Békés Megyei Népújság, 1981. március (36. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-08 / 57. szám

1981. március 8., vasárnap

IZHilUkfiTcl

Hittel, akarattal, emberséggel

„Az ember nem arra született, hogy legyőzzék” — a- Hemingway-idézet már a beszélgetésünk után jutott eszembe. De végiggondolva az életét, felesleges lenne megkérdezni tőle, mire is születtünk. Mert azok közül az emberek közül való Gyuricza Imréné, akik hittel, akarattal, tiszta emberséggel vívják hétköznapi harcukat — másokért.

Fölvette az egyetlen ruháját, maga elé kerítette a törökös kötőt, a lábára meg — rendesebb lábbelije nem lévén — gumicsizmát húzott. Kis motyója pöttyös kendőbe kötve — így érkezett 1950-ben Pusztaföldvárról Békéscsabára a pártiskolára egy kerek arcú, tettre kész, szókimondó lány, Valaczkai Rózsi. Amikor az édesapja először hozta szóba, hogy menjen pártiskolára, hallani sem akart a dologról. Ápolónő, azután 1948-ban traktoros szeretett volna lenni — később maga is belátta, se ez. se az nem volt komoly elhatározás. A kommunista pártnak viszont már 1947- ben tagja lett, s amikor belépett a család a téeszbe, pártvezetőségi tagnak választották. „Na, ha ezt elvállaltad, iskolára is menned kell!” — agitálták a járási vezetők. Akkor kötötte batyuba kevéske holmiját, és indult a pártiskolára — az életbe.

* * *

Pusztaföldvár. Az öreg falu szélén, földes utcában, keskeny betoncsíkon gyalogolunk. Balra házak, jobbra a határ. Elérjük a második sarkot, befordulunk, kövesút itt sincs. Kelet utca 25. Kicsi, kétablakos ház. Itt lakik Gyuricza Imréné, akit a faluban az idősebbek ma is Valaczkai Rózsikénak hívnak. Egyenes derékkal ül a faragott kanapén, keveset gesztikulál, puszta udvariasságból sohasem mosolyog. Nem beszél nehéz sorsról, hősi küzdelemről, nagy sikerekről, lemondásról és áldozatról. Pedig volt része ebben is, abban is. Hatéves volt, amikor elvesztette az édesanyját. Rokonoknál nevelkedett. Amikor hazakerült, senki nem csodálkozott, hogy a serdülő nagylány „beszokott” a pártházba. Édesapja, az egykori vöröskatona ugyanis kommunista volt, s a gyermekeit is erre nevelte. Aztán következett a pártiskola, amit sikeresen elvégzett a gumicsizmás nagylány.

— Na, utána behívtak a megyei DISZ-be, hogy elhelyeznek Szarvasra — meséli. — Mondom, inkább visszamennék én a falumba, különben is, se ruhám, se pénzem. Haza is mentem. Egyszer jön egy levél: menjek a megyei DISZ-be. Ott aztán az akkori titkár adott egy százast, azzal indultam útnak Szarvasra. Szerencsére nő volt a járási párttitkár, aki a szárnyai alá vett, különben vissza is fordulok! Hát tudtam én, hogy ott nemcsak magyarul beszélnek!

Más meglepetést is tartogatott számára az 1951-es esztendő: augusztusban részt vehetett a berlini VIT-en, az év végén pedig Pestre, DISZ- iskolára küldték. És következtek a gyomai évek; volt járási DISZ-titkár, aztán a gyomai Alkotmány Tsz-ben párttitkár, a napi fizikai munka mellett.

* * *

Nyílik a kiskapu. Megérkezett a férj. Magas, vékony arcú férfi, a téeszben dolgozik. És betoppan az egyik fiú is,- ő szintén a téeszből szaladt haza ebédelni.

— örülnek, hogy most már mindig itthon leszek. Február 1-től vagyok hivatalosan nyugdíjban — néz a férfiakra. — Jól megvoltak

a fiúk — különben ikrek — az apjukkal, ellátta őket, persze mindig a kedvükben járt, azt főzött, amit kértek. Kicsi korukban sokat betegeskedtek. Mind a kettő szakmát tanult.

