Békés Megyei Népújság, 1981. március (36. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-22 / 69. szám
1981. március 22., vasárnap o IgUilUk«* Fény — árnyék nélkül *> Prométheusztól Bartókig Bartók-ereklye Pusztaföldváron Alig több, mint egy éve nem kis örömmel olvastam eavik napilapunk zenekritikáját. Egyik legígéretesebb fiatal zongoristánk pesti hangversenyéről szólt, melyen az ifjú művész szünet előtt Chopin-, szünet után pedig Bartók-műveket játszott, de már a lengyel zeneköltő műveit is úgy, annak tudatában, hogy később Bartókot fog játszani. Vagyis: Chopint játszott ő valóban, de a későbbi Bar- tók-játék — hogy az egész egysége meglegyen — már eleve keményebbre, sarko- sabbra, modernebbre színezte előadását a koncert első felében is. A kritikus melegen üdvözölte ifjú pianistánknak ezt a művészileg is indokolt „részrehajlását”, és arról is tudósított, hogy az estnek fergeteges sikere volt. Ekkor értettem meg, hogy Bartók Béla zenéje végleg és visszavonhatatlanul csatát nyert nálunk. Sőt, megnyerte a „háborút”, mert végképp beleköltözött, beleivódott a zenét szerető emberek ezreinek szívébe-lel- kébe. Mert — ahogy ő maga is hirdette, mondta a legfagyosabb közöny idején is — minden nagy és igaz művészet magában hordozza a megértés lehetőségét, csak ki kell várni. Azaz: csak el kell érni, hogy felnőjenek hozzá az ezrek, tízezrek is. Bár részem volt abban a szerencsében, hogy fiatalon, mintegy tíz évig hangszeres zenét tanultam, annak idején nekem sem ment ez könnyen. Zenét tanuló nebulóként részt vettem az ötvenes, hatvanas évek Budapestjének minden jelentősebb hangversenyén, mégis meg kellett küzdenem Bartókért. Ma is emlékszem: hitetlen, jeges borzongással beszéltünk akkor olyanokról — hasonszőrűekről —, akik már akkor is magukénak vallották, szerették. Nem hittük el, hogy ez lehetséges, mert kishitűek voltunk, mert zeneileg sem voltunk elég képzettek, mert nem értettük meg, hogy Bartókot — e század sok más művészéhez vagy művészeti irányzatához hasonlóan — előbb meg kell ismerni, s csak azután lehet — az ismeret, a tudás mértékében — megszeretni. De vonzott az ismeretlen megismerése, és segített a véletlen, meg a zeneiskola is. A „véletlen”, hogy egyszer meghallgattam Molnár Antal előadását Bartók egyik legnehezebb, de legjellegzetesebb művéről, az Allegro barbáréról. A zenetörténész pontosan, világosan megmagyarázta, mint akart ezzel a művével Bartók: hátat fordítani egy hazug, hamis világ „művészi” képének. Tovább építgették az én kis Bartók-világomat a zeneiskolai, együttesekkel, zenekarokkal, tehát élő zenével illusztrált előadások. Ezeket — a zenekarok, együttesek előtt, mellett magyarázva, a zenét meg-meg-- állítva — Dobszay László vezette, aki Bartók alkotó módszerének, művészi tudatosságának olyan elemeire mutatott rá (szinte „keletkezésük” közben), amelyek ismeretében érthetővé váltak a legbonyolultabb művek is. Észre sem vettük — maga Bartók jött közel hozzánk, és lett nagyon-nagyon emberi, baráti és — a régi képpel szögesen ellenkezve — cseppet sem megközelíthetetlen. Mi, a zeneiskola serdülői, egyre inkább éreztük, hogy Bartók „a mi emberünk”, mert érthetően, egy nyelven beszél velünk, és felnőttnek tekint minket. Zenéje pedig csak azért bonyolult, mert bonyolult tartalmakat akar velünk tudatni. Kimondani