Békés Megyei Népújság, 1981. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-19 / 92. szám
0 >1981;_^prilis_19;i_^asárna^ NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A XXII. Alföldi Tárlat A XXII. Alföldi Tárlat rendezőjeként módomban volt alaposan megismerni a kiállítás anyagát. A rendezés napjaiban természetesen nemcsak a konkrét feladatok foglalkoztattak, hanem az is, hogyan állt össze ez a kiállítás, miért ilyen; egyáltalán hogy az Alföldi Tárlatnak mi a helyzete a hazai művészeti közéletben ? Megpróbálom e lap hasábjain rekonstruálni gondolatmenetemet és következtetéseimet. A Munkácsy Mihály Múzeum kiállítótermében szétteregetett anyag első szemrevételezésekor úgy találtam, összképe átlagos, nincsenek benne különösebb szélsőségek. A festmények, szobrok, grafikák egyenkénti tüzetes megszemlélése sok örömöt, egyben sok meglepetést is okozott. Örömteli volt a találkozás a jó művekkel, az ismert művészek színvonalas alkotásaival; különös örömet okozott, ha eev-egy kvalitásos munka alá ismeretlen név volt írva — új művének felfedezése, megismerése a néző számára is „sikerélmény”. Jó érzés volt látni az Alföldön élő művészek munkáit; gondolatban üdvözöltem azokat, akik más tájról küldték el műveiket, jelezve kötődésüket e tájhoz. Az idősebb Békés megyei mesterek mellett a Fiatal Alkotók Köre képzőművészeinek jelentkezése is esemény az alföldi tárlatok sorában, bár nem először látjuk munkáikat a Munkácsy Mihály Múzeumban. Ezúttal a legfigyelemreméltóbbak Tóth Ernő „Szerelmesek kertje” című festménye, mely bizonyosság arra, hogy jelenlegi festői kifejezésmódjának még jelentős tartalékai vannak; L onovics László „Párhuzamos síkok” című akrylfestménye, a vörös-fekete és a vonal-térháló ellentétével, és Gubis Mihály Negatívból-pozitívba” című nyomata, amely a címében is jelzett ellentétet hegyezi ki úgy, hogy egyben munkamódszerét is megismerjük. A fiatal résztvevők másik csoportja, a gyulai művésztelep tagjainak munkái is kellemes meglepetést szereztek. (A mostani tárlaton közülük Balogh Gyula, Lakatos J. Péter, Marosvári György, Szakáll Ágnes, Székelyhídi Attila és Tömpe Emőke állít ki.) E társaság egy igen karakteresen körülhatárolt, szemléletében nagyon korszerű stílusban dolgozik, amelyet jobb híján mágikus realizmusnak nevezhetnénk. Naturális kifejezési módjuk érzelmi töltéssel és intellektuális szimbolizmussal párosul, szakmai felkészültségük pedig vitathatatlan. Munkáik szellemisége annyira egymáshoz tartozó, hogy a rendezésben indokölt volt külön terembe helyezni .a csoport alkotásait — egy-két hasonló szellemben dolgozó művésszel együtt —, mivel ez a látvánnyal és gondolatisággal egyaránt operáló művészet nehezen tűr meg maga körül más jellegű alkotásokat. (Nem véletlen, hogy a zsűri a gyulaiak közül kettőt is érdemesnek tartott a díjazásra!) Csongrád megyéből Hódmezővásárhely képviseltette magát nagyobb számban. Fodor József e kiállításon látható munkái meggyőzik festészetének ismerőit, hogy é következetesen, egyenletes színvonalon dolgozó művész is képes megújulásra, gondolati és módszerbeli újításra. „Tél” című képe igen figyelemreméltó, erőteljes, szép hangulatú munka. Hé- zső Ferenc „Permetező”-je annak a különleges, mozaikszerű festésmódnak, ahogyan Hézső mostanában dolgozik, legsikerültebb darabja; a színbeli és kompozicionális daraboltság itt teljesen indokolt — a figyelmes szemlélő valóban úgy láthatja a munkát végző embert, ahogyan a művész azt rögzíteni akarta. A vásárhelyiek közül most azok kívánkoznak toliam hegvére, akik nincsenek jelen. És itt már nemcsak Hódmezővásárhelyről kell beszélnem, hanem az egész Alföldről. Az anyag áttekintésében a másik, kellemetlen meglepetést ugyanis a jelen nem levők hosszú sora okozta. De erről alább, mert szeretném még megosztani az olvasóval néhány művész munkája láttán érzett örömömet. Lóránt János három szép akvarelljén nagyon szépen alkalmazza ugyanazon effektusokat, amelyeket korábbi olaj képein láthattunk — ugyanakkor szigorúan betartotta a vízfestés törvény- . szerűségeit, képei nem anyagszerűtlenek. Koszta Rozália nagy, homogén színfoltokkal és fekete kontúrokkal festett képein mindig tud újabb és újabb hatásokkal élni. Napraforgós csendélete újabb munkáinak könnyed, friss darabja. Kéri Lászlónak az elmúlt két évben sikerült teljesen kialakítani sajátos, egyéni festésmódját. Persziflázssorozata (most „Zsuzsanna és a vének” című darabját láthatjuk) nem utánfestés, hanem az egykori nagy mesterek ismert figuráinak XX. századi környezetbe helyezésével gondolkodtat el az