Békés Megyei Népújság, 1981. február (36. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-22 / 45. szám
1981. február 22., vasárnap o Vaszilij Suksin: Két levél Fi lad el fi Mihály két verse: Hazám (József Attila szobránál) Szegény Attila, most is fázol... Orrod lankáin megül a dér ... Szemed egy Messzi Földre szegzed, Míg fagy táncol ujjaim hegyén... Nem Fagybaltás már ez az Idő Gondjaival minket ellepő?! Bronzba öntött szikár alakod Nyitott-e ránk fénylő ablakot?! Bizony néha reszketünk Veled, Mint zokogtad NAGYON FÁJ-éneked, És mi sem adhatjuk íme alább A SÍNPÁRNÁL, hogy majd Odaát Okosan megtárgyalhasd velünk: Tiszta volt-e — s igaz — énekünk! — Jaj, ne dadogjon akkor a szánk! Ö add meg nekünk Édes Hazánk! Békéscsaba, 1981. január Impresszió (Mucha: Női portré) Tenger fulladozik egy szőke kontybán, Akár a billentyűkön a jeges Éden; A Nagy Cet hányódik jónásos undorral... S Ninive kiegyezik a haragvó Űrral. A Vén Szakállas irigyli Odüsszeuszt, Szőke habokba fúlna önérzete; Hívja a Sátánt egy kártyacsatára, S TÉTNEK az asztalra dobja kegyességét. Prága, 1980 Szülőfalujával álmodott a férfi... A folyóparton ment. Ott, ahol öblöt vet a part. Nagy-nagy nyugalom áradt el. Sehol egy lélek. A parttal párhuzamosan, kissé odébb a falu, de az is mintha kihalt volna. „Hát ez meg hogy lehet — lepődött meg a férfi, — sehol senki?” Követ dobott a vízbe. De ez még csak nem is csobbant. Még egyet, egy nagyot dobott utána. Ez is hang nélkül süly- lyedt el. A férfit rettegés fogta el. „Valami történt” — gondolta. És felriadt. És ezután már nem is tudott elaludni. A falujára gondolt. Szürke faházak, a poros utca, csalán a kerítés tövében, a gerendafalaknál kapirgáló tyúkok1, nyeklett szénaszárítók ... A falun túl, ameddig a szem ellát, a sztyeppe. Nyugat felé az alkony fénye izzik az égen. Meg még az apró kis tavacskák; esténként sima a színük, mint a higany és tükröződve bennük izzik az alkony fénye. De jó is ott ülni a partjukon és gondolkozni... A csenddel valami aggódó, gyengéd érzés lopja be magát az ember leikébe. Szomorkás, de ugyanakkor mintha egy hang susogna a füledben: Maradj, maradj még, barátom. Messze ménes nyargal az éjszakai legeltetésre: porfelhőt vernek fel a lovak, amely megül a levegőben. És megint elárad a csend. Micsoda csönd tud itt lenni, a földön. Kihunynak az alkony fényei. Mintha egyes-egyedül lennél a földön. Nem vagy magányos, nem ijeszt az egyedüllét... de azért valami csak összeszorítja a szíved. A férfi megpróbált elaludni, de nem tudott. Óvatosan, nehogy felkeltse a feleségét, felkelt, belebújt a pizsamájába, átment a szomszéd szobába, felkapcsolta a villanyt, és odaült az asztalhoz. — A fene egye meg — suttogta maga elé. — Hogy mi ez? ... Talán öregszem? Mintha búcsúzkodnék. Rettenetesen szomorú volt, szinte kicsordultak a köny- nyei, úgy sajnálkozott. Mintha mi sem változott volna azóta, hogy ott ült a tenyérnyi tavacskák* partján. „Barátocskám, Ivan Szem- jonovics! — írta. — Üdvözöllek ! Irhatnékom támadt neked. A falunkról álmodtam, és elfogott a keserűség. Itt ücsörgők az éjszaka kellős közepén és írok, mint Balzac. Eszembe jutott, ahogy elvégeztük' az egyetemet. Emlékszel ? Diploma- osztás után hazamentünk. Utoljára otthon, mielőtt munkába állnánk. Kiöltöztünk, mint... mint a fene tudja ki. Rajtam a külföldi fehér ing volt, te meg matróztrikót kerítettél valahon- nét. A két jampec, ahogy ott megy az utcán. Aratási időben. Arra szekerezett Miny- ka Dokucsaev, megálltunk, köszöntünk egymásnak. Olyan maszatos volt, hogy csak a szeme fehérje játszott ki; az aratógép láncát vitte szögecseltetni a kovácshoz. Rágyújtottunk. Nem volt miről beszélnünk. Valami