saját létét, a mi életünket, e zivataros huszadik századot. Azóta, ha Bartókra gondolok, mindig a „Zené”-nek meg a „Két- zongorás szonátádnak a semmiből, az őskáoszból megformálódó zenéje jut eszembe; úgy emelkedik fel világló tűzzel bennem, mint hajnali égen a fény. Lassan, észrevétlen, de megdönthetetlen erővel. Amit, hegedűstanoncként, játszottam tőle: duók, népdalátiratok. Az igazi nagy művekig nem jutottam el. De amit hallgattam tőle: minden. Ám amit ma hallgatok, az — mi tagadás — kevés, mert őt nem lehet akármikor, akárhogy hallgatni. Teljes belső készültség kell hozzá, készen akár a fájdalomnak az elviselésére is. De hol van már a régi muzsikus „ipari tanuló”, vagy volt-e egyáltalán? Ahogy növök, öregszem, talán távolodok Bartóktól, mint zeneszerzőtől, mert ritkábban hallgatom. Ám úgy érzem, mégis egyre jobban tisztelem és szeretem. Ragaszkodom gondolatához, emlékéhez; minden apróságot, amit hallok róla, megőrzőm, „mint hulló tárgyakat a föld”. Figyelek arra is, ki mit mond, mondott róla, ki beszélt vele, ki értette, szerette — mint Kosztolányi, mint József Attila — már akkor is, nemcsak most, utólag. Azt hiszem, egyre jobban értem és átérzem zenéjének, életművének, emberi mivoltának végső értelmét, jelentését. Milyen értékekhez ragaszkodom általa? E kornak: századunknak úgy fogalmazta meg lényegét, hogy a népihez, eszméletünk legmélyebb alapjához vezetett vissza. Nemcsak a tudós kötelező alapossága jellemezte, hanem egyben a társadalmi igazság tisztelete, követése is. Ahogy népzene és népzene, éppúgy nép és nép között sem tett különbséget soha, számára a román, a szerb vagy a bolgár, az arab vagy a mongol a magyarral egyértékű volt. Ám másképpen viszont nagyon is tett különbséget: a világháború éveiben németül, német kiadónál nem engedte egyetlen művét se megjelentetni, s e nyelven, bár jól tudott, beszélni sem volt hajlandó. Egyes „nagyok” különös, túlzottnak mondható nagyvonalúsága sem jellemezte. Már Amerikában, anyagi nehézségek közepette élt, halálos ágyához közel, de nemcsak a kegyes adományokat, hanem még fiának segítségét is kereken visszautasította. Végtelen becsületessége pontosan illett ahhoz az ügyhöz, amit mindig, mindenütt képviselt. A filozófusok, társadalom- tudósok azt tanítják, hogy minden emberben két lény lakozik: a jxirtikuláris és a nembeli. Az előbbi a mindennapokhoz láncolódik, összes nyűgével, bajával, esendőségével a rosszhoz, a visszahúzóhoz kötődik, ahhoz, ami emberi voltunkat tekintve mellékes, lényegtelen. Ezzel szemben a nembelihez igazodunk akkor — s erre is megvan a lehetősége minden egyes egyednek —, amikor tanulunk, dolgozunk, alkotunk, megvívjuk forradalmunkat, egyszóval az emberiség lényegének kibontását segítő tettet hajtunk végre. Ilyen tettet vitt végbe a görög mitológiabeli titán, félisten: Prométheusz. Megsajnálta a minden hasznos képességet nélkülöző embert, s két dolgot adott neki: a tüzet és a mesterségkészítés tudományát; e kettő révén emelkedett ki az ember végül az állati létből, vált — ha úgy tetszik — nembelivé. Olyan tudósa, művésze, ál- lamférfia az emberiségnek, aki Prométheuszhoz foghatót tett érte, aki ennyire a nembelibe emelte, a görög kor óta századonként jó, ha egy-egy akad. Bartók: fény — árnyék nélkül. Felmérhetetlen nagy szerencséje népünknek, hogy