Békés Megyei Népújság, 1981. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-24 / 120. szám
1081. május 24., vasárnap Feldereng egy letűnt világ képe... Polihisztor természettudós könyve „Polihisztorsága azé a természettudósé volt, aki a társadalomtudomány mezejét is kutatási területének tekintette” — írja Kosa László a „Halászélet, pásztorkodás” című könyv előszavában, amely Herman Ottó tanulmányait tartalmazza a bevezető tanulmány szerzőjének válogatásában. A cím ígéreténél, a válogatás szerencséje folytán, többet kap az olvasó ebben a közel félezer oldalas kötetben, s ami e vidék olvasóit külön is érdekelheti, hogy a békési táj népéletének néhány mozzanatára is utalnak a tanulmányok. Herman Ottó művei két tekintetben is érdekfeszítő olvasmányok lehetnek a ma embere számára. Népismereti oldalról nézve egy letűnt világ képe dereng fel, amelynek ma már csak elemrészeit találjuk meg. Nem csupán a „vissza a természetbe” nosztalgiája az, ami magával ragadja az embert, hanem az életmód sajátosságai, amelyek a természettel való kölcsönös kapcsolatban alakultak ki. Mindez pedig a magyarság egy részének ősi foglalkozását bemutatva, valami többet is idézett, hiszen her- rpan Ottó még azt az ősi életmódformát is láthatta, amely évezredes, amely a finnugor együttélés idejére utalt. S Herman Ottó ezt a hatalmas időt is érzékeltetni tudja műveiben, persze, áttételesen, másként fogalmazva, munkája értékét, a tudományos megfigyelés, leírás. rendszerezés mellett (még akkor is, ha ő nem alakított ki új tudományos rendszert), éppen abban látom, hogy népünk történelmi múltját az életmód, a mindennapi foglalatosság példáin keresztül villantja fel. S hogy ilyen közelséget tud teremteni, az két dologból ered. Egyrészt á leírt népélet alapos ismerete tükröződik minden sorából, amelyben a személyes tapasztalás jelentős tényező. Másrészt olyan közvetlen hangvételt tud teremteni írásaiban, amely megőrizve tudományos jellegét, a szakmai pontosságot, a részletező bemutatást, a leírást, mégis közvetlen ismeretterjesztő nyelven szólal meg. Ez az a nyelvezet, amelyet mai ismeretterjesztésünk is nem egyszer megirigyelhetne, példaként követhetne. A tanulmánykötet egyik aspektusát villantottam fel, de egy pedagógiai szempontot figyelembe véve is érdekes Herman Ottó kötetét kézbe venni. Én Valahogy úgy vagyok vele, hogy néhány más kötet mellett ez az a könyv, amelyet minden középiskolás kezébe adnék a stúdiumok elmélyítése érdekében. Mai változó, rohanó világunkban az ilyenfajta könyvek szolgálhatnák éppen a természetes harmónia- igény-felkeltés és -megteremtés lehetőségét, amely egyensúlyhoz is vezethetne. Tanulni lehetne a lehetőségek és vágyak egyeztetését, tanulni lehetne belőle a régi megőrzésének az igényét, amely által a természetesebb életmód vágya is kiteljesedhetne. Dehát miről is szól ez a tanulmánykötet? Mintegy tíz hosszabb-rövidebb munka egészét vagy részleteit adja közre a könyv. Részletek olvashatók a Madarak hasznáról és káráról című munkájából, valamint a legsikerültebb műből, A magyar halászat könyvéből. Ebben található rész a békési tájat is idézi, hiszen olvashatunk — sőt, a rajzát is adja — a kö- röstarcsai szigonyról. Olvasmánynak is izgalmas és