Békés Megyei Népújság, 1981. március (36. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-22 / 69. szám
o 1981. március 22., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Bartók Bélára emlékezve Koszta Rozália: Portré (Bartók emlékére) Születésének 100. évfordulója nagyon jó alkalom arra, hogy Bartók Bélának, a nagy magyar zeneszerzőnek, zenetudósnak és zongoraművésznek Békés megyéhez való kötődéséről hitelesebben és részletesebben szóljunk. Bartók Béla és Békés megye kapcsolatát a szakirodalom — ifj. Bartók Béla „Bartók Béla Békés megyei kapcsolata’’ című írásának kivételével — egy-két mondattal intézi el, mégpedig: „Rokoni szálak' fűzték Békés megyéhez, itt kezdte meg népdalgyűjtő tevékenységét.” Valóban elsősorban rokoni (anyai és testvéri) kapcsolatok fűzték szorossá és állandóvá (1904-től 1939-ig) Bartók Békés megyei kapcsolatát, de ez a kapcsolat kötődéssé, éltető erővé is vált. Itt Békés megyében teremtődtek meg számára 1906-ban sógora révén — aki akkor a Wenckheimek gazdatisztje volt Vésztő-Szilad- pusztán — a népdalkutatás feltételei Gyula Bendek- pusztán, a Sarkad melletti Feketeéren, Dobozon, Vésztőn, s Békés megye biztosított számára három és fél évtizeden át nemcsak népdalgyűjtő lehetőséget, hanem állandó találkozást, felfrissülést, ‘ alkotói feltöltődési és lelki azonosulást a szülőfölddel (Torontál megyei Nagyszentmiklós, ahol született, a Nagy-Alföld1. része, mely nincs oly messze Békés megyétől), s annak népével. Közben arról sem feledkezhetünk meg, hogy édesapja és édesanyja Csor- váson kötött házasságot, 1880-ban. A napfényes békési tájakon Bartók Béla évente nemcsak napokat, hanem olykor heteket töltött el egyedül vagy családjával, Oláh Tóth Emiléknél. Húga Oláh Tóth Emilné, Bartók Erzsébet, lehetőséget teremtett ahhoz, hogy a Bartók család — mely a sok viszontagság közepette meg- acélozódott — kapcsolatai élővé, állandóvá, otthonossá, és szeretetet, megbecsülést sugárzóvá váljon. Legtöbbször itt találkozott Vész- tő-Sziladpusztán, Kertmeg- pusztán, Dobozon a Rudolf- majorban és a Pusztaföldvár melletti Szöllőspusztán özv. Bartók Béláné, sz. Voit Paula, nővére, Voit Irma, Bartók Béla családja és Bartók Erzsébet, illetve az Oláh Tóth család. Bartók Erzsébet nagy gondossággal és figyelmességgel viseltetett bátyja iránt, maga készítette el fekvőhelyét, ő tálalta fel neki az ételeket, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy bátyja kondícióját javítsa. Bartók kedvenc étele volt a csirke- paprikás, uborkasalátával. (Ez utóbbit Valkainé Csóti Rozália, Oláh Tóth Emilek egykori szakácsnője mondta el.) A Szöllőspusztán cselé- deskedők közül többen (Varga Sándor, Papp Andrásné, Valkai Sándor, ma pusztaföldvári lakosok) tanúsítják, hogy Bartók Béla az ott töltött napokat, heteket arra használta fel, hogy bőséges napfürdőt vegyen — ezt Kodály Zoltán javasolta neki — olvasson, zongorán gyakoroljon, népdalokat jegyezzen fel, pihenjen. — Bartók Béla és Békés megye kapcsolatát — amely nem szűkíthető le csupán a családi kapcsolatokra — leveleinek sokasága is tanúsítja, melyeket Békés megyéből vagy Békés megyébe írt. E levelekben a családi kapcsolatok ápolásán túl nagyon sokszor ott szerepel, illetve ott található Békés megye népe, a táj, a békési társadalmi viszonyok. Néhány példa a Demény János szerkesztette „Bartók Béla leveleiből” című kiadványból : „Július 30-án megjelenek Békés megyében olyan szerszámmal (a szerszám, amelyről szó van, fonográf), melynek láttára ámulatukban hanyatt esnek a jó békésiek.” (özv. Bartók Bélánénak, Rákoskeresztúr — nyaraló, 1906. máj. 29.) „Kezdtem a gyulai vásámapokon. Az első napon — azon az emlékezetes pénteken — egyáltalán nem sikerült semmi sem, csak éppen pomyelés. Mert por volt bőven, legbővebben, meleg is.” (özv. Bartók Bélánénak és Voit Irmának Vésztőre, Keresztár nyaraló, 1906. júl. 15.) „Itt rajzolok népet Dobozon, szíves vendéglátás mellett..