ide- genség ereszkedett közénk. Ott feszengtünk' egy ideig, aztán ő merit a dolgára, mi meg elindultunk a határba, hogy elbúcsúzzunk azoktól a helyektől, ahol szénát gereblyéztünk, boglyát raktunk, őriztük a teheneket, boronál- tunk. Még most is röstellem magam, ha eszembe jut Minyka. Hogy mire öltöztünk úgy ki? Az „embereknek a körmére ég a dolog, mi meg mint a szarospista ... De akkor — ez az, így kell ezt! Hisz búcsúztunk, vagy mi! Nálam egy üveg fehér bor, nálad egy üveg_ aszú. Ugyanabból a pohárból ittunk. A mezsgyénél ültünk le, ott ittunk a nyírfák alatt. Aztán gyerünk hetvenked- ni, hogy hű, de belevaló fiúk vagyunk. Elvégeztük az egyetemet. Valami hülye verset szavaltam, te meg kézen álltái. Aztán a mellemet döngettem, és ordítoztam: — Gondold csak meg, ki volt, mi volt az apád, meg az enyém is! Mi meg mérnökök vagyunk. Még ittunk. És megint hetvenkedtünk'. De mennyire, istenem! Dagasztotta a mellünket, hogy mi szereztünk elsőként diplomát a faluból. Még táncoltunk is, meg énekeltünk. A rozs meg ott állt lábon az orrunk előtt. Az üres üveget is beledobtam és emlékszem, még arra is gondoltam, hogy csillog majd a tarlón, ha erre jön az aratógép, és valaki, talán éppen Minyka, majd ezt mondja: — Itt ivott valaki. Aztán aludtunk'. Már esteledett, amikor felébredtünk. A külföldi ingem gombócba volt gyűrődve. Fájt a fejem, és rösteltem magam. Hát üvöltöttünk egy sort, összehordtunk' hetet-ha- vat. Nem néztél a szemembe, de nekem sem akaródzott a tiédbe nézni. Nagyon jól emlékszem az egészre...” — Kolja! — No. — Mi van veled? — Semmi ... Aludj! — Azt hittem, elmentél valahová. — Aludj csak! „ ... Felébredt a feleségem. Jól táplált, kövér — uram bocsá’ —, bűzlik, mint egy drogéria. Hát így állunk, Vá- nya. Valahogy olyan szomorú vagyok mostanában. Talán nem is volt akkor minek örülnünk? És azóta is elmúlt már... hányat is írunk most? Tizennyolc év. Észre sem vettem. Évről évre hízom. Az asszonyra teszek megjegyzést, közben, se keresztbe, se hosszába, nem férek be az ajtón. Hisz tudod : üdülők, szanatóriumok. Arra még nem volt időm, hogy az életnek1 örüljek. Nőnek a gyerekek, de nem sok örömöm telik bennük. Nagyon okosak, állandóan csak kritizálnak. De azt hiszem, mi jobbak voltunk'. Lehet, hogy ez már az öregedéstől van? Hát te, hogy vagy? Néha igazán írhatnál. Amíg nem jön az infarktus. Egyszer összejöhetnénk. Beszélgetnénk, hogy mi volt régen. Hisz lenne miről. Különben meg csak a munka, meg a munka. Egész életünkben még csak körül sem tudtunk nézni. Írj, szakíts rá időt! Valahogy úgy elárvultam; ki értsen meg, ha te nem. Azt hiszem, neked sem fenékig tejfel. No, főmérnök úr, a kacskaringós istennyilába, hát hogyan is tovább? Hisz értessz. A mulatozás, duhajkodás úgy hiányzik, mint púp a hátamra. És aztán mi lesz? Hát ezt jelenti, hogy kitörtünk'? E-eh! ^Felmelegszik a lelkem, ha csak eszembe jut, hogyan sütöttünk krumplit az éjjeli munkán.' Vissza kellene oda menni, a sztyeppre, tüzet rakni, hallgatni a meséket a boszorkányokról. Ványa, Ványa ... Hát mi ez? Vagy ez a dolgok' rendje? Lehet, hogy kezdek csendes őrült lenni? Veled szokott így lenni? De igazat mondj! Különben: hová mész nyáron? Gagrát már látni sem bírom. De próbálj akár csak mukkanni is, hogy haza akarsz menni, a faludba. Hú-hú. A hisztérikája. De most az egyszer fellázadok, lesz, ami lesz. Hazamegyek. Elég volt. Te jössz? Írj, és aztán nyomás! Menjenek' Gagrába, mi meg megyünk haza. Különben nagyon megbánom. Nem lelkizésből — csak úgy, nagyon kívánom. Egyébként, nem olyan nagy szám, ahogy élek. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne, a munka is megy, és mégis: egyszer csak elkap valami, mint most is, aztán hagynék mindent a fenébe. Írj, Iván, kérlek! Most új címem van; javulás a lakás- körülményekben. Hisz tudod: egyről csak kettőre kell jutni. Írj! Nyikolaj.” Nyikolaj Ivanovics lekapcsolta a lámpát, levetette pizsamáját, és kemencemeleg felesége mellé hengeredett. Még sokáig nem tudott elaludni. A következő napja hajszálra úgy kezdődött, mint a többi: tíz előtt öt perccel már bent volt a munkahelyén. Jól ápolt, friss volt, noha egy kicsit zúgott a feje; tegnap végül is altatót kellett bevennie. Szokás szerint mosolyogva, jobbra-balra kö- szöngetve ment a folyosón. Rámosolyogtak. Megállít valakit, kérdez tőle valamit, aztán őt állítják meg, tőle kérdeznek. Röviden, velősen válaszol. Becsülik a munkáját. A kedves kis titkárnő feláll, ahogy belép, rámosolyog. „De szép nő, a teremtésit!” — villan át a. fején ma is, mint minden reggel. — No, van valami? — Már telefonáltak ... Telefonáltak, követeltek, kértek, kérleltek, óva intettek. Ügy lubickolt ebben, mint hal a vízben. Szinte forgatókönyv szerint váltották egymást az ingerületek'. Például: „Hát idefigyeljen: én nem fogok magukkal rabló-pandúrt játszani. Ez az utolsó alkalom.” Vagy: „Édes öregem, én mit tehetek? Na, mit? Ha tőlem függene, akkor természetesen.” És: „Értem, hogyne érteném. Huszonnyolcadikára, hogy ne ígérgessek össze-vissza. Hm? Csak keményen, ahogy a főnök' mondja, Nekifekszünk, minden rendben lesz.” Legjobban ezt szerette mondogatni: „Na hát, idefigyeljen! Nem a színjátszókörben vagyunk, az Otelló próbáján. Nekem aztán esküdözhet, nem vagyok hivő. Ez any- nyit ér, mint halottnak a csók; nekem bi-zo-nyíték kell. Vége.” De ez sem volt a kedve ellenére: „Tessék? Hát, igen. Mit lehet tenni? Én sem tudom. Ugyan, a jelentések'. Roskadozik tőlük az asztalom. Golyóscsapágy helyett nem szerelhetem be őket. Próbálja meg, talán sikerül. Nem tudom. Ahogy akarja.” Nyikolaj Ivanovicsot magával ragadta a munkakedv. El is felejtkezett a levélről, pedig reggel magával hozta. De most nem ért rá vele foglalkozni. Tudósítók jöttek a területi újságtól. — Ugyan, ugyan, elvtársak ... Még nincs mivel dicsekednünk'. Teljesítjük a tervet. Igen ... — Négy lépés előre, négy lépés vissza a süppedő szőnyegen, megáll a tudósítók előtt, előveszi mosolyát, amelyet oly gyakran hívott segítségül. A rosszakarói ezt mondták róla: mosolyogj, és az isten is megsegít! — A terv az terv. Kicsit többre is futja az erőnkből. Nem árulok el titkot; megpróbálunk rádobni tíz-tizenöt százalékot. Csináltak róla néhány felvételt az asztal mögött, kimentek az üzembe, ott is csináltak néhányat. Nyikolaj Ivanovics többet beszélt az emberekkel, mint az újságírókkal. Aztán végképp a főmérnöknek passzolta őket, és visszament az irodába. — Dmitrij Vasziljevics telefonált. Azt mondtam, hogy kint van az üzemben. — Majd kapcsolja! Dmitrij Vasziljeviccsel könnyen ment a dolog. Az ügyfelek és hívások első hulláma levonult. — Verocska! — Igen, Nyikolaj Ivanovics? — Nem vagyok itt, a műhelybe mentem. — Rendben. Nyikolaj Ivonavics elővette az éjszaka írott levelet, sokáig forgatta a kezében, gondolkozott. Végül visszatette a zsebébe. Egy másikat kezdett írni. „Iván Szemjonovics! Üdv, öregem! Eszembe jutottál, hát rászántam magam, hogy írjak. Hogy, s mint? Dolgozgatsz? Húzzuk-halasztjuk a levélírást. Nálam minden rendben. Hajtok ... Hol én mosom meg a más fejét, hol az enyémet mossák ... Hát így állnak a dolgok. Nem unatkozom. Nincs időm az orrom lógatni. Hová mentek a nyáron? frd meg, talán kooperálhatnánk. Mi lenne, ha hazamennénk a falunkba? Az asszonyok persze fellázadnak. Gyakran álmodom a faluról. Na, rendben, együtt megyünk valahová? Csak ne Gagrába, hogy a fene