ez a titáni művész-ember éppen magyarnak és éppen ebben a században született. Üzenete, amit alkotott, elpusztíthatatlan és erős, mint színpadi figurája, a csodálatos mandarin. Ősi, népi erő letéteményese, mely szembeszáll a nagyvárosi — egyáltalán: valamennyi e századi szörnyetegekkel. Tőlünk, ' miattunk és értünk erős. De tenni is kell érte, akarni is kell érte. Legalábbis ismerni és szeretni — évfordulóktól függetlenül. Varga János Az elmúlt év tavaszán, lapunk egyik vasárnapi számának kulturális rovatában arról olvashattunk, hogyan ápoljuk Bartók Béla zeneköltőnk hajdani, pusztaföld- vár-lászlómajori tartózkodásának emlékeit. A szerény munkánkat „BaTtók-kutatás”-nak feltüntető címet máig is udvarias túlzásnak tekintjük, hiszen nincs egyébről szó, mint azoknak az elmosódó emlékképeknek számbavételéről, amelyek még fellelhetők a pusztaföldvári idős emberek körében. A Bartók centenáriumi nap közeledtével egyre gyakrabban olvashatunk, hallhatunk a nagy művész életútjáról, munkásságáról. Azt hiszem, semmi különös nincs abban, hogy ezekben a visszaemlékezésekben nem esik szó Bartók Béla pusztaföldvári kapcsolatairól, hiszen mint tudjuk, az itt töltött napok nem az alkotás, hanem a meghitt rokoni körben eltöltött pihenés alkalmai voltak. Amint a helyi visszaemlékezésekből kitűnik, Oláh Tóth Emilné, Bartók Erzsébet, uradalmi intézőné a legmelegebb testvéri szeretettel igyekezett minél kellemesebbé tenni a művész és családja számára a vakáció napjait, az 1920-as és 30-as évek dereka táján. Van ugyanakkor olyan visszaemlékezőnk is, idős Papp Andrásné, 65 éves asszony személyében, aki, mint az intézőék gyermekei mellé fogadott kis szobalány, elénekelte Bartók Bélának a „Kaszaperi bírónak jó két lovát mondanak” kezdetű népdalt, és igen élénken fel tudta idézni a művészhez és családjához fűződő emlékeit. Nem a mindenáron való bizonygatás vagy rámagyarázás szándékával, de helytörténeti szempontból is fontosnak tartjuk, hogy olyan sajátosan Bartók zongoradarabnak lett ihle- tője a hajdani lászlómajori tó éjszakai békakoncertje, mint az „Éjszaka zenéje” című csodálatosan szép és érdekes mű. Az újdonság, ami ezúttal közlésre ösztönzött, egy véletlen felfedezés. Kiérdemesült öreg harmóniumunkról van szó. Központi iskolánk 7. osztályos tantermének szögletében húzódik meg szerényen, és több mint 20 éve hűséges segítőm volt az énekzene tanításában. Akkor került hozzánk, amikor az igazgatási körzetünkhöz tartozó szöllős-lászlómajori, el- néptelendés miatt megszüntetett iskolánk ingóságait beszállítottuk. Gondolni sem mertük volna, hogy milyen kincs birtokába jutottunk, mígnem a véletlen megnyitotta a felismerés kapuját. Az 1923-ban megnyílt lászlómajori uradalmi iskola hajdani első tanítójának, néhai Szathmáry Máriának testvér- öccse. a ma 70 esztendős, külföldön élő Szathmáry József nyugalmazott tanár nem régiben rokonlátogatóban járt községünkben. Meghívtuk: nem tudna-e mesélni régi iskolatörténeti dolgokról? A közel egyórás, nagyon sok értékes helytörténeti adatot tartalmazó beszélgetést magnószalagra rögzítettük. Mivel visszaemlékezéséből az is kitűnt, hogy Bartók Bélával találkozott, beszélgetett, sőt játszani is hallotta az iskola akkor még vadonatúj harmóniáimén, misem természetesebb, hogy megmutattuk neki öreg harmóniumunkat, amely