Békés Megyei Népújság, 1981. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-31 / 126. szám

1981. május 31., vasárnap SZÜLŐFÖLDÜNK M: városi forgalom zsúfoltságára, egyes, utcáink elhanyagolt, rendezetlen állapotá­ra gondolva, az emberben jogosan fogal­mazódik meg a következő kérdés: miért van az, hogy a megyeszékhelyen alig akad olyan sétálásra, pihenésre, kikapcsolódás­ra alkalmas hely, mint a Széchenyi-liget? Egy akkora településnek, mint Békéscsa­ba, több ilyen nyugodt, és csendes környe­zetre lenne szüksége. Némi vigaszul szol­gálhatnak azonban az újonnan épült lakó­negyedek körül kialakított szép zöldterü­letek. A Panoráma sorozatban megjelent Magyarország cí­mű útikönyv ezt írja: „A Gyulai úttól északra (szintén a Körös-csatorna partján) terül el Békéscsaba legna­gyobb parkja, a Széchenyi- liget. Sétányai között a tán­cos-zenés ligeti sörkert nyújt felüdülést.” Arról, hogy pon­tosan 85 évvel ezelőtt itt avatták fel — a színügyi bi­zottság erkölcsi-anyagi támo­gatásával — a nyári színkör épületét, viszont egy másik kötetben olvashatunk. Ter­mészetesen fölösleges lenne számba venni: vajon hány majálist rendeztek eddig, avagy milyen híres együtte­sek, művészek adtak már műsort a ligeti szabadtéri színpadon. Arról sem akarok részletesen szólni, milyen nagyszerű élményt jelentett gyermekkoromban őszi napo­kon kijárni ide. és gyűjteni a gesztenyét, vagy bújócs­kázni a termetes bokrok, és a nagy lombú fák között. A parkban a temető-kerí­tés felé eső részén egy ala­csony dombon kis obeliszk emelkedik. Arra mégv jól emlékszem, hogy önfeledt játszadozásunk közepette fu­tottunk egyszer oda, hogy kibetűzzük a kőbe vésett feliratot. Annyit sikerült megtudni: a nagy kolera- járvány áldozatainak emlé­kére emeltette az elöljáró­ság ... A mába ugorva most in­kább arról szeretnék írni, mit láttam az egyik délelőtt, kikkel, miről beszélgettem közel egy óra leforgása alatt. Annyit azonban hadd je­gyezzek meg, hogy semmi rendkívüli esemény nem tör­tént ottlétem alatt. Szokásos kép fogadott: amikor oda­értem, nevelőik kíséretében éppen valamelyik általános iskola tanulóiból álló csoport igyekezett kifelé a parkból. A bejárattól nem messze dú­san beültetett virágágyások között vitt el az utam. A pa­dok üresek voltak, s csupán néhány siető ember tűnt fel itt-ott a sétányokon. A túl­oldalon viszont már minden zsibongott. „Egyenruhás” bölcsődések iparkodtak a hin­ták és a mászókák felé, s a madarakkal versenyt csiri­pelve hirtelen lepték el a környéket. A kicsinyek paj- kossággal, vidámsággal teli hangulatban voltak, és ügyet sem vetettek egy feketébe öltözött asszonyra, s a bot­jára támaszkodó idős bácsi­ra. ök is a hinták közelében levő egyik padra telepedtek le. Miközben az apróságok játszottak, néhány szót vál­tottam az asszonnyal. Édes­anyjáról beszélt, akit epekő­vel operáltak meg a kór­házban, ám napokkal később mégis bekövetkezett a tragé­dia ... Most arra az orvosra várakoztak, akivel az ilyen esetekben legfontosabb ügye­ket még meg kellett tárgyal­ni. Mivel vidékről jöttek, sze­rettek volna minél előbb túl­lenni az egészen,' hiszen sok egyéb elintéznivalójuk volt még otthon is. Amint az ilyen szerencsét­len