érdekfeszítő a tihanyi őshalászatról írott rész, vagy a pá- kászok életmódjának a bemutatása ugyancsak ide sorolható. Mindezt pedig kiegészíti az a képanyag, amelyet maga Herman Ottó készített, nem bízván kellően a fotográfiában, így maga rajzolt, amelyek jelentős része látható ebben a kötetben. A rajzok, az életképillusztrációk egy olyan világot elevenítenek meg, amely ma már régen ismeretlen, hiszen Herman Ottó a nagy mocsárlecsapolások előtti pillanatot örökíthette meg, a régi mesterségeket a maga ősiségében láthatta. Herman Ottó kutatói módszere egy nemzedéknek volt példa, s ha szemlélete vitatható is, tisztelnünk kell benne a magyar néprajz nagy klasszikusát. Könyvének nem csupán tudományos értéke indíték annak olvasására, hanem éppen a múlt felvillantásának sajátos volta miatt is. Fiilöp Béla Ujházy László: Életöröm Megold majd mindent az agy romlása, megold egy hídon át egy szakadék. Ám itt zuhanni nincs minek. Az élet ekkor már, akár a szívideg. Az agy romlása nem old meg semmit, pillanatból harap csak végtelennyit. Csikorgunk, csikorgunk, s az életünk meddő vitákkal elszáll. Elérünk a ponthoz, ahol a hídnak minek a szakadék, — nincs már. Száll a füst vígan. Kidöntött fél pohár víz a valóság. Rippl-Rónai József: Kuglizók Varga Csaba: Égő boksa .*•» A elágazás óta a harmadik falut hagyták maguk mögött. Végigsöpörtek a völgyeken. Nyolc kerékpár haladt egymás után, libasorban. A települések kicsik, a főutcák keskenyek voltak. A szűkös hely miatt. A disznóólak mellett még veteményeskertek szorongtak, de mögöttük már hegyoldalak magasodtak. A lankásabb lejtőkön azért gyümölcsfák is nőttek elvadulva. A negyedik templom felé bicikliztek, amikor rövidesen egy kicsit megdőlt útjelző tábla újabb eldugott falut, Kékesdér't jelzett. Az iram csendesedett, Anna nem maradt sereghajtó, a csapat közepén kerekezett. Nézelődött, mert soha nem járt erre. Az út menti fenyőket "nemrég telepítették, őrt- álló katonákként őrizték már a táj nyugalmát. Anna mögött valaki izgatottan megszólalt; lassított. Hegyi András bozontos üstöké tűnt fel mellette, hosszú hajtincsei a szemébe lógtak. Hátra-hátracsapta őket. _ Tudod, hova értünk? A nna tagadólag intett. Sötétkék blúzának ujja lobogott. — Én még itt születtem ... — büszkélkedett a fiú. _ Te?! — hökkent meg a n épművelőlány. — Azt hittem tősgyökeres felpári vagy. S mit jelent a Kékesdér név? — Más se tudja, a hajnali dér itt is fehér. Ha csak a szénégetők füstje nem színezte be egykor. Talán éppen kékre. A faluban ugyanis régóta mészégetők, szénégetők laktak, a két fafaragócsalád sem halhatott meg ki. Nagyapám híres szénégető volt... András szavai elakadtak, mert terepjáró dzsip közeledett. A ponyvás autó nem csökkentette a sebességet, noha bukdácsolt a göröngyös úton. A fiú kerékpárja visz- szahúzódott a libasorba. Elérték a régi házakat, már csak egy-kettőt fedett zsindely. Palatetők alatt széles, nagy ablakos — de jellegtelen! __ új házak feszítettek. A porfelhő oszlása után András megint a népművelőlány mellé sorolt. A két kormány majdnem összeért. — Kezdetben apám is szénégető volt, csak nagyapám öngyilkossága után települtünk be Felpárra. Én tovább költözöm még, a városba! Ahonnan te jöttél... Anna előbb