Békés Megyei Népújság, 1981. február (36. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-08 / 33. szám

1981. február 8., vasárnap

o

lEUfUMTtl

Gondviselő ostromzár

Heinrich Böll, a rendőrállam szuperszervezetéről

Gondviselő ostromzár: igazi Heinrich Böll-regény. Egyszerűen nem lehet letenni, akárcsak korai műveit, a „romnovellákat” és „regényeket”, amelyek közvetlenül a háborúból nőttek ki, vagy a későbbieket, amelyek bár békeidőben, sőt a gazdasági csoda talaján pergetik az eseményeket, de hősei még mindig a múlt áldozatai. Leginkább a “Csoportkép hölggyel és a Biliárd fél tízkor áll a nyugatnémet regényíró és elbeszélő új könyvéhez közel. Mindhárom regényben a főhősön és családján keresztül az egész társadalmat ábrázolja és bírálja kegyetlenül, bemutat múltat és jelent, kibont okot és okozatot, valamint a jövő, a megoldás lehetőségét illetően tapogatódzik, továbbgondolkodtat ; megjegyzései megrázóak, pedig mértéktartóak maradnak. Egyetlen család néhány napjával az egész nyugat-német valóságot, meg épp a német történelmet célba venni nem csekély vállalkozás. S mindezt összefüggéseiben nyújtja Böll — fordulatokban dúsgazdag cselekmény, egyéniségükben mesterien fölépített szereplők és szellemes, választékos stílus segítségével.

A gondviselés és az ostromzár főszereplője, Fritz Tóim sajtófejedelem lett. Lett a szó legszorosabb értelmében, mert őmaga ugyan nem akarta. Megválasztották — véletlen meg valami örökség folytán. Pedig szegény öreg Tóim — egyszerű emberként élte a maga kis életét, félproletársorból származott, a történelem igencsak megleckéztette — szíve szerint inkább dolgozna mint kisvárosi művészettörténész, nyugodtan, szolidan családjával élne békességben, amíg meg nem halna. De megválasztották, s ezzel elszabadult a pokol! Fontos közéleti személyiség, s pozíciójával együttjár, hogy feltétlenül őrizni kell, védeni kell, nehogy baja essék, nehogy holmi terroristák elrabolják vagy megöljék. Nem ücsöröghet már esténként háza teraszán; még onnan is eltanácsolják, mivel a kedvenc otthoni sarok — úgymond — túlságosan kiugrik az épületből, túl nyitott, s nem eléggé szemmel tartható. Ellenben kijár neki bőven a kötelező vendégségekből, meghívásokból, fogadásokból; a megjelenés, a megnyilatkozás természetesen mindenütt elkerülhetetlen, a vacsoragavallér-társaság meg csupa bűbájos, valósággal elbűvölő hölgy és úriember. S hogy mi marad magából Tóimból? Például otthonának, szeretteinek? Hiszen mindaz, ami csakis magánügy lenne, szenzációforrás és folytonos címlapfotótéma a bulvársajtóban. „A nyájas szörnyetegek kora ez... közibük tartozunk mi is. Mind olyan kedves ... valósággal kedvességbomba” — panaszolja Tóim Käthe- nek, a feleségének.

Túl sok ez a reflektorfény. Fullasztó a gondoskodás. A biztonság gyorsan rabsággá fajul, amelyben vagy elpusztulni lehet, vagy belepusztulni kell.

„Ör, rendőr, titkosrendőr, géppisztoly. URH, helikopter, páncélautó kell, fegyvergyűrű, nyomozóháló, áttörhetet- len ostromzár. Védelem az öregúrnak, a családjának, őrizet feddhetetlen családtagjainak, szakadatlan ellenőrzés a feddhetőknek — ... Ostromzár kell e család köré, képtelenségig áttörhe- tetlen, magánéletet és szabadságot megszüntető, ✓a rendőrállam szuperszervezete — nem is a család köré, hanem a fönnálló rend, az uralom, az érdekszövetség védelmére.”