(özv. Bartók Bélánénak Pozsonyba, 1906. nov. 24.) „Kedves parasztjaim között kellemes órákat töltök. Voltam egy falusi lakodalmon. Mennyi életerős, tökéletes fiatal termet; mennyi örömtől sugárzó arc; mekkora naivság, mekkora természetesség!... Majd, ha legközelebb Pestre jövök, összehasonlítást teszek a parasztság, s a magyar átlagos intelligencia között! Szinte beteges gyűlölet kezd bennem kifejlődni utóbbi iránt. Legkevésbé értem a vidékiek gondolkodását parasztkérdésben. Hogyan lehetséges, hogy valamit, amit folyton látunk, annyira kevéssé, azaz sehogy sem ismerjük, mint a vidéki úr a parasztot”. (Gruber Emmának, Doboz, 1906. nov. 25.) „Egyenlőre... megharmonizáltam 7 magyar dalt a nyári gyűjtésből, többek között Ökrös Róza híres Angoli Borbáláját is. Ajánlom, hallgasd meg tőle, mert ilyen magyarul és méghozzá az Alföld kellős közepén, és méghozzá 7/8 taktusban hallani valóságos szenzáció.” (Bartókné Zielgier - Mártának Kertmegpusztára, 1917. augusztus.) Bartók Béla 1904-ben a Gömör megyei Gerlicepusz- tán (ma Szlovákia) jegyezte le az első népdalokat, szöveg nélkül, az ottani szlovákoktól. „Egy magyar parasztlány is lakott akkor Gerlice- pusztán: a kibédi születésű tizennyolc éves Dósa Lidi, egy családjával együtt ott nyaraló minisztériumi főtanácsos, Nagy Molnár István cselédje. Tőle is lejegyzett Bartók néhány dalt, már szakszerűbben, a szöveggel együtt; kettő közülük 1924- ben kiadott kötetébe, a magyar népdalba is bekerült, mint a két legkorábbi keletű tudományos adalék” — írja László Ferenc „Megjegyzések a Bartók-életrajz Dósa Lidi epizódjához” című tanulmányában. Ezek mellett — megítélésünk alapján — Békés megye sok nemzetiségű (főleg szlovák és román) lakosságával való találkozásai, az együttéléssel és egymásra utaltsággal kapcsolatos élményei, a megyében Gyulán, Benedekpusz- tán. Fekete-Éren, Dobozon szerzett népdalkutató gyakorlata. tapasztalata döntően hozzáiárultak ahhoz, hogy az itt feltárt és tiszta forrásból fakadó ősi magyar néodalkmcset tovább gazdagítsa kitartó, szívós munkával Erdélyben, majd tudományos tevékenységét kiterjessze a magyarországi szlovák és román népdal- és népzenekutatás területére is. Balázs Béla „Egy régi barát levele Bartók Bélához” című felszabadulás utáni írásában a nagy magyar zenei géniusz internacionalizmusáról a következőket írta: „De neked a nép, nép volt akkor is, ha nem magyarul, hanem románul, vagy szerbül beszélt. Te nem álltái meg népdalgyűjtéseddel a nyelvhatárokon, mert te tudtad, láttad, hogy a nacionalizmus, sovinizmus úri találmány, melyet a földműves paraszt sohasem érzett. Hiszen meséit, dalait mindig is cserélve adta- egymásnak minden határsorompókon át. Mert nincs ősibb, nincs nagyobb internacionalizmus az ősi népkultúrák egymásra hatásánál. Te nagy folklorista tudtad és vallottad, hogy aljas népcsalás az internacionalizmust szembeállítani a népi kultúrákkal.” Bartók Békéscsabára is szívesen jött hangversenyezni dr. Südy Ernővel való jó kapcsolata eredményeként. Több hangversenyt