esetek hallatán az lenni szokott, búcsúzáskor békés beletörődést és megnyugvást kívántam nekik. Közben egyre többen szel­ték át a ligetet. Az arcokat figyelve nem vettem- észre, hogy valaki is gondterhelten sétálgatott volna. Még az a néni is könnyedén, korát meghazudtoló fürgeséggel se­perte az aszfaltot, akivel szintén beszédbe elegyedtem egy rövid időre. Amikor megmondtam: ki vagyok, ar­ra kért, nehogy lefényképez­zem és leírjam a nevét az újságba. „Ennek ellenére — mint mondotta — nagyon örülök magának, mert éle­temben újságíróval mégnem találkoztam, pedig annyi mindenről tudnék mesél­ni ...” Most már engem is érde­kelni kezdett, vajon mi lehet az a sok-sok téma, amit fon­tosnak tartott elmondani. Er­ről mindössze csak annyit, ez az asszony — amint szavai­ból kivettem — egyáltalán nem azok közé tartozik, aki­ket kizárólag csak egyéni problémáik foglalkoztatnak. Pedig az ő esetében ezekből is bőven kijutott neki. Meg­említette, soha az életben Bölcsődések a park játszóterén Uj színfolt a nagy-tatársánci ősgyep flórájában Pusztaföldvár község délnyugati határában található botanikai nevezetességünkről — a nagy-tatársánci ős- gyepről — legutóbb az elmúlt év augusztusában jelent meg terjedelmes írás megyei lapunkban. Az utóbbi évek során két tájankét napirendjén is szerepelt a flóratörté­neti szempontból különleges jelentőségű növénysziget té­mája, ami jelzi ennek a kevéssel több mint félhektár­nyi természetvédelmi területnek jelentőségét. Az ősgyep flóravilága iránt megnyilvánuló egyre nagyobb érdeklődés alapján úgy ítéljük, hogy dr. Kiss István nyugalmazott főiskolai tanszékvezető tanár — páratlan ügyszeretettel folytatott, több mint 50 éves tudományos munkássága — végül is arra a rangra emeli megyénknek, vagy talán hazánknak e különleges flóra­történeti nevezetességét, ami méltán megilleti. Mi, pusztaföldváriak jogos büszkeséggel tartjuk számon, hogy dr. Kiss István pro­fesszor, községünk szülötte, 1930 tavaszán ismerte fel a sáncoldal keleti, épen ma­radt lejtőjén a ritka növény- társulás ősgyepjellegét, és azóta kíséri figyelemmel ősi flórakincsünk sorsát. Hosszú évtizedek óta látjuk őt nya­ranta — növénytani szak- gyakorlatos főiskolai hall­gatói élén —, amint fárad­Volga menti hérics hatatlanul végzi a kihalóban levő löszpusztai őshonos nö- vényrikaságok védelmét és tudományos népszerűsítését. Mindennek alapján azt hiszem, jogosan állapíthatjuk meg, hogy ezúttal nem a szerencsés véletlen, mint in­kább a tudós elhivatottság­gal végzett kitartó munka megérdemelt jutalma lehe­tett az az öröm, amelyben nemrég része volt Kiss pro­fesszornak. 1981. április 13-án dél­után — a szokásos tavaszi terepszemléje során — Lu­kács László mezőkovácsházi amatőr botanikus társaságá­ban megtalálta a környéken régen kihalt Tavaszi hérics (Adonis vernális) két bimbó­zó példányát, és ami még ennél is nagyobb szenzáció, a Volga menti hérics (Ado­nis volgensis) egyetlen vi­rágzó egyedét. Ez utóbbiról tudni kell, hogy a Kárpát­medencében eddig egyetlen előfordulási helye a Csorvás vasút menti természetvédel­mi terület és a Csongrád me­gyei Csomorkány környéke volt. A tudományos esemény jelentőségét nagyban