Békés Megyei Népújság, 1981. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-24 / 120. szám

1981. május 24., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Ecset és toll Százhúsz éve született Rippl-Rónai József . Művészetét, az elmúlt száz évben kis könyvtárra való tanulmány, esszé, könyv, val­lomás elemezte már, sokféle nézőpontból világítva képei­re. Most, születésének évfor­dulóján, beszéljünk Emléke­zéseiről, mert ez a kötet ösz- szefoglalja mindazt, amire piktúrájában törekedett. A Nyugat kiadója Rippl- rajzokkal díszítve, szép vi­rágmintás vászonkötésben je­lentette meg 1911-ben Emlé­kezéseit. Ez a műfaj végül is irodalmi, s a szerző el is mondja, hogy literátorok ösz­tönzésére fogott tollat: „Azért Írok, mert beugrattak. Né­hány íróművész ugratott be­le. Meglátták egy művészi dologról szóló tárcacikkemet, buzdítottak, írjam össze em­lékeimet.” Bemutatja az önmagára ta­lálás útját, azt az emelkedést teszi szemléletessé, amelyik Munkácsy festészetétől önnön egyéniségének kialakulásáig vezetett. Nagyvonalúan né­zett szembe azokkal az aka­dályokkal, amelyeket a rossz- indulat és a meg nem ér­tés vetett útjába. A párhu­zam itt csaknem kikerülhe­tetlen, mármint az arra való utalás, hogy — mint maga is kiemelte — ugyanolyan volt a sorsa, piktúrájának fo­gadtatása, mint a francia újítóké Puvis de Chavannes- tól, Cézanne, Rodin, Tou­louse Lautrec és másokon át Foraon-ig. Ha önmagára nézve meg is emeli kissé türelmét, jelen­tőségét, az tény, hogy a le­kicsinylő támadásokat meg­adással viselte el. írásában — ahogyan képein is — egyéniségének művészi olda­la tűnik elő erőteljesen, az a fölény, amely a célját elérő ember sajátja. A múlt század utolsó évti­zedeiben Párizsba kerülő fia­tal művészek előtt két lehet­séges út nyílott meg. Az egyiket Fényes Adolf teste­sítette meg, mindent és min­denkit kritizált, merthogy ő a legmagasabbra tört. Mel­lette Rippl-Rónai (a másik út képviselője) passzívabb­nak látszott lemondásaival, anyagi nélkülözéseivel. Fes­tőnk a „lágyabb” úton ha­ladt, ami Champs de Mars festőcsoportján át vezetett a sikerhez. Pályájának kezde­teitől élénk vonzalmat érzett az irodalom iránt. Ez az ér­deklődés csak fokozódott, amikor Thadée Natanson, a Reveu Blanche jószemű szerkesztője bekapcsolta a lap körébe. A folyóiratnak voltak kisebb-nagyobb saját törzshellyel rendelkező tár­saságai. Ilyen volt a rue Saint-Honoré egyik kocsmá­ja, ahol Rippl-Rónai megis­merkedett Alfréd Jarryval, kinek különcködései és Ubü király című darabja felkel­tették figyelmét. -Jarry a Revue Blanche-ban később méltatta a festő öreganyám című képét, és életrajzának feldolgozását is ígérte. Egy másik társaság a Montparnasse vasútállomás melietti ’'Café'frde l'Avenue- ban jött össze esténként. Többször megfordult ott Os­car Wilde, s Rippl-Rónai sokszor sajnálkozott azon, hogy nem találkozhattak. Ilyen hangnemben emléke­zett meg arról is, hogy nem hallgathatta Stéphané Mal­larmé virágos nyelvezetű be­szélgetéseit. Ez a társaság a kávéházban védekező ref­lexből csoportosult, s festőnk párhuzamot látott a „hiva­talos” íróktól kapott gáncsQS- kodások és a „hivatalos” festők impresszionizmusel- lenes kirohanásai között. Nem csupán a védekezés, hanem az eredmények is egymás mellé sodorták őket. A kölcsönhatás szép példáját elevenítette fel Emlékezései­ben : „Stéphané Mallarmé Les Pages szép könyvét, ame­lyet Bruxelles-ben nyomtak, már 1894 körül lapozgattam (...) elég szerénytelenül be­letettem a könyv lapjai közé olvasás közben csinált kis kontúros, színes rajzaimat dekorációnak. Nagyot is néz­tek francia barátaim, mikor először meglátogattak Neuil- lyben, és ott találták aszta­lomon Mallarménak "általam illusztrált« könyvét; azt hit­ték, a rajzok csakugyan il­lusztrációk, a könyv hozzá tartozó, kiadott részei. Hogy jutok ilyen megtisztelő meg­bízáshoz? Mondom, hogyan jutottam, a könyvet pedig, melyet ritka szép nyelvezete miatt 'sokan excentrikusnak találtak, én éppen ritka szép nyelvezete, annak szinte par- fümös illata miatt nem győz­tem eleget olvasni.” Csak sajnálhatjuk, hogy a rajzok közben elvesztek. Megmaradt viszont az a négy kőnyomat, amivel egy évvel később Georges Rodenbach Les Vierges című novelláját díszítette. 1895-ben írta haza öccsének, hogy olyan illuszt­ráción dolgozik, amiért a ki­adó 2000 frankot áldoz: „A könyvecske nem lesz vasta­gabb, mint két irka — egy rövid históriával, amelyet az egyik legelőkelőbb francia (születésére nézve belga) író ír a mi gondolatainkat kife­jező rajzok után: tehát amint látják, fordított a viszony.” Ha a Rippl-Rónai által említett neveknek csak egy részét is egymás után írjuk — Puvis de Chavannes, Ro­din, Verlaine, Rimbaud, Mallarmé, Cézanne, Gauguin —, akkor szinte plasztikusan látjuk azt a művészeti for­radalmat, amelyik a század­végi Franciaországban tör­tént, és aminek jelentősége éppen az ő piktúrájával ju­tott diadalra a hazai festé­szetben. Általa juthatunk belsejébe annak a kaleidosz­kópnak, amelyik színekkel és új eszmékkel birkózva, Pá­rizsból lendülésre kényszerí­tette a piktúrát úgy, hogy addig nem "sejtett utakra in­duljon. Rippl-Rónait lelki barátság fűzte össze minden olyan művésszel, íróval, akik let­tek valamit az-újért. Kide­rült ez Emlékezéseiből. Könyvében nem irodalmi ha­tásokra törekedett, hanem „eldiskurál” mindazokról a dolgokról, amelyek foglalkoz­tatták. Prózája — miként ké­pei — világos, közvetlen, szí­nes. Ez is alap volt ahhoz, hogy a húszas évek elején megfesse Móricz Zsigmond, Babits, Szabó Lőrinc, Schöpf- lin Aladár és mások arcké­pét. Így is dokumentálva, ‘•hogy ecset és toll mennyire, közel voltak egymáshoz mű­vészetében. Laczkó András Eípergő napok Szerencsés helyzetben van a kritikus, mert az ország túlsó felében élve éppen a jelenkori békési könyvki­adásról ír összefoglaló ta­nulmányt, s így az előzmé­nyeket is ismerve, egy ki­csit már otthon van a béké­si kiadványokban; ismeri valamelyest a megye törté­nelmi hagyományait,- iro­dalmi életét — de nem be­folyásolják olyan hivatali vagy személyes kötődések, melyek gyakorta éppen a valós értékek felismerését akadályozzák. Az Elpergő napok folytat­ja a sort, melyet a Békési