényé kit csak a könnyen mondható tehetne koldusszegénnyé jegenyén jár a délután lábánál autóshad romlanak fájnak a tanyák , vas-éggel takaróznak őrizve őrzi hangjukat s a fönti gyereksírást míg csak egy nyilalló pillanat nem kezdeti az írást szájában foga közt a kés amit sorsától elvett a sugár-éles kő-nehéz forog faragja a nyelvet s a késpengére írva van cselekedj bátorságot s a száj sarkán s a papíron vércsík verssor szivárog és minden sebére írva van a világvívó ember: faragd vésd éld és öld magad elemi szerelemmel Gál Farkas: Elhaladsz mellettem Elhaladsz mellettem. Naponta melletted én is elmegyek. v Hordunk arcunkon közönyt, , szemünkben jég-kereszteket. Homlokunk hómező, jégmező, szélszánkó, szélkorcsolya-pálya, ahol körmeszakadt csorda robog az éhség tüzében fázva. Hajlott termeted — megfigyeltelek — mint a fák magánya, árnyékod gyűrött jel a falakon, néma egyiptomi ábra. Csak a fagy kísér, csak a tél, hogy keresztre feszítsen, dérbimbós buzogánnyal vár s leterít kapud előtt az isten. Megindulnák s rádlépnek a hegyek, ölébe ránt a tenger, leszel a parttálanság foglya. Az idő már nem ereszt el. Mit akarsz hát a közönnyel s én mit akarok? Térdelnek előttünk barbár éjszakák. Legyünk irgalmasok ... KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Ezüst György festőművésszel Pesten és Budán