növeli, hogy a két növénytani rit­kaság éppen a bekerített, és védelem alatt álló területen bukkant fel, ahol ily módon további hosszú századokra biztosítottnak tekinthetjük fennmaradásukat. A szép, világos sárga szín­ben pompázó és alakzatban is igen hasonló két növény­ritkaságnak az elmúlt hé­ten már sok új nézője akadt. Iskolás gyermekeink már másnap kirándultak a hely­színre, és csodálattal néze­gették az évezredek óta ti­tokban éldegélő ősi löszpusz­tai növényt. Mondanom sem kell, hogy csakis a drótkerítésen keresztül, ami azonban mit sem vont le a szenzáció örömélményéből. Nagyon szeretnénk remélni, hogy a felfedezés hírére ide­látogató más érdeklődők is megelégszenek a néhány mé­teres látótávolságból való szemrevételezés élményével, tekintve, hogy egy vigyázat­lan lépéssel helyrehozhatat­lan kárt okozhatunk a két növénykülönlegességben. Ügy gondolom, községünk lakossága és a botanikai ér­dekesség miatt idelátogatók népes tábora azzal tudná legméltóbban kifejezni dr. Kiss István professzor irán­ti tiszteletét, ha mindent el­követne annak érdekében, hogy a fél évszázaddal ez­előtt felfedezett, tíz éve vé­detté nyilvánított, és most egy újabb felfedezéssel gaz­dagított nagy-tatársánci ős­gyep az idők végtelenjéig megmaradjon háborítatlanul, eredetiségében. Tavaszi hérics Az utóbbi 10 év tapaszta­lata alapján remélhetjük, hogy szülőföldünknek ezt a parányiságában is hallatla­nul értékes darabját, nem a jól kifeszített drótkerítés, nem a kapuján elhelyezett jókora lakat, hanem az em­beri felelősségtudat, az ér­telem és hagyománytisztelet, szívünkben és tudatunkban felállított tilalomtáblája óv­ja meg az enyészettől. Pleskonics András nem gondolt arra, hogy 70 éves' korában is kénytelen lesz majd seprűt ragadni, és szemetet gyűjteni. Hosszú időn át gyárakban, üzemek­ben dolgozott. Most 1500 fo­rint nyugdíja van, de ez nem elegendő ahhoz, hogy a föld­rengés, majd az árvíz által megrongált lakását mielőbb rendbehozathassa. A bajt még az is tetőzte, hogy egy időben sokat betegeskedett. Nem győzte dicsérni a ker­tészeti és köztisztasági válla­latot, amely munkát, sőt anyagi segítséget is adott, amikor ő nehéz helyzetbe ju­tott. Azután a családra, az ott­honi elfoglaltságra terelődött a szó. „Képzelje el, amikor a tvben látom azt a sok há­borús képet, a különböző gyilkosságokat, sokszor a gyerekek, az unokák jövőjé­re gondolok...” Jó volt hallgatni, amint ez az idős asszony a kétkezi munkából élő emberek tu­datára, lelki világára jellem­ző természetességgel, kere­setlen egyszerűséggel beszélt józanul ezekről a dolgokról. Szinte jó volt tapasztalni: milyen logikusan érvelt, s mennyire szívből jöttek ezek a szavak. Közben sokan elhaladtak mellettünk. Többen régi is­merősként üdvözölték, s ő mindenkihez szólt néhány kedves szót. Azután seré­nyen tovább folytatta a munkát, amelybe már a hosszú évek alatt beletörő­dött, s amelyet már úgy- ahogy megszokott... Kép, szöveg: Bukovinszky István A kolerajárvány áldozatai­nak emlékműve (archív felv.) Mikor a múl! jelenné válik Kiszely Jánosné szövetke­zeti pénztáros mezőberényi otthonában különleges kézi­munkák keltik fel a figyel­met. Nincs sok kitéve, csak annyi, hogy