Békés Megyei Népújság, 1981. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-04 / 80. szám
0 1981. április 4., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Negyed évszázad a Thália szolgálatában Beszélgetés Miszlay Istvánnal Furcsa véletlen, ha egy ember életében különböző évfordulók azonos időre esnek. Miszlay István, a budapesti József Attila Színház Jászai-díjas igazgatója a közelmúltban ünnepelte 50. születésnapját, pontosan negyed évszázada dolgozik a színházi pályán, és az általa vezetett intézmény is éppen 25 éves. — Kár lenne a számok bűvöletében hinni, hiszen az első dátum, születésem éve, tőlem függetlenül „zajlott”, márpedig amennyire lehetséges, szeretek beleszólni sorsom alakulásába — mondja félig tréfásan Miszlay István. — Csorváson születtem és rokoni, baráti, munkatársi szálakkal ma is erősen kötődöm a békési tájhoz. Orosházán voltam gimnazista, és abban az időben az, iskolákban nagyon jó volt az amatőr színjátszó mozgalom. Elsősorban önmagunk gyönyörűségére. játszottunk — ami nem lebecsülendő dolog! —, és mondhatom, sikerrel szerepeltünk a város közönsége előtt is. Ezeken az előadásokon „fertőzött meg” a szín-, ház szelleme, s később, mint bölcsészhallgató, rendszeresen fordítottam klasszikus orosz drámákat és mai szovjet darabokat. Az egyetem színjátszó csoportjában Csehov műveit vittük színre, s ekkor született bennem a vágy, hogy átiratkozzam a színművészeti főiskola rendezői szakára. 1955-ben Kaposvárott volt a diplomarendezésem: Ben Jonson- Vol- pone című darabja. Ennyi volt az első huszonöt év. — A kaposvári bemutatkozás után hogyan alakult rendezői munkássága? — Négy évet — szép éveket! — töltöttem a somogy- országi színházban, ezután Szolnokra vitt az utam, 1962-től pedig 11 éven át a Békés megyei Jókai Színházban tevékenykedtem, ahol végigjártam a mesterség minden lépcsőjét. Mint rendező kezdtem Békéscsabán, azután főrendező lett belőlem, majd igazgató rendezőnek neveztek ki. És mivel az ember önmagával mégse „rendelkezhet” tetszése szerint, 1973-ban Kecskemétre neveztek ki igazgató rendezőnek, immár ötödik éve pedig Budapesten, a József Attila Színház igazgatója vagyok. — A színházi változásokat felsoroló évszámok mögött bizonyára gazdag tapasztalatok vannak. Mivel a Békés megyében töltött évekre úgyis visszatérünk, kérem, beszéljen először mostani színházáról, az angyalföldi társulatról. — Ami a lényeget illeti, az egyformán érvényes minden színházra, legyen az Békéscsabán vagy a Váci úton. Közönség nélkül ugyanis a mi munkánk semmit se ér, legyen a társulat bárhol is. Szolgálat, a szó legnemesebb értelmében, ez a mi dolgunk. Együtt haladni a közönséggel, jó szórakozást, szívet-lel- ket gyönyörködtető élményt adni estéről estére, lehetőleg telt házak előtt! S ha valami egyéni „vesszőparipám” van, azt hiszem, az a magyar dráma ügye. Meggyőződésem, hogy a színház nem élhet meg olyan műhelymunka nélkül, ahol az írók a ma emberéről, gondjainkról, örömeinkről szólnak. Hálás partner a közönség az ilyen előadásokhoz, s a drámaírónak se mindegy, hogy asztalfiókban avul, vagy színpadon él a megálmodott mű. Természetesen mások a József Attila Színház lehetőségei, nem is mindenáron követendő példaként mondom gyakorlatunkat. Nálunk a mai magyar írók valamennyi nemzedéke igazi háziszerzőnek számít. Sorolhatnám Illyés Gyulától Csur- ka Istvánon, Kertész Ákoson, Páskándi Gézán át a legfiatalabbakhoz tartozó Beremé- nyi Gézáig. Örömmel hallom, ha a mai forrongó színházi világban a József Attila Színházat a „béke szigetének” nevezik. Véleményem szerint ugyanis csak fegyelmezett munkával, jó közösségi szellemtől segítve tölthetjük be hivatásunkat. Illő alázattal! Csak így lehetséges munkásszínházat csinálni, így tudtunk az eddig fehér foltnak számító Óbudán kamaraszínházat létesíteni. És ha a közeljövőben megkezdik a József Attila Színház átalakítását, akkor Angyalföldön is új temploma lesz Thália istenasszonyának. — Jelenlegi helyéről miként látja, hogyan tudja segíteni a Viharsarok színházi életét? — Semmit sem fejez ki a szó, ha azt mondom, szeretem a Békés megyei Jókai Színházat. Békésből jöttem, ott töltöttem életem jelentős részét, és ma is „hazamegyek”, akárhányszor Békéscsabára, Gyulára, Orosházára vagy Csorvásra visz az utam. Együtt érzek színházunk gondjaival — mert kötődéseim miatt bizony most is magaménak vallom a társulatot —, örülök a sikernek, boldog vagyok, ha megkérdik a véleményem. Nem vállalhattam, hogy mint művészeti tanácsadó, vagy bármiféle hivatalos cím birtokosa távolról beleszóljak a társulat életébe, de szívem, lelkem, segítőkészségem mindig készen áll. Ha csak tehetem, megnézek Békéscsabán minden bemutatót. Nagyon életrevalónak tartom a Színház az iskolában jelszóval meghirdetett kezdeményezést. Az elmúlt évadban a József Attila Színház egyik előadását elvittük Békés megyébe, előadóművészeink is önálló estekkel léptek fel „odahaza”. Ez időben magam is rendezek egy előadást Békéscsabán, és további programokon törjük a fejünket. Lehet, hogy színészcseréket is megpróbálunk a két színház között, vagy valami hasonlót. Még nem tudjuk. — Mint a Gyulai Várszínház egyik „szellemi atyja”, hogyan emlékszik a kezdetekre, és milyennek látja a várjátékok jelen helyzetét? — Pontosan fogalmazott, amikor azt mondta, hogy egyik megindítója voltam a kezdeményezésnek. Nagyon sok ember közös akaratának eredménye volt ugyanis, hogy Gyulán elindult valami. Nem sorolom fel valamennyit, mindenkinek hálás vagyok- a segítségért. S ha egyszer számot adok önmagámnak, azt hiszem, a Gyulán betöltött hivatásom lesz az, amiért érdemes volt megszületnem. Mert nincs annál csodálatosabb, mint amikor az ember részese lehet egy alkotó közösségnek, amikor semmiből teremtünk jót, szépet, hasznosat. A hit, a lelkesedés, az igaz ügyért való nagyot akarás hajtott mindnyájunkat, hogy a csodás történelmi környezetben a helyhez méltó előadásokat, semmihez sem hasonlítható élményt adjunk. S ha fáradozásunk valamelyest elérte célját, ha egyik-másik csillagfényes előadásunk emléke ma is ragyog, akkor talán én is magaménak vallhatom ezt a dicsőséget. Ami pedig a Gyulai Várszínház utánam, következett korszakát illeti, arra fokozottan mondhatom, hogy nagyon odafigyeltem munkájukra. S még inkább állíthatom, hogy a világ minden kincséért nem akarok „beleszólni” elképzeléseikbe, örülök, hogy bőségesebb anyagi lehetőségekkel gazdálkodnak, szurkolok a sikerekért, aggódom, ha zsákutcával fenyeget egy-egy „áramlat”. És nagyon boldoggá tesz, ha olyan előadást látok, ami nemcsak nekem szívhez szóló, de méltó a helyhez, a közönséghez, és hadd mondjam ki: a hagyományokhoz. Ha mégis tanácsolhatnék valamit a gyulai színházi embereknek, az a harmonikusabb együttműködés a Békés megyei Jókai Színházzal. Hiszen nemcsak földrajzilag, de a kulturális életet nézve is Gyula Békés megyéhez tartozik. És ahogy nincs külön megyei és külön országos kulturális politika, úgy a két színházi élet se lehet egymástól idegen. A kezdet kezdetén az volt az elvünk, hogy az országos „nevek” mellett a „vidéki színészválogatott” és a csabai gárda színe-java alkossa nyaranként a gyulai együttest. Nos, ha jól látom, ettől a gyakorlattól igencsak eltértek a téglavári események nyári gazdái. Persze, mindez csak féltő jótanács! Andódy Tibor Apáti Miklós: Egy mondat a felszabadulásról Legszívesebben egy történettel válaszolnék kérdésedre, szerkesztő uram, mondta kissé léhán L. M., a szeplős kisfiú, de akkoriból — 1945 április — még nincs saját történetem, talán féléves ha voltam, vagy kicsit több, hát csoda-e, ha nem emlékszem pontosan az első szülői házra, csak annyit tudok, hogy találatot kapott, ezért Kispestről Kőbányára költöztünk, mert apám barátai odafogadtak, apám Kőbányáról Csepelre, a Weisz Manfrédba járt dolgozni, anyám szerint gyalog, de ez szerintem képtelenség, szerintem is, mondanám, mert L. M. apja és anyja az én szüleim, tudom, hogy kissé bonyolult történet ez, de mi lesz a háborúval? arról nem mesélünk? hol a történet itt? az a bizonyos mondat? legalább egy hősi halott, egy családias, meghitt ellenálló lenne, aki a németek ellen ... az oroszokért... s boldogan mosolygott a tankok mongolarcú, kormos kölykeire, örült a csokoládénak, a fekete kenyérnek, legális történet ez csak így lesz, kedvesem — ugyan, feleli, én a nép fia vagyok, s a néppel ama fölszentelt tavasznapon nem történt semmi, nem vívott csatát, nem ünnepelt, egy födelet keresett, igen, a fejem fölé is, babot, meg krumplit csereberélt, kását és melaszt evett, s miként az újszülöttet sem születésekor keresztelik, így eshetett, hogy több mint harmincöt év után írtam és mondtam ki először — felnőtt fejjel — ezt a szót — felszabadultunk, és tettem sietve hozzá — Magyarország. Képeink Kulturális mellékletünk mai számában Feldmann Tibor orosházi amatőr festőművész három alkotását mutatjuk be. Feldmann a fiatal orosházi festők csoportjának alapító tagja, 1963 óta rendszeres kiállító. A csoporttal együtt bemutatkozott már Budapesten, Békéscsabán, Sopronban, Szarvason, Hevesen, Békésen, a jugoszláviai Zrenjaninban és a lengyelországi Wroclawban. Első önálló kiállítása Orosházán volt a városi művelődési központban 1978-ban. Szerepelt az alföldi tárlatokon és a dél-alföldi tárlatokon is. Legutóbb Orosházán, a helyi festők gyűjteményes kiállításán tíz tempera- és akvarellképét láthatták az érdeklődő művészetbarátok. Feldmann Tibor: Leányportré Verasztó Antal: Talán... talán a következő nap hoz valamit talán a levegő elég lesz holnapig talán tudom, hogy mit teszek szűk álmokban látok bő éveket talán tudom, hogy mi az igazság az igazság fegyver: mellyel magamat tartom — sakkban talán kevés vagyok bontogatni azt mi körülöttem megbonthatatlan Újházy László: Alvás előtt Alattunk víz van Alattunk buborékokat evő halak úsznak fölöttünk pedig szétterpesztett lábakkal áll sugárzótestű ősanyánk a meleg idő Míg alszom kedves emlékeimre a házakra madarakra vigyáz ö körülnéz és lenyilazza félelmeimet Feldmann Tibor: Sopron I.