fejtegetni akarta, hogy a városi élet semmivel sem csodálatosabb, aztán azt kérdezte meg inkább, hogy a nagyapja miért lett öngyilkos. — Nem sokat kötöttek az orromra. Titok minden, csupán a legendát ismerem. — A legendát? — Anna legendák nélkül nőtt fel. — Annyi biztos, hogy késő ősz lehetett, az öreget vastag, már rohadó avarban találták meg. A hegyekben, a kihűlt boksák mellett. A vékony kötél elpattant vagy elvágta valaki... Nagyapám mindig kora tavasszal felköltözött, a faluba csak ritkán ereszkedett le szalonnáért, hagymáért, pedig a boksákat elég volt kéthetenként megrakni. A családból nagyanyám fel-feljárt hozzá, előre megbeszélt napokon, apám csak akkor szaladt fel, ha az öreg kifogyott a kenyérből. Egyébre vagy másra aligha tartott igényt, nem szerette, ha feleslegesen zavarták, egyébként rejtegetett valamilyen puskát, azzal lőtt magának vadat. .Állítólag csuda nagy vadász volt. — Nem irigyelted? — Nem jutott eszembe. Nem vágyom a kékesdéri hegyek közé. Az öreg erős galv- lyakból tákolt kunyhóban aludt. Egyedül. Egy-egy boksában tizenhárom napig iz- zott az elfojtott tűz. Addig aligha hagyhatta el őrhelyét. Ott gubbasztott évtizedeken át. Fent a hegyekben. Télen nyugtalanul szorongott a falusi házban, a kocsmába sem járt el iszogatni a szénégetőkkel. Őszutón is csak a csípősebb fagyok űzték haza. Apám szerint akkor volt boldog, csak akkor, ha mile- szagot érzett. Pedig ez keserű, büdös, mérges illat: az égő kemény fa termeli. A szomszédunk egyszer- azt kotyogta, amikor átkönyökölt a léckerítésen, hogy az öreget azok a némberek vitték sírba, akik hajnalonként ki- szökdöstek hozzá, hátukra akasztott rőzsehordóval. Kérdeztem apámat, miért forralnak ilyen gondolatokat az öregről? Legyintett. 'Majd dühösen dohogta, hogy a szomszéd csak ne kövesse a vénasszonyokat, mert az bizony pletykabeszéd, hogy nagyapámhoz némberek jártak ki. Még hogy özvegyek, feleségek, lányok ?! A libasor végére kerültek, mert a beszélgetés közben lassan hajtották a kerékpárt. Anna előre pillantva látta, hogy rajtuk kívül senki sem tereferél, csak hangosan kurjongatnak egymásnak. Áááá! Ujj-hujjj! Ne előőőzz! Gyázzz! A felpári művelődési otthon klubjában is — ahol össze-összejöttek — divat lett önmagukban értelmetlen hangok elnyújtásával, hajlításával érzéseiket, szándékokat kifejezni; mintha elfelejtettek volna beszélni. A népművelőlány oda-oda- pillantott a mesélő fiú arcára, amely már sötétbarnára sült, hiszen tavasz óta szabadban dolgozott, az állami gazdaság telepén teherautókat javított. A rövidre vágott, szőke kis bajusz nem volt éppen férfias. — Nagyapám csudálatos illatú virágokkal csalta ki a nőket. Ahogy mondják, a rétek legszebb szirmait kötötte csokorba. A virágok színét én kéknek képzelem, de sárgák vagy pirosak is lehettek. A tarka mezők bódító illatát most is érzem, csak egyszerűen nem tudom megnevezni. A könnyű ruhás asszonyokat aztán olyan tisztásra vitte, ahova más istenfia nem ismerte az ösvényt. A szénégető kunyhóban a limlomoktól, a szerszámoktól különben sem volt hely, meg a döngölő és a horog nem a legjobb vendéglátó. Meg ki is feküdne egy sötét, bakszagú kalibába. A lombok alatt váratlan látogatótól se kellett félni, ott a test és a lélek