állandóságról és változandó- ságról. Albert Ildikó „NyuZelei Miklós: Itt lakom én itt lakom eltűnt arcokból rakott fél-európa hazában FALAKBAN TÉGLÁK ARCKÉPCSARNOKA téglákba égve tekintetük beleégve utolsó pillantásuk ó hogy néznek rám ezek a nagy falak elköltözöm én innen elköltözöm SÁTRAT VEREK MINDEN SZOBA KÖZEPÉN galom” című fafaragványa a mesterség tudása mellett a művésznő érzelmileg is töltött komponáló képességéről tanúskodik. Lukoviczky Endre három szitahyomata — egy nagyobb sorozat darabjai — technikailag is kitűnően kivitelezett munkák, megrajzolásuk módja pedig — a történeti tematika ellenére — a tudományos-fantasztikus művészet gondolkodásmódjára vall. Rajki László évszakokat szimbolizáló négy ólom domborművén láthatjuk, hogy a művészetben klasszikusan elfogadott szimbólumok is felválthatok mai, hétköznapi figurákkal. E négy női alak az illető évszak által meghatározott egyszerű szituációba került, egyszerű „honpolgár”, s é^nen e minden- naniságával lett valóban szimbolikus erejű. Azért írtam le előbb a -'ozitivumokat, mert így az olvasót tán már sikerült meggyőzni arról, hogy a kiállítás kulturálisan jelentős, esztétikailag szép élményt nyújt, hiszen számos figyelemre méltó alkotás került bemutatásra. A csalódásokat nem a kiállításra beküldött és elfogadott nem túl nagy számú közepesnél gyengébb munka okozta. Minden tájjellegű. kiállításnak van néhány olyan résztvevője, aki korára, vagy hosszú helyi munkásságára tekintettel kerül be az anyagba. Ez mindig volt és lesz, csak a kiállításokat rendezők feje fáj tőle egy darabig. Sokkal nagyobb csalódás, hogy kik és mit nem küldtek be. A festmények, szobrok, grafikák átnézése után jutott eszembe, hogy ez sem küldött, attól sem láttam, amaz sincs itt — de nevezzük nevükön a hiányzókat. Ha az Alföldi Tárlat „illetékességi területének” (az elszármazottaktól eltekintve) a Tiszántúlt tekintem, akkor is elég nagy számú jelentős művészt sorolhatok fel, akik hiánya erősen feltűnő, és így kisebbíti a kiállítás értékét. Debrecenből Topor András, Váró Márton, Szabó László. A szolnoki művésztelepről csak Simon Ferenc és Meggyes László van jelen. Nyilván a szervezők figyelméből esett ki — nem szemrehányásként! — a karcagi születésű Bőd László és Bráda Tibor. Magából a rendező városból hiányzik Takács Győző és Trombitás Tamás. Vásárhelyről és Szegedről alig vannak — legyen eléa csak Fejér Csaba, Németh József, Kurucz D. István, illetve Zoltánffy István, Kliegl Sándor és Tóth Valéria nevét megemlíteni. Továbbá a gyulai születésű Kiss György, az • előző tárlat díjnyertese. Másik hiánynak érzem, hogy csak a „klasszikus” képzőművészeti műfajok vannak jelen — festészet, szobrászat, grafika. Az úgynevezett „határeseteket” egyetlen munka képviseli, Udvardy Anikó játszóplasztikája. Pedig a Tiszántúlon jó néhány olyan képző- _és iparművész tevékenykedik, akik képzőművészeti jellegű munkáikkal (főként kerámia és textil) más országos tárlatokon már jelentős sikereket arattak. A XXIII. Alföldi Tárlat szervezésénél — ha a szervezők jól előre dolgoznak — e hiányokat ki lehet küszöbölni. A kiállításnak a jelenlétükkel művészi rangot adó mesterektől min- denképppen be kell szerezni munkákat, ha a körlevél útián nem megy, akkor személyes utánjárással. Fel kell térképezni újra a Tiszántúlon élő és innen elszármazott művészek névsorát. A területen működő szimpozio- nok, alkotótelepek résztvevőit is (legalább a tárgyévben) meg lehetne hívni. És végül, szélesíteni kell a műfaji skálát; nemcsak a képzőművészet „klasszikus” kategóriájába beillő alkotókkal, hanem a „köztesekkel” is, ez a látvány összképét is frissebbé, változatosabbá tenné. Bízom abban, hogy a jó színvonalú huszonkettediket egy még jobb huszon- harmadik Alföldi Tárlat követi. Pogány Gábor Rajki László: Csokonai-portré Csanády János: Könyvek felett (ISZAAK BABEL: LOVASHADSEREG) Tüzek, pernyék, forradalom, vérből, vasból a hatalom kilábal és épül lassan új ház az új virradatban. A nap most is keleten kel, á kenyér nem keletien kel, só is kell a kiflire — állnak a régi határok, termelési rendszerekben a liba ezerszám gágog, nem, mint csak a füves árok partján egynéhány tucat — Európa napja lángol, jár-kel át a vámhatáron, kattog az expresszvonat. Te is búsan és magadban, alkonyaiban, virradatban merengsz könyveid felett, rég nem indulsz már utakra, csőrödet is, mint a gólya, árva szárnyadhoz dugod; mormogsz — hazád sem ismered, és szereted, csak szereted, míg sorolnak, sorakoznak napok; írt és olvasott messze-álmú bús sorok. Koszta Rozália: Alföldi tanya
