Békés Megyei Népújság, 1981. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-04 / 80. szám

NÉPÚJSÁG

1981. április 4., szombat

Serédi János:

Szerelmem, Irina

Feldmann Tibor: Sopron II.

Ötven éves Rolf Hochhuth

A dokumentumdráma kezdete

Kisiskolás koromban láttam Kosztolányi Dezsőt. Szabadkán nőttem fel, a költő szülővárosában. Egy délutánon anyám mutatta meg, amikor a főtéren sétált, gondolataiba mélyedve. De nem erről akarok beszélni. Ott tartottunk, hogy milyen erők irányítják az ember cselekedeteit? Anélkül, hogy vitatnám az eszmei elkötelezettséget, a hazaszeretetet vagy az anyagi érdek jelentőségét, saját életem sorsfordulóját hozom fel igazolásul. Valahol olvastam, hogy a szerelem a nő életrajza, a férfi életében csak epizód. Nos, engem egy ilyen epizód tett azzá, amivé lettem.

Jómódú polgári családban születtem. A kor nacionalista eszményei neveltetésemnél fogva erősen belém rögződtek. őszintén szólva, úgy is fogalmazhatnék, hogy ezek az eszmények irányították az életemet egy ideig. Akkor döbbentem meg először, amikor átéltem a háború borzalmát, és ráeszméltem a kilá- tástalanságra. Fokról fokra dőltek össze bennem a régi bálványok. Fiatal katonatisztként, főhadnagyi ranggal, századparancsnoki beosztásban a délvidéken szolgáltam. Azért kerültem oda, mert szerb-horvát nyelvből tanári diplomát szereztem. Egy határszéli városban székelt a zászlóaljunk. A tisztiszolgámmal egy idős kereskedőnél laktam. Volt egy mindenes lányuk, Irinának hívták. Annyit tudtam róla, hogy orvosi tanulmányait szakította meg a háború. Ezt is csak a szállásadóm feleségétől. Az egyik napon azonban Irina hozta be a reggelimet. Mikor rápillantottam, elállt a lélegzetem. Hajlékony mozdulattal asztalomra tette a tálcát, miközben fekete hajzuhatagának néhány tincse az arcába csúszott. Tekintete egyszerre volt nyílt és idegenszerű, s valami megnevezhetetlen varázs lengte körül.

— Jó étvágyat, főhadnagy úr — mondta tört magyarsággal, és távozni készült.

Felálltam és udvariasan arra kértem, reggelizzen velem. Először rám csodálkozott, aztán elmosolyintotta magát.

— Ez parancs?

— Csak kérés. Megtisztelne, ha elfogadná.

Elfogadta.

Gyakran együtt reggeliztünk. Sokat beszélgettünk,, de csak amolyan apró dolgokról. Mintha nem is lett volna háború. Éreztem, szívesen van velem. • Elmentünk a tiszti kaszinóba. Táncoltunk, pezsgőztünk. Ott vallottam be, hogy szeretem. Elviszem Szabadkára, bemutatom anyámnak, és elveszem feleségül. Nagyot kacagott.

— Én szerb vagyok, te meg egy hódító hadsereg tisztje.

— őszinte a szándékom, Irina.

Hirtelen elkomolyodott.

— Tudom.

Másnap hivatott a zászlóaljparancsnok. Rám szögezte szúrós tekintetét. Irináról faggatott. Végül kitálalt. Valószínű, hogy a lány kapcsolatot tart a partizánokkal. Az egyik éjszaka parasztasz- szonynak öltözve kiment néhány órára a városból. Tartsam szemmel, utasított. Ahogy hazaértem, azonnal hívattam a szobámba. Noha nem lett volna szabad, szóról szóra mindent elmondtam, ■ amit a parancsnokomtól megtudtam. Könyörögtem, hagyja abba az eszte- lenséget, hiszen az életét kockáztatja. Mintha a falnak beszéltem volna. Kettőnk dolgára terelte a szót.