vers, Biztató, A mért idő még korábban a Csönd és szó között, s az 57 vers cí­mű költői antológiák meg­kezdték; de szervesen kap- csalódik a Dajkáló táj cí­mű prózaantológiához épp­úgy, mint azokhoz a köte­tekhez — (Filadelfi Mihály: - örvények fölött, Szavak, szíjostorok, Tomka Mihály: A hallgatás ellen, Varsa Zoltán: Magamra olvasó, stb.) — melyekben egy-egy -békési költő legújabb, vagy évek során összegyűlt mun­káinak javát ismerhettük meg. A tervező-tipográfus ismét Petőcz Károly,, és a Kner Nyomda kitűnő mun­katársai mellett a szép ki­állításban ezúttal legfőbb se­gítsége Ruzicskay György festőművész volt. Ha csak az utóbbi évek versválogatásait nézzük (Békési vers 1975. Lioták Pál grafikáival 15 szerző. Biztató 1977. Takács Győző grafikáival 10 költő, A mért idő 1979. Schéner Mihály illusztrációival 12 költő) akkor is feltűnik, hogy az Elpergő napok 8 szerzője huzamos ideje együtt alkotó közösség, hi­szen többségük szerepelt az előző antológiákban, közü­lük Filadelfi, Sass és Szú<jy mind a négyben. A prózaíro, Tóth Lajos szerkesztői ízlé­sét dicséri, hogy a 6 éve ál­tala szerkesztett antológiák­ban jó versek gyűltek egv- be. Az olvasói fogadtatás is meggyőzhette, nincs már szükségé az antológia szer­zőinek bemutató köszöntők­re (mint Bata Imréé volt 1975-ben), a versek önma­gukért beszélnek, s a jelen­levő jó minőség hitelesíti a kiadói-szerkesztői igyekeze­tét: felmutatni a hely szel­lemét, a költők, s a hazai táj és nép viszonyát. „Tedd dolgodat, ahova sor­sod rendelt” — írta Filadel­fi a Biztató címversében, majd Kiss Anna Virraszta- lak című költeményében bukkantunk rá ezekre a so­rokra: „a mért idő fejem felett taszít le holdat és napot...” Most Szúdy Gé­za verséből lett antológia­cím: „Peregjetek csak nap­jaim betűk a füzet lapja­in amelybe sorsom tolla ír, fogytán zizegve a pa­pír! ___” — Mi olvasók az i gaz szót egyre réménytele- nebbül kereső költők „esen­dő madárhangjait’’, „e játék­szer élet kicsavarodott ru­góit”, „a szomorúság mon­datait” vesszük legelőször észre. A döbbenetét: „mit ér a hatalom és az eszme / hogyha az ember odave­szett?!”. „Magányunk leltá­rát” látjuk, a „temető-ná­dast”, a „befelé hulló köny- nyeket”. Érett, szép versekkel je­lentkeztek a kötet szerzői — felelős gondolkodású, állam- polgári, s ami sokkal több: művészi felelősséggel alko­tott költeményeket olvasha­tunk. Mert aki ismeri a „fél­revert harangok” szavát, a „sebzett gyerekszáj zokogá­sát", a „vacogó kék imák", a .,korbácsolt hátú süllyedő tanyák" világát, s ez képes úgy bemutatni, hogy a méz­színű időt, a kék térítőn gyűrődő csendet is fel tud­ja villantani — az szoron­gásaival is jövőnkhöz tarto­zik. A tornyosodé halál” ész­lelése, a félelmek kimondá­sa, s hogy „jajgat a szó a vi­lágban" vagy éppen a szóár­folyam zuhanása, a bizonyít- ványosdi, amikor „megma­gyarázzuk, hogy miért ma­gyarázunk mit is magyará­zunk”, (Ujházy László érzé­keny közéleti fonákságokra figyelméztető költészetében) — nem újdonságérvényűek a magyar lírában, miként Var­sa Zoltán Helyzetrajzának is megvannak a hazai gondo­lati, hangulati, verstani előz­ményei. (Elegendő Talán Si­pos Gyula és Papp Árpád évtizede írt költeményeit idézni.)