— 1959-ben esküdtünk,

1960-ban megszülettek a fiúk — emeli le a fotót —, július 16-án még taggyűlést tartottam. Mondtam, váltsanak már le, mert itt szülök meg. Majdnem úgy is . lett, július 22-én jöttek az ikrek.

És jöttek a nehéz évek is. Amikor a gyerekek kinőttek a pólyából, Rózsika a bölcsődében kapott munkát. Amit keresett, azt a férje év végén kénytelen volt a té- esznek visszafizetni, mert az előleget sem futotta a haszon. A háztáji jószáguk meg mind elpusztult.

— Akkor jöttünk haza Gyoméról Földvárra, semmink sem volt, csak a két gyerek. Négy évig a tanácsnál voltam hivatalsegéd, aztán beléptem a téeszbe.

Ott választották meg 1968- ban alapszervezeti párttitkárnak, majd 1971-től mostanáig, amíg győzte egészséggel, a községi pártvezetőség titkára volt.

— Az első időkben nehezen fogadtak el. De ez nem tört le, mert a pártélet nem egy-két emberen múlik.

Szerencsétlen öröksége a falunak a területi megosztottság, az, hogy van öregfalu, meg újfalu. De a két községrész most már összeépül, a szó szoros értelmében, és jelképesen is.

— A két téesz egyesülése, az oldotta meg gyökeresen ezt a kérdést. Korábban, ha itt épült 10 méter járda, oda is kellett, de ugyanannyi

Fotó: Veress Erzsi

ám! Ha az itteni boltba hűtőszekrényt vettek, amonnan se hiányozhatott.

Arról már nem beszél Rózsika, hogy keményen a sarkára kellett állnia az egyesüléskor, sok álmatlan éjszakája volt akkoriban. De nem ment gond nélkül az új tornaterem felépítése sem. Szemébe mondták, ostobaság, felesleges luxus.

— Aztán mégis nekibuzdult a falu, mindenki ajánlott pénzt, munkát, öregemberek is jöttek alapot ásni. Közügy lett, mint ahogyan az új kultúrház is.

Sokáig időzünk a témánál. Szemmel láthatóan szívesen beszél minderről. „Ügy van ez — summázza —, ha látják az emberek a célt, ha értelmes feladatokat kapnak, akkor megmozdulnak. Ehhez pedig kezdeményezni kell a vezetőknek.”

Közben egy alacsony szekrénykéből a fényképekkel együtt előkerülnek az oklevelek, és két kis piros doboz. Óvatosan nyitja fedelüket a tulajdonos: az egyik a Munka Érdemrend arany fokozata, a másik a Felszabadulási Jubileumi Emlékérem. Csak annyit jegyez meg: „Én sem gondoltam, hogy eljutok idáig.”

Tóth Ibolya

Kitüntetettek

Benyeczkó Pálné jjzv. Juhász Pálné

Kimondhatatlan örömet érzett Benyeczkó Pálné, a tótkomlósi Haladás Tsz egyik alapító tagja, amikor közölték vele, hogy a nemzetközi nőnap alkalmából — jó munkája elismeréseként — a szövetkezet elküldi egy NDK-,beli kirándulásra. Már beváltotta a valutát is, nagy gonddal készült a kollektív útra, amikor újabb meglepetés érte: a Magyar Népköz- társaság Elnöki Tanácsától jött az expressz levél, kormánykitüntetése átvétele miatt jelenjen meg 1981. március 6-án Budapesten, az Országház kupolatermében.

Elrohant a párttitkárhoz: most mitévő legyen? A párt- titkár megértő mosollyal fogadta: melyik fontosabb magának ?

Benyeczkóné azonnal döntött: az NDK^ban már járt, és máskor is elmehet, de bizony a Parlamentbe bejutni az életben egyszer adódhat rá lehetőség.

— Oly rég vágytam már arra, hogy egyszer bejussak az Országházba — magyarázza meghatottam — Arra a legmerészebb álmomban

sem gondoltam, hogy ilyen alkalomból léphetem át a Parlament küszöbét.

— A férjemmel együtt 1950 tavaszán alapító tagja voltam a Haladás Tsz-nek. Volt már előttünk példa, akkor már működött a Viharsarok Tsz, ott is dolgoztak asszonyok. Én örök hűséget esküdtem az uramnak, és úgy voltam vele: követem őt akárhová... Így lettem termelőszövetkezeti tag. Anyám korán meghalt, árva gyerekként neveltek a nagyszülők és anyám egyik bátyja. Megszoktam kiskoromtól — tanyán éltem —, hogy mindig sok a munka. Így nem esett nehezemre a tsz-ben sem a sokrétű feladat. Csoportvezető voltam évekig. A vezetőség az én csoportomra mindig biztosan számíthatott. Ott voltunk a szénakarai rakásánál csakúgy, mint a cséplőgépnél, a szalma-, pelyvahordásnál és egyéb nehéz fizikai munkánál. Nem tudtak nekünk olyat mondani, éjszaka volt, vagy éppen karácsony estéje, hogy meg ne tettük volna. Szerettünk dolgozni, és jól megfértünk — és ma is megférünk — egymással. Most a libatelepen dolgozom. Egy év alatt 22 ezer libát gondozunk, három-négyszeri tolltépés után adjuk őket tovább, de nevelünk pecsenyelibát is. Most gyönygyösö- ket várunk a telepre.

— Elhatároztam, hogy ha átveszem a kitüntetést, a vele járó pénzből valami szép ékszert vásárolok, hogy amíg csak élek, emlékezzem az 1981. évi nemzetközi nőnapra. Több mjnt 30 esztendeje dolgozom becsülettel a Haladás Tsz-ben, de erre a kitüntetésre nem számítottam. Kimondhatatlanul boldog vagyok.

Ary Róza

Szépen berendezett kertes házban él a korát megha- zudtolóan fiatalos külsejű, jó kedélyű özv. Juhász Pálné, a békéscsabai Szabadság Tsz nyugalmazott baromfigondo- zója. A szövetkezetről — amelyben kerek negyedszázadot dolgozott — nagy szeretettel beszél:

— Az első naptól nagyon jól éreztem magam a tsz- ben. Eleinte növényápoló voltam, aztán húsz esztendeig baromfigondozó. Sokat dolgoztam éjszaka és ünnepnapokon is, de soha nem esett nehezemre. A férjem már húsz esztendeje meghalt, azelőtt nyolc évig súlyos beteg volt. Kellett a kereset, hiszen két kisgyermeket kellett felnevelnem. A szövetkezet biztos anyagi forrás volt. Én igyekeztem úgy dolgozni, hogy panasz ne legyen rám. Nem is volt soha vitám senkivel. A Március 8. Szocialista Brigád vezetője voltam. Nagyon jól kijöttünk egymással. Most is szívesen megyek helyettesíteni, ha az asszonyok szabadságra mennek.

Beszélgetés közben előszedi korábban kapott kitüntetéseit. Nézegetjük a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója jelvényt, a kiváló társadalmi munkáért, a 25. éves lörzsgárdatagságért és egyéb címen szerzett érméket. A szocialista brigád már akkor arany fokozatot ért el, amikor Juhászné volt a vezető.

— A nőbizottságban sokat tevékenykedtem, 1958-tól tagja vagyok a Magyar Szocialista Munkáspártnak. Nagyon jó kollektíva alakult ki a Szabadság Tsz-ben. Amikor nyugdíjba mentem, három hétig nem találtam a helyem. Minden reggel kikészítettem a kerékpárt, indulni akartam munkába, s aztán kaptam észbe, hogy nem kell dolgozni mennem. Most már nagyon jól megvagyok itthon. Rengeteget kézimunkázok, három unokám van, egy itt él velem, a lányommal és a vömmel, de a fiam családját is gyakran látom. Mondhatom, ők bearanyozzák az életemet.

A lánya mutatja nem titkolt büszkeséggel a fekete, piros, kék posztó mellényeket, amelyeket saját magának, a lányának, menyének és más rokonnak hímzett Juhászné. Maga rajzolja a mintákat, szép érzékkel válogatja össze a gyöngyfonalat, és oly gyönyörű a hímzés, hogy kiállításon is nagy sikert aratna.

— Hát így telnek napjaim. Már azt hittem, hogy elfelejtenek, hiszen nyugdíjas vagyok. És ekkor jött a legnagyobb meglepetés: express levelet kaptam az v Elnöki Tanácstól, hogy kormánykitüntetésem átvétele miatt jelenjek meg a Parlamentben. Ilyen gyönyörű nőnapom még soha nem volt. Nem is tudóm, hogyan köszönjem meg — mondja el- érzékenyülve.

25 évi kiváló munkájával szolgált rá erre az elismerésre.

A. R.

n nemzeti egység

az erő megsokszorozásának

lehetősége

Sarlós István nyilatkozata

(Folytatás az 1. oldalról)

támogató, a történelmet ténylegesen mozgató erő is, így Dózsa Györgynél — akárcsak a szobránál — az „ismeretlen paraszt”, az „ismeretlen magyar” emléke, jelentősége. A történelem így válik érdekessé, vonzóvá, értelmessé, olyanná, hogy részeseit, formálóit követni lehet. Mert a példakép azt jelenti: olyanná akarok válni, vagy azt hiszem, olyanná válhatok. Így közelítve az persze természetes, hogy nem lehet mindenki például Bethlen Gábor. De Bethlen reformjainak voltak végrehajtói — prédikátorok, kézművesek, katonák, adminisztrációban dolgozó emberek —, akik azonosulni tudtak a nagy gondolkodó eszméivel, márpedig ha voltak, akkor vannak minden, e kor iránt érdeklődő számára ideálok, követhető példaképek. Éppen ezért tartom természetesnek, hogy az esztergályos szakmunkástanulónak1 a jól dolgozó idős mester a példaképe, akitől a fogásokat elsajátítja, és nem feltétlenül valamelyik világhírű politikus vagy író. Szintén a nemzeti egységet, a nemzeti öntudatot erősítheti, ha mai életünket úgy mutatjuk be, hogy mindenki érezze: korunk is kiermeli azokat az embereket, akik a jövőben hivatkozási alapot jelenthetnek. Az adott szakmában, az élet fejlesztésében elért sikereket — legyen szó munkásról, politikusról, orvosról — mindig el kell ismerni. Ez ad ösztönzést arra, hogy valaki érdemeket, mi több, újabb érdemeket szerezzen, hiszen látja, hogy cselekedetének, mondandójának nem átmeneti, nem pillanatnyi a hatása.

— Ha 1945-ben elém tettek volna két papírt, azt mondva, az egyikre írjam le, milyen lesz 35 év múlva a gazdasági helyzetünk, a másikra pedig hogy milyenek lesznek az emberek, akkor most kiderülne: mind a két vonatkozásban pontatlan a „prognózisom”. Az akkori körülmények között azt gondoltam, hogy mindenki, minden nap legalább háromszor eszik meleg ételt, és jóllakik, és mindenkinek lesz munkaruhája és gálaruhája is, és lesz állása. Fel sem tételeztük volna, hogy a televízió, a távfűtés, a metróépítés mindennapos, megszokott kelléke lesz életünknek. Aztán 1945-ben azt is hittem, hogy harminc- egynéhány év múlva az emberek annyira becsületesek lesznek, hogy azt a fogalmat: börtön, csak régi időkre vonatkoztatva, regényekben fogják olvasni, s a kölcsönös segítés — miként az élőlénynek a levegő — társadalmi alapelv lesz. Mondtam is, hogy ha egyszer majd mindenki elvégezheti az általános iskolát, a középiskolát, akkor mindenki el is végzi azt, s önmagától törekszik1 a nagyobb tudás megszerzésére. A mai tények azt bizonyítják, hogy a gazdasági szintünk a vártnál sokkal magasabb, az erkölcsi-tudati viszont alacsonyabb.