— Én is őszinte leszek hozzád. Megkedveltelek, sőt, azt hiszem, szeretlek. Ha nem lenne hábörú, boldogok lennénk. Te tanítanál, én meg gyógyítanék.

Aztán azt mondta, hogy fáradt, bemegy a szobájába és lefekszik. Ügy ment el, hogy megcsókolt. Isten tudja miért, de nem firtattam tovább a titkát. Még álmomban is égette a számat a csókja. Az ő hangjára ébredtem. Először azt hittem, álmodom. A hangja egészen más volt, mint amilyennek megismertem. Kezében pisztolyt tartott. Az én pisztolyomat.

— Mit akarsz, Irina?

— Öltözz!

— Megőrültél?

— Öltözz! — ismételte.

Mikor felöltöztem, hátamba nyomta a pisztoly csövét és előre lökött. A ház előtt személyautó állt, egy megtermett férfi ült a volánnál a magyar közkatonák egyenruhájában. Nagy sebességgel vittek ki a városból. Hallottam, amikor az őrség elkezdett lövöldözni utánunk, aztán már csak a motor zümmögött. Hajnalodott, mikor kiszálltunk a kocsiból. Hegyek között voltunk. A kocsit felrobbantották. Egy ösvényen indultunk felfelé. A lány hátul jött, a katona elöl, én középen. Jókora út után, fenn a hegytetőn vagy harminc borostás arcú, gép- pisztolyos férfi fogadott minket. Anélkül, hogy szóltak volna hozzám, körbe must- rálgattak, elvették a papírjaimat. Aztán hátrakötözték a kezemet, és egy romos épülethez kísértek. Belöktek az egyik helyiségbe. Mellettem még feküdt valaki. Mikor teljesen kivilágosodott, akkor vettem észre, hogy egy SS-tiszt nyöszörög a sarokban. A szája be volt tömve.

Kimerült voltam, mégse tudtam elaludni. Folyton Irinára gondoltam. Próbáltam megfejteni az észjárását. Olykor pedig saját ostobaságomat átkoztam. Leginkább az nyugtalanított, hogy egész nap nem láttam a lányt. Csak estére került elő. A partizánok egyenruháját viselte. Fején pilotka, vörös csillaggal. Teát hozott egy ütött-kopott csajkában.

— Egyelőre mást nem tudok szervírozni. Szegényesen élünk itt a hegyekben — mondta, és mellém kuporodott,

A szemébe néztem, nyílt volt a tekintete.

— Mondd, Irina, milyen sorsot szántok nekem? Le fogtok lőni?

— Senki se fog bántani. Kicserélünk azokért a partizánokért, akiket elfogtatok. A bátyám is közöttük van. Ezt a németet is odaadjuk. Majd levelet írsz a zászló- aljparancsnokodnak.

— Hazudsz Irina.

— Nem szoktam hazudni.

— Te még a szívedet is meg tudod hazudtolni. Emlékszel, mit mondtál nekem tegnapelőtt este?

— Hogyne emlékeznék, az igazat mondtam. Azt mondtam el, amit érzek. De azt is mondtam, hogy háború van. És mi ketten ennek a szörnyűségnek a két oldalán egymással szemben állunk.

Másnap levelet írtam a zászlóaljparancsnokomnak. Részletesen taglaltam a partizánok ajánlatát. Irina fordította le a levelet szerbre egy bőrkabátos férfinak. Nyilván ez a vezetőjük, gondoltam magamban. A levelet egy kis termetű emberkének adták át, aki nagy bajuszt viselt és egy seszínű, ócska kalapot.

Rólam is, meg a németről is Irina gondoskodott. Az ő foglyai voltunk. Néha kiengedett mindkettőnket az épület előtti tisztásra. Persze, csak velem törődött igazán. Olykor még cigarettát is

szerzett. Majdnem egy hónapig éltünk ebben a furcsa idillben. Az egyik éjszaka azon gondolkoztam, mi lesz, ha tényleg sikerül a partizánok ter^e, és nyélbe ütik a cserét? Másnap meg is mondtam Irinának, hogy akkor örökre elszakadunk egymástól.