tartott Békéscsabán — az elsőt 1922. október 10-én — a színházban és a múzeum nagytermében. Nagyra értékelte Békéscsaba zeneértő és zeneszerető közönségét. Ezek a hangversenyek jó lehetőséget biztosítottak rokonaival és Békés megyével való kapcsolatának erősítéséhez és bővítéséhez. Dr. Südy Ernőnének (sz. Tevan Gizella) az 1950-es években írt, a közelmúltban napvilágot látott, és fia, dr. Südy Ernő nyugalmazott megyei főgyógyszerész által rendelkezésemre bocsátott visszaemlékezéseiből ragadok ki néhány részletet: „Bartók több hangversenyt adott Csabán, és a legutolsó hangversenyét kivéve, mindig a mi vendégünk volt. Bartók Béla első hangversenyét 1922. október 10-én tartotta Csabán. Ez volt az első találkozásom vele. Első feleségével jött Csabára, a délutáni vonattal. Uzsonnával vártuk őket, a magyar szobában volt terítve, akkor már megvolt a búbos . kemence is. Nagyon tetszett a szoba mindkettőjüknek. Uzsonna közben érkezett meg Bartók Elza nevű nővére a férjével. Ettől kezdve minden hangversenyén részt vettünk. ... Más alkalommal úgy volt, hogy szegedi hangversenye után jön Csabára; úgy írta, hogy a déli vonattal fog megérkezni, de váratlanul már reggel megérkezett, senki sem várta. Itthon a lakás még nem volt rendben, a szobája sem volt még befűtve. Fáradtnak és rosszkedvűnek látszott. Sietve rendet teremtettünk, befűtöttünk úgy, hogy Bartók hamarosan le is tudott feküdni. Dél felé már kipihente magát, és újból kedves és jókedvű volt. Délután elmentünk a színházba Bartókkal, ahol a zongorát próbálta ki, és eljátszotta azt a szonátáját, amit nyilvánosan nem mert eljátszani, mert amint a férjemnek írta, a hallgatóság megbetegszik tőle’. Mikor a színpad kulisszáihoz ért, egy csapat gyereket pillantott meg. Egészen meghökkent, a férjemhez fordult, és azt kérdezte tőle: Mi ez? Óvoda? Egy nagyon lelkes Bartók- - rajongó tanárnő, Bucher Jolán növendékei voltak, akik üdvözölték őt, és egy általuk illusztrált, zenére vonatkozó könyvet nyújtottak át neki. Ekkor már Bartók is megenyhült, és barátságosan fogadta a gyerekeket.” A Békés megyei emberekhez, a dolgozó néphez való kötődését, sorsuk jobbra fordulásának reményében való meggyőződését, és hitét jól példázza Varga Sándornak, a szöllőspusztai Wenck- heim-uradalom egykori parádéskocsisának (ma pusztaföldvári nyugdíjas) — aki Bartók Bélát utolsó Békés megyei, szöllőspusztai látogatásáról 1940-ben az orosházi vasútállomásra vitte — visszaemlékezéseiből kiragadott részlet: „Az orosházi állomáson búcsúztam el tőle. Kezet fogtunk. Mindig kezet fogott az emberrel érkezéskor és elmenetelkor is. Na, Varga bácsi —• mondta Bartók Béla — lehet, hogy találkozunk még az életben, de most hamarosan nem, de majd megkönnyebbül maguknak is nemsokára. Ezzel köszönt el tőlem. Hazafelé menve a lovakat lépésben tartva — bár nem voltak hozzászokva —, nagyon elgondolkodtam azon, amit Bartók Béla mondott, de nem tudtam rájönni a nyitjára. A hallottakat nem mertem akkor soká senkinek elmondni. Egyszer aztán az életben, pontosan 1940 őszén, amikor a szovjet hadsereg egyre közelebb ért hozzánk és felszabadultunk, megértettem Bartók mondásának lényegét.” A centenárium jó alkalmat nyújt ahhoz, hogy Bartók Béla és Békés megye kötődését, kapcsolatát még közelebbről világítsuk meg a Békés megyei emberek számára, adózva ezzel emberi és zenei nagyságának. Kiállítás a pesti Vigadóban Nem mondhatnánk, hogy a pesti Vigadóban „Hommage á Bartók” címmel megnyitott