-A békési költők nem pusz­tán a „világ bordái közé fe­szített amatőr messiások” (Filadelfi Mihály képe). A versek jelentős -részében az elpergő idővel viaskodó, ví­vódó, önmagukkal is elége­detlen lírai hősök — gon­dolkodásra és a jó cselek­vésére biztatnak bennünket. A néha megmutatkozó rossz közérzetnek pedig (ismét szerkesztői érdemre figyel­meztetünk) ott az ellentéte Papp László költészetében. „Indult Viktor .. . úgy mint a többi. Megverekedni Ber­linért. Ideje ezt megkö­szönni.” Az Intelem című meglehetősen kategorikus ítéletű: „Elfáradni ráérsz te még... És árulás, ha nem verekszel... Itt az idő, hogy megméressél”. Más hang a Papp Lászlóé, de az ő köl­tészete is realitás irodal­munkban. Az irodalom elméletének sokáig vitatott kérdése volt a verspróza kérdésköre. Ez végül is polgárjogot nyert, párhuzamosan a próza liri- zálódásával. Kiss Anna írá­sait elsősorban érzelmi töl­tésük sorolja a kötet versei­nek élére. A figyelmes olva­sóban az első benyomások után a „rokon ragyogások” maradnak meg, nem a „szi­táló korom”, s a fenyegető mocsár képe. Az örökbe- hagyható ez: „törzsünk rez- zenetlen áll: a lombja zöld, gyökér a lába" (Szúdy Gé­za). „Testvérem járj szeren­csével s ha fényesednek a házak öröm jön alkonyt széllel és pusztul már az alázat” (Sass Ervin). A kö­tet legszebb verseiben a lá­tomáslíra felé közelítő sorok „a legszebb fegyelem ez a kegyetlen kegyelem hogy végig lánggal éghetek s szolgálom őt az éneket... (Filadelfi Mihály) — csak­úgy, mint az esetleges napi hibákat ironikusan ostoro­zok — hangsúlyozzák a szol­gálat szükségességét, ami nem téveszthető össze a szol­gasággal, kiszolgálással, ki­szolgáltatottsággal. A kritikus elismerő író­társi és figyelmes olvasói fo­gadtatást remél az igényes kiállítású hétíves kötetnek, mely Békéscsaba városának mecénási erényeit dicséri csakúgy, mint az Űj Aurora műhelyének gondoskodását, Fábián Zoltán es Dér Endre lektori munkáját. Szíjártó István Rippl-Rónai József: Móricz Zsigmond Papp László: Régi nyugalmam kelesem Régi nyugalmam keresem Üresen kong a ház Bekerített szerelem Gőgösen megaláz Magamat végképp megadom Vagy leszek lázadó Rád gondolok és nerfi tudom Mi lenne most a jó Tíz napja már hogy láttalak Nem tudom merre jársz Félek örökre elkerülsz Félek hogy rámtalálsz Varsa Zol}án: Mzeazaasaztan 6 ■ A Rendkívüli Áremelések idején a Nemzeti Piackutató Megbízottja (fiatal lány — farmerben feszítve) betoppant a Jólnevelt öregekhez (kik mit sem tudtak a Világgazdaságról) s szívélyes kérdéseket tett fel gazdasági hogylétük felől. Az öregek könnyezve, meghatottan (bár pironkodva!) új cipőket hazudtak, tisztes holmikat, prémes nagykabátot, naponta meleg ételt, süppedő szőnyeget. Hiszen azt mégsem illik, mikor a Nagy Intézet személyesen törődik hogylétükkel ■.. na és különben is! Gyönyörű délelőtt volt. Az öregek kertjében ■tükrös virágok nyíltak a csupasz égbolt alatt. Rippl-Rónai József: Babits Mihály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents