Békés Megyei Népújság, 1981. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-19 / 92. szám
NÉPÚJSÁG 1981. április 19., vasárnap o Csabai siker — pesti vallomás Papp György s Magyar népi ráolvasások és imádságok ló szoros kapcsolatomat tovább erősítette az a prózai tény, hogy közben-közben nekünk is született három csemeténk, Gábor, Ágnes és Lívia. Innen már egyenes út vezetett a mesékhez... Meggyőződésem, hogy ez az a korosztály, amely még csodálatosan formálható, és amelyet okos szóval, érzelemgazdag cselekvéssel formálni is kell, csak észre ne vegye... Hiszek abban, hogy szórakoztatva, sőt „bolondozva”, játékosan tudományos világnézetet, világképet lehet oltogatni a mindenre érzékeny, mindenre fogékony, immár televíziós korszakban nevelkedő ifjú emberek, különösen a 8—14 évesek leikébe, értelem- és érzelemvilágába. Ezt a célkitűzést igyekeztem eddig is — akár humorban, akár képregényben, akár tudományos ismeretterjesztő írásaimban megvalósítani, és ez a célom a jövőben is! Hogy ezt megvalósíthassam, abban a Pajtás mai főszerkesztőasszonyának, Somos Ágnesnek is nagy szerepe van, mert lapunkban szinte korlátlan lehetőséget biztosít erre. — Az első színpadi mű imponáló sikere hogyan és mire inspirálja Cser Gábort? — A Hétpettyes lovagot az előbbiek szellemében tettem le a Magyar Televízió illetékeseinek asztalára, és újabb mesejátékaimmal is érzékenyen befolyásolni, okosítani szeretném a felcsepe- redőket, a ma és a holnap közönségét, a színházi’ élményre szomjas tizenéveseket, akikkel bizony-bizony egy kicsit még ma is keveset törődik a felnőtt társadalom. Az andalítóan meseszerű külsőségek alatt első darabom és á már „leadott” második is arra igyekszik tanítani, hogy nem célravezető a csodákban bízni, viszont az igazság erejében — amelyet „Hétpettyes lovag”- nak hívunk — nagyon erősen lehet, örülnék annak, ha második mesejátékomat is Békéscsabán vinnék sikerre a Jókai Színház művészei, Békéscsabán, ahol színházi íróvá avattak 1981-ben. Mokos-Pallag Róbert Tóth Ernő: Majális Fotó: Szalay Béla Az írónak és a színésznek közös álma-vágya * a közönségsiker, a művet illető-öve- ző elismerés. Nos, március 3-án a Jókai Színház négy- százötven főnyi publikuma — csupa-csüpa 7—14 éves csabai kislány és fiú — hosz- szas vastapssal és sokszor felhangzó „Vissza! Visz- sza!...” felkiáltással fejezte ki elragadtatását „A Hétpettyes lovag” írója, a mű mondanivalója, s a Katkics Ilona rendező által szuggesz- tíven irányított színészgárda meggyőző teljesítménye iránt. A siker szívet-lelket emelő melegéből akkor a fiatal író-rendező, Cser Kovács Gábor személyesen nem részesedhetett, mert a fővárosban marasztalta egy múló betegség, első színpadi műve fogadtatásának jó híre azonban gyorsan eljutott hozzá. Azóta is telt ház előtt játsszák mesejátékát, színes adásra rögzítette a Magyar Televízió, s még ebben az évben, a nyári vakáció idején bemutatja. A Jókai Színház jó szellemű vezetése a tévével együtt egy nagyon tehetséges fiatalembernek adott bizalmat, bizonyítási lehetőséget, hiszen Cser még nem érte el a negyedik x-et sem: 39 éves. Újságíró, a Pajtás munkatársa, aki hétről hétre a gyermekélet, az úttörőmozgalom örömeiről és gondjairól publikál. A Békéscsabán letett „névjegy” alapján állítjuk, hogy nem kevés élményben fogja még részesíteni azokat, akikért — őszinte hittel, lelkesedéssel — dolgozik. Az író szívesen vállalkozott arra, hogy bemutatkozzon olvasóinknak. Íme első írói. szerzői vallomása pályájáról, közérzetéről, terveiről: — Vegyésztechnikusként végeztem 1960'ban, s tíz éven át dolgoztam a szakmában, de valahogy mindig csábított az írás. írogattam is — barátaim szórakoztatására, vagy éppen velük közösen, aztán jókat nevettünk a dolgon, és... eldobtuk az egészet. Az újságírás — komolyan mondom — már gyermekkoromban vonzott, de ez valahogy olyan dolog volt számomra, mint amikor valaki világhírű tudósnak, űrhajósnak