lerúghatta felesleges gönceit. A virágokhoz az öreg feloldó szavakat is mellékelt, ettől a szorongások és gátlások elszenesedtek. Állítólag ebben volt a legnagyobb ereje: meghallgatta az asszonyi fajdalhrakat, -és a nyugtató szavakhoz gyengéd simoga- tásokat adott. Mesélik, az öngyilkos lemondott önpusztító szándékáról, a válni akaró asszony - rámosolygott iszákos férjére, amikor a tisztásról megtisztulva visszatért. Hihető a legenda, mert az öreg csendesen, költőien tudott beszélni. Egyszer a fitos orrú szomszédasszonyt véletlenül kihallgattam a kútnál, amikor kendőjét igazgatva só- hajtozta húgának, hogy mindegyik asszony vi^szakí- vánkozott a tisztásra, akit nagyapám egyszer már fogadott a boksánál, amelyet hiába fedett be lehullott levéllel és földdel, mert az izzó hasábfák gőze áttört a burkon. Az öreg talán nem is különbözött az éjjel-nappal égő boksától, csak nem árasztott mileszagot. Nem is tudom eldönteni, mi volt leginkább, szénégető vagy gyóntató, titokzatos hegyi isten vagy csak egy jó bika. — A felesége tudott erről? — kérdezte Anna, s közben újra megborzongott; vágyak ébredtek benne, észrevétlenül. — Nagyanyám szegény, korán meghalt, nem állt a terjedő monda útjába. Lánya is mosolyra nyílt, szájjal mesélte, hogy nagyapám nagy természetű férfi volt. Ha az asszonyok maguk közt pletykáltak róla, mindnek furcsán csillogott a szeme. Ki tud rajtuk eligazodni, talán jártak a boksánál is. Nem tudom. Olyan mendemondát is terjesztettek, hogy az öreg azért kötötte fel magát, mert cserbenhagyta a férfiassága. Nem hiszem. Még az is elképzelhető, hogy valamelyik megcsalt férj állt bosszút — ilyen kegyetlenül. Én úgy képzelem, talán az okozta vesztét, hogy túl sokat álmodozott. Többet ígért, mint amire lelke volt. Talán már csudálatos illatú virágokat sem talált. A szeme ugyanis elég hamar megromlott, a forró gázok ártottak a látásának. A vadakat mégis mindig meglőtt#, a tisztásra vakon is eltalálhatott, de a szép szavakból kifogyhatott. A falu már nem látszott mögöttük, a templom tornyát is eltakarta egy sziklafal. A népművelőlány karcsú derekán kioldódott az öv — nem kötötte meg. — Miért költöztetek el? — Apám nem beszélt „ erről. Talán a szégyen miatt; a legenda igazsága űzte el. Titok ez is. Én nagyon vágyom a városba, de egy nyárra visszamennék szénégetőnek. Néha elképedve veszem észre, hogy hasonlítok nagyapámra: tele vagyok érzésekkel, megértem mások fájdalmát, s egyszerre több lány után is vágyakozom. András az utolsó mondatot már úgy mondta el, mintha bolondozna. Mintha nem is lenne egészen úgy. Ügy kerékpároztak, hogy mindegy volt, merre mennek. Hajtottak automatikusan, vasárnapi függetlenségben. Csak fél szemmel lesték az utat, hogy ne bukjanak fel valamelyik mélyebb gödörben. Amíg András beszélt, fojtott hangja úgy perzselt, mint a boksában szenesedő fa. Először szenvedélyesen tagadta, hogy visszavágyik _ a hegyek közé, majd a végén elárulta, hogy szívesen folytatná a legendát. Anna biciklizés közben maga előtt látta a füstölgő, kék gőzű, földdel betakart halmot, és lelke új érzésekkel, álmokkal telítődött. Két héttel később csak ketten kerékpároztak arra. Ugyanazon az úton. Kékesdér után letértek a köves útról, szűk ösvényen kerekeztek