derűssé, széppé varázsolja a lakást. Pedig ennél jóval többet készített, s ezt tanúsíthatják a szek­rények is, amelyek őrzik. De kint vagy bent legyen is, mindnek a közös jellemző­je, hogy a Kiszelyné által kutatott, gyűjtött mezőberé­nyi motívummal készült. mondott neveket az anya­könyvekből hitelesítse, s az időpontokat bizonyossá te­gye. — Csodálatos világ nyílt meg előttem. És nagyon ér­dekes is. Például az, hogy a mi községünkben a legtöbb anyagot a szlovákságnál ta­láltam, a németeknél keve­sebbet, a magyaroknál egyet sem. Ez eléggé hihetetlen, de az is alátámasztja a hi­ányt, hogy egyetlen magyar szűcsmesterre sem bukkan­Képünk bal oldalán Kiszely Jánosné A hímzések uralkodó tó­nusa sötét. A levelek fekete és zöld színezésűek, s csak kevés a virág, az is inkább stilizált forma, nem a való­dit utánozza mechanikusan. S ezekből is sötéten emel­kedik ki a bordó, a piros, a lila és a kék. A formák igen finomak, sok az apró gir­landszerű díszítés. Akár pár­nán, térítőn, futón, vagy ru­hán és blúzon nézi az em­ber, olyan, mintha eredeti­leg is ide szánták volna. Pe­dig régi ködmönökről, szű­rökről származnak. — Húsz éve lehet már, hogy a helyi Aranykalász Tsz asszonyainak, lányainak a kézimunka-szakkörét ve­zettem, s beszélgetés közben szóba jött, hogy miben is jártak régen az emberek. S erről eszembe jutott, hogy kislány koromban még én is láttam a templomban az idős asszonyokon, férfiakon a cifra ködmönt és subát. Vajon — tűnődtem —, van-e még belőlük egy pár hír­mondó ... ? Aztán utána eredtem... Ez volt a kezdet, amire ugyan sok szombat­vasárnap ráment, mert sze­rencsére egyik háztól irá­nyítottak a másikhoz. Közben egyre szaporodtak otthon a színes rajzlapok, ugyanis a gyűjtött motívu­mokat milliméteres pontos­sággal ezekre rajzolta át, s látta el mindet törzskönyvi bejegyzéssel. Ez utóbbi — különösen a szűcsmesterek kiderítése — eleinte sok ne­hézséget okozott. Fölkereste az egyházakat is, hogy a bé­tám. Viszont sokat megtud­tam a régi életből. A lányok konfirmálásra kapták az el­ső ködmönt, s a szegények­nél ez meg is maradt öreg­korig, épp ezért már erede­tileg jó bőrre szabták, hogy később is viselni lehessen. A fiúknál á legénnyé válást jelentette a szűr, s ebből is csak a módosak engedhették meg maguknak, hogy idővel új készüljön. Meg ha bíró­nak választották, vagy pres­biternek. A sok munkával járó gyűj­tés azonban csak az első lépcső volt. Utána az követ­kezett, hogyan lehet mind­ezt a mai díszítőművészet­ben alkalmazni, úgy, hogy a minta, a méret és a színezés az eredeti szépségében meg­maradjon és semmiképp sem legyen mesterkélt. Az­tán a megfelelő mai anya­got és fonalat is megkeresni hozzá, majd elkezdeni a tervezést, sablonkészítést és az anyagra a nyomtatást. És mind nagyobb mennyiség­ben, mert egyre több szak­kör vezetését kellett ellátni. — Most négyet vezetek: a mezőberényi és a körös- ladányi művelődési házban, a csárdaszállási tsz-ben és Békéscsabán, az Univerzál kiskereskedelmi vállalatnál. Remek kollektíva mind, sze­retünk együtt lenni, mert jól érezzük magunkat egy­más társaságában. No meg, mert a kézimunka nemcsak szép, de alkotás is. Vass Márta

Next

/
Thumbnails
Contents