Közben ez a közéleti jelentőség több oldalról is támadható. Rolf fia Katharinával, egy kommunista nővel él együtt; ismert balos, büntetett előéletű a másik; fogadott gyermeke pedig terrorista, külföldön bujkál; vele együtt volt menye, aki merényletre készül. A képbe illő karriert csak Sabine lánya futott be. Menő áruháztulajdonos gondtalan, boldog felesége — mutogatóba. A kedves, reklámmosolyú férj folyton üzleti útjait járja, és a luxusélvezeteket halmozza a nagyvilágban; attraktív neje szintén a lapokból ismert, szerető anya, a csillogással, a pompával szemben valójában közömbös, aztán teherbe esik, de nem a férjétől! Ki lehet a szeretője? Óriási pánik, amikor gyors fejszámolás után többen gyanút fognak. Hát mégis áttörhető az ostromzár? De hát hogyan? Hol a hézag? Ki a felelős?

Akad azonban más gyújtópont is. Az ostromgyűrű foglyai között egyre több megkérdőjelezhető esemény történik. A levegő forró, az idegek már alig «feszíthetők tovább, a váratlan fordulatok pedig nem szűnnek, sőt egyre sűrűbben köyetik egymást. Távoli országból haza- küldik Rolfhoz a fiát, Tóim unokáját. Űjabb jeladás. Nyilván az anyja is hamarosan megjön, márpedig Veronica fellépése egyértelműen egy akció bekövetkeztét jelentheti. Fritz Tóim pedig tudtán kívül nem arra a temetésre megy el, ahová az ő rangjához és nevéhez illene, hanem egy terroristáéra, s ez persze elnökségébe kerül. Micsoda meglepetés, hogy a külföldről érkezett pokolgép nem sül el, mert a terrorista-meny önként föladja magát a rendőrségen! Hogy mégse menjen minden annyira „simán”, fia fölgyújtja a nagyszülői kastélyt. Még a rendőrök is fejüket veszítik ebben a káoszban. Talán nem csoda, hogy Tóim a temetésen szeretet- ről, meg szocializmusról prédikál felesége fülébe. Még talán az sem meglepő, hogy háromnapi királyságát, meg kastélyát sem siratja, mi több, titkon örül a hírnek, hogy Sabine és szeretője (aki ráadásul nem más, mint az egyik házőrző rendőr — ejnye, hogy funkcionál ez a gépezet?!) együtt megszöktek.

Heinrich Böll már többször kihúzta a gyufát. Olyan leleplező erővel, nagy sikerrel és már annyiszor írt arról a társadalomról, ahol a rendőrök őrizte rend és a szenzációhajhászó sajtó Katharina Blum és a hasonló emberek életét lehetetlenné teszi. Ahol az önmagukkal, múltjukkal és jelenükkel szembenézni akarókra rossz világ van. Ahol a látók, gondolkodók, jobbat akarók valamennyien kényelmetlenek, kommunistagyanúsak. A kétes nézetűek, a hivatásukért rajongók félbolondok, s kiközösítik magukat a jóléti tőkések és belenyugvók komfortjából. Bohóclátószögükkel és nézeteikkel kívülállókká lesznek, mert lemondanak a simulékony jólöltözöttségről, a képmutató erkölcsökről és életformáról. Egyszóval: nyomasztja őket a rendőrállam szuperszervezete.

A Gondviselő ostromzár 1979-ben jelent meg, és a Magvető Kiadó Bor Ambrus fordításában már 1980-ban eljuttatta a magyar könyvesboltokba is. Figyelemre méltó gyprsaság.

Niedzielsky Katalin

Szúdy Géza:

Az utolsó előtti nap

Horniét ez a hang Ez a gazdátlan zokogás a Kilobbant lámpák Megvakult fénykörében?

Íme a távozó ember...

Alakja ott imbolyog a Törvényevesztett kozmosz Omlatag buckái közt a Világvégi lejtőn a Semmi határán amely Egyetlen bizonyosságként Fogja körül a már Alig eszmélő Létezést az Utolsó Előtti Napon

t

Búza Barna: Medgyesi Ferenc portréja

Császár István:

Amnézia

Hajdú szokása szerint részegen ment haza. A felesége, amikor meghallotta az előszobában a zajt, felkelt és kiment. Nézte, ahogy a férje leveszi a kabátját, és felakasztja a fogasra. Hajdú egy pillanatra megbillent, belekapaszkodott a kabátba, és leszakította a fogast.' Az asszony nem szólt egy szót sem. Hajdú tehetetlenül tartotta a kabátot, aztán szeretettel magához szorította.

— Hazajöttem — mondta az asszonynak.

— Vacsoráztál már? — kérdezte az asszony.

— Nem.

Bementek a konyhába, az asszony feltett a gázra egy lábos rakott krumplit. Hajdú lezökkent az asztal mellett a székre, a kabátot az ölében tartva.

— Add már ide, te szerencsétlen — mondta az asz- szony, és elvette a kabátot.

Mire visszajött az előszobából, Hajdú már maga elé tette a rakott krumplit, és kanállal ette a lábosból. Egészen a lábos fölé hajolt, és úgy tömtg magába.

— Még meg se melegedett

— mondta az asszony.

Hajdú abbahagyta az evést és felnézett.

— Mit bámulsz? — kérdezte az asszony. — Ügy eszel, akár egy disznó.

— Mert te moslékot főzöl

— mondta Hajdú meglepő logikával. — Moslékot főzöl. Ez az igazság. Az anyád se tud főzni, te se tudsz. Lelketlenek vagytok. Az egész család. Mindent csak azért csináltok, mert meg kell csinálni. De nem ez az élet értelme.

Belekotort az ételbe, és a szájába dugta a tele kanalat. Az asszony otthagyta, és lefeküdt.

Három éve házasodtak. A férfi a szerelőrészleget vezette a Lakásjavító Szövetkezetnél. Gyakran kijárt ellenőrizni a munkásokat. A szerelők többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Hajdú előtt jó néhány részleg- vezetőt, előbb-utóbb mindet megtanulták kezelni, akár a szerszámokat. Hajdút főnöknek szólították, és túlzott tisztelettel hallgatták utasításait. Megvárták, amíg mindent végignéz, aztán lekísérték a sarokig, ahol be- ráncigálták egy pofa sörre. Hajdú erősködött, hogy ő fizeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már előtte volt a deci cseresznye és a korsó sör.

Hajdú megtehette volna, hogy nem fogadja el, de maga is érezte, hogy mennyivel fiatalabb és tapasztalatlan ezeknél a régi szakmunkásoknál, akiknek parancsolgat, és mivel apja-anyja munkásember volt, magában szégyenkezett, hogy csak járkál, vagy éppen íróasztalnál ül egészséges, erős férfi létére. Visszautasítani a meghívást annyit jelentett volna, hogy ő is afféle sápatag szemüveges, akinek egy pohár italtól kiüt a hideg verejték a homlokán, vagy éppen azt is hihették volna a szerelők, hogy lenézi őket. Megitta hát ezt a butító cseresznye-sör keveréket, és ha nem menekült idejében, belédiktálták a következőt is.

Tellett a szerelőknek, qjert lopták az anyagot, és masze- koltak munkaidő alatt, de ez így volt mindegyik részlegvezető idejében, és valószínűleg így lesz ezután is. Nem azért itatták Hajdút, hogy szemet hunyjon valami felett. Nem volt erre szükség. Sajnálták inkább, amiért olyan nagyokosnak hiszi magát.

* * *

— Leszakadt a fogas — mondta Hajdú reggel. A fürdőszobában állt a tükör •előtt, és borotválkozott.

— Te szakítottad le — mondta a felesége.

— Hozzá se nyúltam.

— Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől.

— Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam.

— Arra se emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem?

— Ezt csak rám fogod. Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogyan jöttem haza. Érdekes. Már másodszor fordul elő az ilyesmi. Az utolsó emlékem tegnapról, hogy integettem egy taxisnak. Kész. Utána felébredtem itthon.

— Még beszéltél is velem — mondta az asszony.

— Nem emlékszem — mondta Hajdú.

* * *

Valamikor később, iszoga- tás közben Hajdú elmesélte a szerelőknek az esetet. Harsogva nevetett hozzá, mert már a harmadik rundónál tartottak.

— Amnéziád volt, Ferikém — mondta Szántó —, ezt így hívják, pajtás.