Irina nevetett. Jókedve

volt.

— Ha vége lesz a háborúnak, megkeresel Zágrábban.

— És a szüléidtől fogom megkérni a kezedet — vágtam rá.

— A szüleim — kapta fel riadtan a fejét, és arcáról eltűnt a mosoly. — A szüléimét elvitte a Gestapo. Apámat napokon keresztül kínozták, a nagybátyámat is letartóztatták. És egy napon eljöttek anyámért is. A bátyámmal az egyetemről jöttünk haza, amikor ismerősök megállítottak, hogy házunkat megszállta a Gestapo. Sürgősen hagyjuk el a várost, menjünk a hegyekbe. Nekem már nincs senkim, csak a bátyám. Erősen a szemem közé nézett. — Érted most már, főhadnagy, hogy miért tettem azt, amit tettem? Muszáj volt, ha látni akarom a bátyámat. Mi muszájból lettünk partizánok.

Megszorítottam a kezét.

— Nyugodj meg Irina, sikerülni fog. Viszontlátod a bátyádat.

1944. április eleje volt. Talán nyolcadika, talán tizediké. Zászlóaljparancsnokom válaszát ugyanaz a nagy ba- juszú kis emberke hozta meg, aki a levelet vitte. Röviden ez állt benne: a németek megszállták Magyar- országot. A zászlóaljunk által fogva tartott 12 partizánt átvette az SS. Még aznap kivégezték őket. Nem tehetek érted semmit.

Mikor Irina lefordította a levelet, a partizánok, akik eddig különösebben ügyet se vetettek ránk, most elkeseredésükben nekem és a német tisztnek estek. Ütöttek és rúgdostak, ahol csak ért,ek. Irina pedig mozdulatlanul állt, kezében a levéllel és zokogott. A bátyját siratta. Többé nincs remény, hogy viszontlássa. Ez fájt a legjobban. Sokkal jobban, mint az ütések. A bőrkabátos dühös üvöltésére abbahagyták a bántalmazást, és elcsendesedtek. Csak Irina sírt. Hangja meg-megcsuklott, folytak a könnyei, és kikerekedett szemmel bámult rám, mintha vádolt volna. Majd öt partizán a német tiszttel együtt bevitt a romos épületbe. Odakinn a sorsunkról tanácskoztak. Néhány perc múlva jöttek a németért. Kicipelték és lelőtték. Most rám került a

sor. Belenyugodtam a végzetembe. A tisztásról minden behallatszott. Valamennyien úgy döntöttek, hogy meg kell halnom. Irina már nem sírt. Csendesen tiltakozott.

— Miért hagyjuk életben? — hallottam a parancsnok mély hangját.

— Szeretem.

Soha nem felejtem el azt a csendet, mely ezt" az egyetlen szót követte. Mintha végtelen időkig tartott volna. Aztán furcsán, akadozva kitört a nevetés.

— Lyubim, lyubim, lyu- bim — kiabálták egymás szavába vágva. Olyan volt a hangjuk, mintha valami óriási csodára bukkantak volna ebben az embertelen világban.

— Ha szereted, akkor azt csinálsz vele, amit akarsz — válaszolta a vezetőjük.

Irina futva jött értem. Kioldotta a zsineget a kezemen és a lábamon. Felvezetett a hegytetőre.

— Látod, arra, túl a hegyeken, a völgyeken, arra északnak van Magyarország. Szabad vagy, elmehetsz.

Néhányat előre léptem. Letekintettem a völgybe. Az utat néztem. Az úton német katonai konvojok kanyarogtak. Hátrafordultam. Irina könnyezett.

— Csak menj, ne félj, nem lövünk le.