ily módon „gyanúba keveredett”. Szathmáry József ide kapcsolódó szavait az audio- technika jóvoltából szó szerint idézem: „Most, hogy ennek a régi harmóniumnak szemrevételezéséről visszatértünk, és ez alkalommal jobbról, balról körbejárva konstatáltuk a rajta átviharzott évtizedeket, bebizonyítva látom, hogy ez a harmónium a pusztaszöllős -lászlómajori iskolának az egyetlen harmóniuma volt, sőt hozzáteszem, hogy a környék több kilométeres körzetének az egyetlen harmóniu- ma. Nem lehet vita tárgya, hogy ez az ütött-kopott, megfakult, fumírját, színevesz- tett hangszer volt az, melynek négy oktávját, és két regiszterét érintette a művész ujja, és ezen játszott kínt Lászlóma j or ban.” Szathmáry József visszaemlékezésének további részében bővebben kitért Bartók Bélával való személyes találkozásának részleteire, illetve arra, hogy milyen alkalommal látta a nagy művészt játszani harmóniumun- kon; mégsem tartottuk szükségtelennek azt a beszélgetést, amelyet ugyanebben a kérdésben Tóth Sándor pusz- taföldvári lakossal folytattunk, aki 1925-től járt a lászlómajori iskolába, és később is a majorságban élt, ahol csikós volt. Szabad idejében afféle udvarosi teendőket látott el a tanítóéknál. ahol az egyik délután arra lett figyelmes, hogy néhány ismeretlen vendég társaságában egy ősz hajú, kalapos férfi játszott ezen a hangszeren, amelyet ez alkalommal kivittek az iskola előtti árnyas, nyitott folyosóra. Másnap a tanítókisasszonytól hallotta, hogy az a férfi Bartók Béla volt. Második szemtanúnk is megtekintette öreg harmóniumunkat és teljes bizonyossággal állítja, hogy ugyanarról a hangszerről van szó, amelyet jól ismer, hiszen elég sokat látta akkor, és a későbbiekben is. A fentiek alapján úgy vélem, nincs okunk kétségbevonni hangszerünk ereklyejellegét, amelyről talán még annyit elmondhatunk, hogy kopottas ugyan, de működőképes, és teljesen jól olvasható a gyártó cég emblémája, amely a két regisztergomb között van elhelyezve. Felirata: „Hőrl Nándor, Har- mónium speciális cég. Budapest II., Török ucca 8.” Mondanom sem kell, hogy mennyire örülünk tanítványaimmal a becses ereklyének! Amióta bizonyosak lehetünk abban, hogy milyen különleges értékű hangszert tudhatunk magunkénak, már nem kell lezárni fedelét, minden gyermek féltve őrzi, a kisleányok térítőt tették rá, és biztos vagyok benne, hogy erre kerül az első virágcsokor, amit tanítványaink az iskolába hoznak. Pleskonics András Koszta Rozália: Emberpár (Bartók emlékére) Juhász Gyula: Bartók Béla Erdély erdői zúgnak. Ezüst és arany erdők, Borongó, barna felhők. Hárfái Nemerének, — Sirámos dajkaének — A dalaidban. Tiszai tájak sírnak, Panasza jegenyéknek, Halottas őszi rétek, Zúgó, fekete nyárfák, Magányosak és árvák A muzsikádban. És fölérez és fölzeng Az áhítatos, ős, szent, Az ázsiai mély, nagy, Szilajbús, büszke méla, Pogány és boldog lélek, A régi, régi Éden A zenédben! Fiiadéi fi Mihály: Impresszió Bartók: Cantata profana A hegyi szellem lányának dala ez... A helyi pásztor sípjának szava ez... A favágók baltája csattog a szélben.... Paripák forró vágtatása, szügyek vad, görcsölő rángása s az apokalipszis réme mind, mind a húrokon táncol, s perzselt szárnyú elmerengések remegnek finom kristálylevelek erein... s csak a hegyek tölgyesei visszhangozzák a fúló bánatot...