— Végre van valamim — mondta Hajdú továbbra is harsányan kacarászva. — Emberek, huszonnyolc éves koromra sikerült elérnem az amnéziát. Doktor Hajdú Ferenc rendkívüli és meghatalmazott amnéziás, az Amnézia osztály előadója!

A szerelők is nevettek, látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú.

* * *

Hajdú felesége késő estéken széket húzott a nyitott ablak elé, és az utcát figyelte. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje. Nézte a szótlanul sétáló rendőröket, siető párokat, titokzatos öregasszonyokat, rekedten dudorászó vagy civakodó korhelyeket. Olykor furcsaságokat kínált a füst- szagú éjszaka. Egyszer egy ősz hajó ember ment a túlsó oldalon kézen fogva egy ppró kislányt és egy kisfiút, a kisfiú hegedűtokot vitt, és valami kávésbögréről beszélt, pedig már éjfél is elmúlt. Hajdú felesége fel sem fogta az efféle jeleneteket, türelmetlenül várta, hogy elmúljanak, mintha csak kötelező előzményei lennének a férje hazaérésének. Nem tudta volna megmondani, hogy miért várja a férjét. Ügy várta, mintha azt hinné, nem az az igaz, ami van, hanem, ami volt. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös módon.

— Miféle csillár ez? — kérdezte Hajdú a szobában.

— Kicserélted a lakást?

— Egyél, aztán feküdj le

— mondta az asszony. — Este itt volt a Sanyi. Ö hozta. Fel is szerelte mindjárt. Feküdj le.

— Szóval palikat, fogadsz a lakásunkban. Beszennyezed az otthonunk hétszentségét.

— Mondom, hogy a Sanyi szerelte fel. A húgod férje.

— Biztosan te álltái a létrára, ő meg a szoknyád alá nyúlkált.

Az asszony a férjére nézett, és egyszerre idegennek látta. Egy idegent látott, akin észrevette a koszos cipőt, a rosszul választott kon- fekciós öltönyt, az izzadó homlokát, egy hülyén vi- gyorgó duzzadt arcú fickót látott, akit irtózatosan gyűlölt, amiért betolakodott a lakásába, az életébe.

— Persze hogy a szoknyám alá nyúlkált. Még mást is csinált. A hasamig csúsztatta az érzéki kezét! — mondta Hajduné a saját hazugságától ^elzsibbadó szájjal. Ilyet, hogy „érzéki kéz”, soha nem mondott még életében, de most az is eszébe jutott, hogy a sógorának valóban érzéki keze van.

' — Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú, és már nem nevetett.

— Igenis, lefeküdtem! — kiáltotta az asszony. — Meguntam, hogy állandóan rád várjak. Megutáltalak! Már semmit sem jelentesz nekem!

És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát, olyan elesetten, mint egy gyerek.

— Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony.

Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két karját az asztalra tette.

— Hová jutottam?... — motyogta, aztán felhüppö- gött, lehajtotta a fejét, és horkolni kezdett.

— Feküdj le — mondta az asszony fáradtan.

Hajdú felnézett, aztán az ágyhoz cammogott.

*

— Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel.

— Ahogy szoktál — mondta a felesége.

— Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne haragudj.

— Miért haragudnék? Megszoktam már — mondta az asszony, és így éltek tovább.

Amikor Hajdú részegen jött haza, a felesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg. Üjabb és újabb részleteket talált ki. Undorító aprólékossággal elmagyarázott mindent, és Hajdú sírt, mocskos ringyó- nak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsátott, dührohamokat kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik, és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasítgatta a szerelőket, húzódozva bement velük a kocsmába, és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundókat.

* * *

Hajduné gyakran gondolt arra, hogy elválik a férjétől, mégsem tudta elhatározni magát, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, saját magától is, attól, aki volt, attól akinek akarta magát.

Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett.

A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tunyán pislogott, mikor az asszony kacérkodni kezdett vele, csak megfogta a derekát, olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna. A húsz forint borravalót is ugyanúgy elfogadta, amikor Hajduné odaadta neki az előszobában, mint máskor.

— Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késő este hazajött.

Az asszony az ágyban feküdt.

— A konyhában van vacsora — mondta, aztán elaludt, és nem mesélt semmit, soha többé nem mesélt.