kiállítás minden darabja erősíti a katalógus előszavát, amelyben a kitűnő esztéta, Almási Miklós ezt írja Bartók Béláról: „Mindent magába szívott, amit kora kultúrája teremtett, de műveiben csak annak adott helyet, ami szellemének autonóm indulatából született, amiről érezte, hogy kora dadogva bár, szavakat keresve ki szeretne mondani. Ezért nem ragadta magával egyetlen zenei áramlat vagy divathullám, ezért tudott maradandó értékeket adni népének, korának.” A „Hommage á Bartók” három részre tagozódik. Az első a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja és a Magyar Nép- köztársaság párizsi nagykövetsége sajtóirodájának közös kiadásában, 1979-ben megjelentetett grafikai mappa anyaga, a második a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata gondozásában 1981-ben megjelent grafikai mappa anyaga, míg a harmadik, az emeleten Gink Károly fotóművész négy sorozata, a Mikrokozmosz, A csodálatos mandarin, A fából faragott királyfi és A Kékszakállú herceg vára. A négy sorozatra egyetlen kép erejéig sem vonatkozik, hogy ellentétes lenne az előszó fentebb idézett mondataival, Bartók szelleme munkál a fotógráfia művészi alkalmazásával született képekben, melyek közül ki-ki eldöntheti, melyik a jobb, melyiket érzi jobban. Számomra A csodálatos mandarin nyolc fekete-fehér képe a legmozgalmasabb, a legbartókibb, ha egyáltalán szabad így fogalmaznom. A földszinti csarnokban már nem egyértelmű az elragadtatás, egy-egy grafikai lap előtt óhatatlanul az jut eszembe, hogy vajha úgy ismerték volna a neves és kevésbé neves alkotók Bartók Bélát, ahogyan Almási Miklós, és jobban figyelmez- tek volna arra, hogy Bartókot „nem ragadta magával egyetlen ... divathullám” sem, „ezért tudott maradandó értékeket adni népének, korának”. Különösen áll ez a párizsi sajtóirodával közösen megjelentett mappa anyagára, mely nyilván abból a „divatos” meggondolásból született, hogy nyugaton fél siker az, ami absztrakt. Kétlem, hogy így lenne, de, hogy a másik, az 1981-ben, nyilván nem párizsi bemutatás céljából kiadott mappa grafikái szembetűnően realisztikusabbak, világosabbak és érthetőbbek, következtetésünket látszik igazolni. A vigadóbeli környezet lenyűgöző, az évtizedekig tartó felújítás a pesti Vigadót régi fényében hozta vissza a magyar közélet, a művészeti élet számára. A „Hommage á Bartók” otthona méltó ahhoz, akiről kortárs művészeink a képzőművészet * formanyelvén szólnak. Az 1979-es albumból hitben, megértésben, igazi azonosulásban messze kiemelkedik Csohány Kálmán „Bartók emlékére” című rézkarca, míg a másik sor egyre-másra hozza a meglepetéseket, ragad meg kemény szépségeivel. Kéri Imre „A csodálatos mandarin” című vaskarca szétfeszíti a lapot, akárcsak Feledj/ Gyula „Improvizáció Bartók-zenére” című színes szitanyomata. Rékassy Csaba „Dudásmuzsika” című rézmetszete a bartóki világ tiszta forrásaira utal, ugyanerről közli gondolatait Prutkay Péter színes szitanyomata is, melynek „Csak tiszta forrásból” címet adta. Egyetlen kérdőjel üt csak az emberbe a kiállításnak ezt a részét szemléivé, amikor Somogyi Győző „Adatközlők” című szitájának szinte ália- tiassá torzított arcú emberpárját képtelen hová tenni. Somogyi parasztjai visszata- szítóak, udorítóak, még ha a robot tette is őket azzá, akkor is azok, szegények. A tisztelgés Bartók Béla előtt ezzel a pesti kiállítással a centenárium eseménye, a vitáktól függetlenül. Sass Ervin Dr. Csende Béla Koszta Rozália: Tanya (Bartók emlékére)