felfelé, a hegyek közé. A fiú most nem mesélt, szíve a torkában dobogott. Nemsokára állva hajtottak, így is vissza-visszacsúsztak. András hátrapillantott: a lány erőlködött, levegő után kapkodott, melle le-fel hullámzott. A fiú induláskot már észrevette, hogy nincs rajta melltartó. A boksákat nem találták, füstkígyók sem gomolyogtak. De a tisztásokat nem nőtte be az erdő. Az egyiken fűbe fektették a kerékpárokat, a fiú zavartan zsebre dugta a kezét, a lány — kihívás nélkül — mosolygott. — Na, lássam-— mondta —, milyen szép szavakat tanultál nagyapádtól? Arcok közelről Fiilöp Béla — Nehezen tudtuk összehozni ezt a találkozást, pedig már a tavaszi szünetben is kerestem az orosházi gimnázium igazgatóját. Hol volt, merre járt? — Előbb a Táncsics-gim- náziumok háromnapos találkozóján Siklóson, majd meg hazamentem ... — Ez a hazai táj, Erdély. Az a föld, amely emberi és közírói indítását adta ... — És még mennyi mindent. • Kolozsváron születtem, aztán Nagykárolyba ment a család, ott éltünk, ott érettségiztem. És kezdtem el a vasöntő- és formázószakmát. Egyetemre viszont levelezőként újból Kolozsvárra jártam. Elég nehezen találtam magamra, előbb 'jogon, később magyar szakon tanultam. — Később is több félével próbálkozott? — Főleg újságírással. De az előbbiek — mármint a fizikai munkák — sem ártottak meg, sőt, hasznomra voltak később is. Az újságírást Nagykárolyban kezdtem hetilapnál, majd Bukarestben folytattam egy gyermekújság szerkesztőségében. — Mindkettő jó elöiskolá- nak bizonyult a most már több mint egy évtizedes itteni közírói munkásságának. Mert talán igy lehet nevezni a köröstájbeli tevékenységét, amely sokoldalúsága mellett mégis egyfelé tendál. Közéleti, közismereti szándékú. — A gyakorlaton kívül a bukaresti éveknek még valami nagyon spkat köszönhetek. Azt a környezétet, társaságot, amelybe kerültem. Egész életemre meghatározó lett ugyanis, hogy nagv kultúrájú, széles európai műveltségű embereket ismertem meg. Hogy csak kettőt említsek: Szilágyi Domokost, a szikrázó tehetségű költőt a magyarok, és az akkor induló Sorescut, a románok közül. — Béla, visszalapozva a régi újságokat, döbbentem rá, tényleg mi mindennel foglalkozott. Helytörténet, színház, zene, képzőművészet és irodalom. Persze-, ez utóbbival a legtöbbet. Ez a sokféleség azonban — szinte kivétel nélkül — egy nagy egységhez, a tágabb szülőföldhöz kapcsolódik. Erdélyhez. Az ottaniakat ismerteti, régieket, újakat. Orbán Balázs, Balogh Edgár, Nagy István, Dzsida Jenő, Szilágyi Domokos és a többiek, sokan kerültek a tollára egy-egy mű, vagy életmű apropóján. Ez nem lehet véletlen ... — Mint jól tudja a saját praxisából, véletlenül leírt szó nincs. A törekvés meg pláne nem az, hanem nagyon is tudatos. A szülőföld oedig annyira meghatározó az ember életében, hogy végigkíséri. így van ez nálam is, megtoldva azzal, hogy a romániai magyar irodalomról szólva az egyetemes magyar irodalomról is beszélek. — Csak ez a szándék ösztönzi az írásra? — Ez az egyik oldala a doloanak, a másik az, amit egy-egy írás kapcsán el akarok mondani, s ez legalább olvan fontos a számomra. S ezért volt. hogy még a meseformát is fölhasználtam, mert épp az felelt meg legjobban a mondanivalónak... Vass Márta