vagy sarkkutatónak készül. Egyszóval szép álomnak tűnt. ami úgysem válósulhat meg. Aztán 1969' ben mégis megvalósult! Kezdetben a sportújságírás „mezején” Peterdi Pál védőszárnyai alatt a Képes Sportnak dolgoztam külsősként, majd a Pajtáshoz kerültem, hála Vasvári Ferencnek, az újság akkori főszerkesztőjének, aki ismeretlenül (!), pusztán az írásaim alapján alkalmazni mert. Ezzel aztán rátaláltam az újságírás legcsodálatosabb területére, a gyermekújságírásra (ha létezik ilyen!), mert állítom, hogy ez a legszebb ég legnehezebb „zónája” a toliforgatásnak, a szakmánknak, A gyerekekkel vaArcok közelről Tomka Mihály Rövid ideig gyakorló népművelő volt, bár most is az, mondja, hogy 1978 óta az Új Aurora szerkesztőségének munkatársa. Mezőberény a szülőhelye, ott is lakik, onnan jár be Békéscsabára évek óta. Amikor azt kérdezem tőle, mi indította először versírásra, egyértelműen válaszol: az első kiszakadás az otthonból. A debreceni főiskolára való érkezés. — Megrázott ez az élmény. Odahagyni a gyerekkor színtereit, az idillikusnak érzett szép, falusi környezetet, és bekerülni a városba, idegen világba, egyedül. A vers lett a támaszom, a segítőm. Pedig ha meggondolom, az a világ, ahonnan akkor kiszakadtam, nem is volt idillikus. Sok baj, betegség, gond vett körül. Kései gyerek voltam, mire eszméltem, a szüleim már kissé fáradtak voltak ... Mégis így, együtt: ez volt a soha vissza nem varázsolható gyerekkor, az otthoni utcák, házak, emberek szere- tete. — És mit adott Debrecen? — Talán mindent, amit adhatott. Olyan baráti, együtt gondolkodó közeget, melyet mindmáig érzek; az első megjelenést az egyetemi lapokban és a Naplóban, majd az Alföld-stúdió Közelítések című antológiájában. Három évig tartott ez a számomra felejthetetlen és sokat adó időszak, s ehhez hasonló az, amit itt élek, az Új Aurora szerkesztőségében. — Üjra hazaérkezve, szerepeltél a Biztató, a Mért idő című antológiákban, a Békés megyei fiatalok műveiből összeállított válogatásban, és megjelent az Űj Aurora-füzetek sorozatban első önálló kis köteted, A hallgatás ellen. Most mit várhatunk? — A költészet napjára jött ki az Űj Aurora gondozásában egy újabb versantológia, az Elpergő napok, ebben 11 versem kapott helyet. Aztán tovább írom Vakolatok egy vályogház falára című versciklusomat, ebben szeretném elmondani mindazt, ami volt az életünkben, és mindazt, ami lehetett volna. — Ez a mikrokozmosz. Merre, hogyan tágul? — 1978-ban megnősültem, és egy évre rá megszületett a fiam, majd később a lányom. Körültekintve a világban, nagyon mellbevágott a kérdés, felnőnek-e ezek a gyerekek? Ez idő tájt írtam a Keserű óda című versemet, s ha idézhetem két sorát, megérted, miért kondultak meg bennem a félrevert harangok. „Razziáznak terroréjszakák ' bevagoníroz any- nyi álom ...” Az emberek, akik nem magukba fordulva élnek, akik nemcsak önmagukat figyelik, tudják, mi az, ami rémít. Ez nem pesszimizmus, ez féltés! A különbség óriási. — A vers — úgy érzed — összekapcsol az emberekkel? — Akik elolvassák, azokkal igen. Ugyanakkor a vers semmiképpen nem lehet önmutogatás. Példaképem Áp- rily Lajos, aki leírta ezt a sort: „Ember voltam, remegő, daloló”. Ennyi szeretnék lenni. S ha így lesz. akkor megértenek. A legszebb vágyam ez. Sass Ervin Tomka Mihály: Vakolatok egy vályogház falára Tengernyi fekete sár, roggyant vályogjaink, éj-nehéz tető, vakablak nézi a csillagokat. Ez magányunk magzatburka, az ab lak négyszögében örök viadal: tépett felleget cipel a hold. * Anyám átkarolt: ez itt a föld, járj. Mit mond majd a föld ha kérdezem: anyám?! * Kiszakadt egy fűszál, tövét keresgeti, boglyáról boglyára kapaszkodik szélbe, széna-szító szélbe — sose-menedékbe. * Megtaláltam azt a pontot. Sziszegve nőni, osztódni kezdett — mint Laokoónt ölelt magához. * Ujjam hegyén kókadt hold, anyám értem hullt könnyei bevarasodnak sebhelyként égnek az összes csillag helyett..,