vinné, ahol van. Talán a Volgára? Oltsd be az asszonyt, én meg az enyémet; csábítsuk őket tábortűzzel, meg akármivel. Valamelyik part menti faluban kiveszünk egy házat... Hm? Rendben-? Unatkozni nem fogunk, az biztos. Gondolkozz rajta! Nálunk minden nagyon katonás, a gyerekek nőnek. Egyébként: csak keményen, ahogy a főnökünk mondaná. Na, ne lógasd az orrod, föl a fejjel! Jobb, ha a gyárba küldöd a levelet, ölel barátod: Nyikolaj.” — Verocska! — Igen, Nyikolaj Ivanovics! — Megjöttem. — Rendben. És megint kezdődött: „Nem engedem!”, Kérem, én csak helyeselni tudom!”, Hát, ezt még meg kell gondolni. Kapásból nem megy. Majd megbeszéljük.” ... Este, amikor a vacsorára várt, Nyikolaj Ivanovics még egyszer elolvasta mindkét levelet. Elolvasta őket, majd sokáig töprengett fölöttük. Végül az asztalra, dobta őket és ezt mondta: — A fene tudja, hogy melyik? — Mit mondasz? — kérdezte a felesége. — Semmi, csak úgy. Kész a vacsora? — Mindjárt. Tényleg semmi baj? — Semmi, semmi. Légy szíves az újságokat. Arcok közelről Filadelfi Mihály A költő színdarabot írt. Áchim Andrásról, a Gyulai Várszínház részére. A parasztvezér alakja az időtlenséget sugalló, félezeréves várfalak között? Az Űj Aurora szerkesztőségében beszélgetünk. Az Áchim- drámáról, a költészetről, a folyóiratról. De ami most mindent megelőz, az mégis Ách}m. Mi az, ami drámaírásra ösztönzött? — kérdezem, és a csend, ami a kérdést követi pár másodpercig, történelmi terheket hordoz. — Megírtam, mert nem hagyott nyugodni Áchim hallatlan ellentmondásossága, ahogyan a dacos kamasztól a közép-európai formátumú Áchimig eljutott. Az a nagy élet, -mely egyszerre szívta tápláló nedveit osztályhelyzetéből, személyiségjegyeiből, és a századelő magyarországi történelmi valóságából. Drámát írtam róla, mert Áchimot méltánytalanul elhanyagoltnak érzem, még akkor is, ha egy ideje a történészek jobban ráfigyelnek, a társadalom érdeklődését azonban más formaeszközökkel is fel kell iránta kelteni. A drámát megírtam, a többi már nem rajtam múlik. Útjára bocsátottam. — Másfél éve jelent meg örvények fölött című versköteted. Nemrég a megyei könyvtár sorozatában a Szavak, szíjostorok. Legyen itt most egy banális kérdés: miért írsz verset? — A verset mindenekfelett ajándéknak tartom, mindig is valamiféle szelep volt az életemben. Ha olyan örömök vagy inzultusok értek, melyeket ki kellett mondanom, ha versben mondhattam ki, az volt a legtöbb. Nem írok programszerűen, a vers nem az előre elhatározás szülötte. — Nyolc éve szerkeszted az Űj Aurorát, mely bevallottan a híd szerepét is vállalja a környező országok népei, szellemisége között. Jól tette a folyóirat, hogy ezt vállalta? — Meggyőződésem, hogy igen. Különben a hídszerepről már sok helyen szó esett, elmondtam, miért látjuk lényegesnek, hogy ilyen szerepre is vállalkozunk. Miközben ezt kellőén hangsúlyozom, azt is szeretném, hogy akik olvassák, becsülik az Üj Aurorát, egyre mívesebb folyóiratot vehessenek a kezükbe, hogy az ország irodalmi életében mind rangosabb helyre jusson. De legalább olyan fontosnak tartom a szerkesztőség gondozásában kiadott és ezután megjelenő könyvek szerepét is abban, hogy Békést kezdik tudomásul venni, megismerni. Könyveink hihetetlen gyorsasággal fogynak el az ország könyvesboltjaiban, és kritikai visszhangjuk is jó. Különben ezek a könyvek az itt élő alkotók számára is hidat vernek, belépőt nyújtanak az országos bemutatkozáshoz. Másképpen: a művészeti élet decentralizálásának egyfajta megvalósulásai. 1981 tavaszelő napjaiban ez a néhány vonás jellemzi Filadelfi Mihályt, aki két, számára ajándék verset most a Köröstáj hasábjain ajánl az olvasóknak. Sass Ervin Kondor Béla: Virág