És akkor már tudtam, bármerre megyek, mindenhol csak őt fogom keresni. Visz- szamentem hozzá, és magamhoz öleltem. A partizánok közrefogtak.

— Itt maradok — mondtam eltökélten.

A parancsnok a kezét nyújtotta.

Maguk közé fogadtak. Sőt mi több, valahonnan előkerítettek egy papot, és összeadtak Irinával. Akkor este tábortüzet raktak, és késő éjszakáig táncoltak, énekeltek, mintha igazi lagzi lett volna. Katonai szaktudásomat sokra tartották, gyakran kikérték a véleményemet. Csoportunknak az volt a feladata, hogy szemmel tartsa a németek mozgását, s továbbítsa a híreket a magasabb egységhez. Olykor azonban kisebb akciókat mi is végrehajtottunk. Az egyik ilyen csetepatén megsebesültem. Egy fáradt golyó befúródott a combomba. Semmiségnek tűnt az egész. Irina gondosan ápolt. Különféle gyógyfüveket szedett össze, s borogatta a lábamat. Az egyik este megfogta a kezemet, és szívére szorította.

— Mi baj, Irina?

— Azt hiszem, teherbe es- 'tem.

— Az nem baj — nyugtattam —, a gyerek örökre ösz- szeköt minket.

— Másképpen álmodtam meg az anyaságot. Ez a háború még sokáig eltart.

Másnap begyulladt a sebem. Aztán bevörösödött az egész lábam. Felszökött a lázam, elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, Irinát szólongattam. A bőrkabátos guggolt mellettem.

— Mi van, pajtás?

— Hol van Irina?

— Bement a városba.

— Minek?-----Gyógyszerért, mert különben elpatkolsz.

— Mikor ment el?

— Már négy napja. Most már jönnie kell. De Irina a következő nap sem jött. Soha többé nem jött. Helyette jöttek a németek. Először repülőgépekkel géppuskázták végig a hegytetőket, aztán a völgy felől, kutyákkal megkezdődött a partizánvadászat. Engem egy sátorlapba fektettek, melynek két végét egy vastag bothoz zsine- gelték, majd két partizán a vállára emelt. Egyre beljebb hatoltunk az erdőbe. A többiek biztosították a menekülésünket. Napokig tartott ez a hajsza. Később, amikor egy nagyobb partizánegységhez értünk, megtudtam, hogy csoportunkból csak mi hárman maradtunk élve. Ennél az egységnél már orvos is volt, és gyógyszert is kaptam. Hamarosan talpra állítottak. Ezután a magasabb parancsnoksághoz kísértek. Itt mindent tudtak rólam. Azt is, hogy magyar vagyok, hogy mi volt a rendfokozatom, de még az esküvőmet is Irinával. Először^ kisebb feladatokkal bíztak meg, később egy partizánegység parancsnoka lettem. Több súlyos csatában vettem részt. De bármerre jártam, mindenhol kerestem Irinát. Hosz- szú időn keresztül élt bennem a remény, hogy megtalálom. Olykor most is felcsillan még bennem, pedig hovatovább fél emberöltőnyi idő választ el tőle. Néha mégis úgy érzem, csak ki kell nyújtanom a karomat, hogy megérinthessem a kezét ...

A hatvanas évek nyugati irodalmában új irányzat jelentkezett, nagy viharokat kavart, változásokat hozott, elősegítette a politikus színház létrejöttét. Ügy nevezték, dokumentumdráma. Legjelentősebb képviselői ma is Hans Magnus Enzensberger, Peter Weiss, Heinar Kipp- hardt, kevésbé ismert, pedig a sort nyitotta meg: Rolf Hochhuth.