— Ez rögtön programot is ad. A termelési folyamatokban olyasfajta változás megy végbe, amely — az emberi agy gondolatainak realizálásaként korszerű, beprogramozott gépekkel — leegyszerűsíti és könnyíti a munkát. Ugyanakkor az ilyen, látszólag — de csak látszólag — sokkal egyszerűbb feladattal megbízott embertől azt kívánjuk — s, tudjuk, ő is azt szeretné —, hogy nagyobb műveltsége, magasabb kultúrája legyen. A munkafolyamat tehát látszólag egyszerűbb, az egyszerűbb munkát végző emberrel szembeni társadalmi

követelmény viszont nagyobb. Az ellentmondást elemezve azonban kiderül, hogy nincs olyan nagy feszültség, hiszen — vulgarizálva a kérdést — a gomb megnyomásához is tudni kell, mi és miért indul meg a masinában, a kapcsolódó folyamatokban.

Alkalmazkodni kell tehát a gazdaság fejlődése okozta változásokhoz, váltásokhoz Ugyanakkor természetes az is, hogy a termelés korszerűsödése, s nyomában a munkaidő csökkentése, átcsoportosítása, a közlekedés fejlődése időt szabadít fel a tudás további csiszolására, a műveltség gyarapítására. De azt már az egyénnek kell eldöntenie, hogy ezzel a szabad idővel mit kezd, olvasásra, beszélgetésre, társalgásra, esetleg színházi estére szánja. A népfrontnak* azonban a jövőben még jobban kell segítenie őt abban, hogy ne csak egyszerűen befogadjon, hanem gondolkodva véleményt alkosson.

— Kongresszusra készülődve, joggal vetették a szemünkre, hogy első összegzéseinkben a kultúra rendkívül sok területéről szóltunk, ám az úgynevezett vizuális kultúráról nem. Ezzel kapcsolatban is azt tartom a legfontosabbnak, hogy például egy televízióműsor, egy festmény a nézőből, a szemlélőből ne csak „tetszési indexet” váltson ki, az illető meg is tudja mondani: milyen gondolatokat ébresztett benne a mű, erre az embereket — semmiféleképpen sem szájbarágóan — meg kell tanítani. Sőt, úgy vélem, a szép kiválasztásában nagyobb szabadságot, önállóságot kell adni. Egy képzőművészeti példát általánosítva, nem az ötven képből hatot bemutató tárlatvezető szelektálása a követendő — még ha oly jó ízlést közvetít is —, hanem az alkotások megtekintése utáni kérdezésé, gondolkodásé. A mondanivaló észrevételéhez, a saját látásmód kialakításához segítő kezet lehet nyújtani, amivel azután a művészeti alkotás értékrendbe sorolható.

— Mindez ismételten azt erősíti, hogy gondolkodó emberekre van szükségünk. Ez az a fejleszthető képesség, amelynek révén az ember eligazodik a világ, a haza, a szűkebb közösség dolgaiban. Ez az a képesség, amely lehetővé teszi a megalapozott világnézet kialakítását. Nem okítanunk’ kell tehát, hanem beszélgetni, véleményt cserélni úgy, hogy minden résztvevő egyenrangú félnek érezze magát, és annak tartsa a másikat. Az ilyen eszmecserékre a népfrontmozgalomnak a lakóterületen szinte korlátlan a lehetősége.

Ezért hívtuk életre a körzeti népfrontbizottságokat, s ezért tartjuk alapvető feladatunknak a jövőben is, hogy mind többen legyenek felkészült, tudatos résztvevői a közéletnek.

— Ezekkel a fórumokkal óhatatlanul együttjárnak a viták — az ideológiaiak is —, amelyeket sokan mintegy a nemzeti egységet cáfoló ellenérvként említenek. Erre azt mondhatom, hogy az eltérő nézeteket felvonultató eszmecserék mindenképpen csiszolják az elmét, s alkalmasak a nézetek sokoldalú kifejtésére. Ami pedig a végeredményt illeti: a történelmileg mindössze százéves múltra visszatekintő szocialista eszmében van az az erő, amely a társadalmat, mindinkább az egész világot formálja. Az emberben kell lennie annyi hitnek és tudásnak, hogy védeni tudja ezt az eszmét. S ha jól képviseli, akkor teljesen világos, másra is képes hatni — mondotta befejezésül Sarlós István.