A Nyugat-Berlinben élő lírikus és drámaíró, Enzensberger A havannai kihallgatás című műve magyarul is megjelent, ehhez az anyagot az 1961-es Kuba elleni ame-, rikai invázió szolgáltatta. A téma tehát a napi politika, s a választott forma ugyancsak eltér a megszokottól. A szerző indulásakor még azt vallotta, hogy művészet sosem válhat politikussá önmaga megsemmisítése nélkül — s nézetét sok művész osztotta —, ám számos kül- és belpolitikai manipuláció, döntés és beavatkozás láttán a társadalompolitika eszközéhez fordult. A jobbító szándék, a tenniakarás, az elkötelezettség vitte a legtöbb írót a dokumentumokhoz, a jegyzőkönyvekhez, a magnószalagokhoz ; történelmi tényeket tártak fel, és nyújtottak át a nyilvánosságnak, minden művészi átírás nélkül, vagy csak igen kevés beavatkozással. Politikus színházat teremtettek: céljuk az volt, hogy a néző ismereteket kapjon, elgondolkodjon, politizáljon.

Nemzetközileg talán Peter Weiss dokumentumdarabjai a legnépszerűbbek, Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása ... (természetesen 1964-re aktualizálva), A vizsgálat, amely az auschwitzi koncentrációs tábor vezetői ellen folytatott 1963—65-ös per jegyzőkönyvéből készült, A luzitán szörny meg a Vitairat Vietnamról, amelyek a portugál, illetve az amerikai kolonializmus és a fasizmus közötti rokon vonásokat elemzik. De ismert Heinar Kipphardt Oppenheimer- ügy című drámája is. amely az Egyesült Államok hadászati vezetésének mocskos üzleteire világít rá, J. Robert Oppenheimer amerikai atomfizikus alakján keresztül, akit a hírhedt McCarthy szenátor „rémuralma” idején

azzal vádoltak, hogy áruló és a kommunisták szövetségese, pedig a tudós ,,csak”(!) Hirosima lényegére és a feltaláló emberi felelősségére ébredt rá...

A dokumentumdráma születését 1963-ra jegyzik, ekkor írta meg Rolf Hochhuth A helytartót. Nagyon kínos kérdést feszegetett: történelmi tényekkel alátámasztva azt kutatta, hogyan vált a Vatikán, azaz XII. Pius pápa (Isten helytartója) Hitler bűntársává, felelőssé ártatlan milliók meggyilkolásáért. Kíméletlenül kiosztja a kártyákat, semmi sem mentheti meg a bűnösöket; ítélete szerint a döntéstől való tartózkodás is döntés, állásfoglalás, a nem elhallgatása nem kisebb bűn az igenlésnél. Hochhuth merész vállalkozása klasszikus értelemben véve is történelmi dráma, a történelmi öntudat kialakítását és a múlttal való leszámolást (ha egyáltalán létezik ilyen) elősegítő művészet kiemelkedő fejezete.

A Katonák című darabjában német városok lebombázásáért és a londoni lengyel emigráns kormány vezetőjének haláláért Winston Churchill angol miniszterelnököt ülteti á vádlottak padjára; A gerillák központjában Che Guevara legendás alakja áll, hibáival, tévedéseivel együtt.

Rostock után Budapesten a Madách Színház is sikerrel mutatta be Hochhuth Egy vadász halála című monodrámáját Bessenyei Ferenccel a főszerepben. A darab tulajdonképpen nem Emest Hemingwayről szól, hanem annak a művésznek utolsó órájáról, aki fölöslegesnek érzi magát, mivel újat alkotni és egyáltalán alkotni már képtelen. A „lost generation” (elveszett nemzedék) vezéralakja nagyszerű lehetőséget adott a német drámaírónak arra, hogy azt kutassa, hogyan birkózik meg az ember a halálai, amikor végleg magára marad, s hogyan tesz' pontot céltalan élete végére. A monodrámát körülbelül egy éve a televízió bemutatta színházi felvételről, s szerepel a Gyulai Várszínház idei tervében is.

Niedzielsky Katalin

Madár János:

Az öröm

fényes tollú

madarát

engedjük

homlokunkra szállni! Ég felé emelt kupolánkra, nehogy váltunkra üljön a bánat.