Békés Megyei Népújság, 1981. február (36. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-15 / 39. szám

ß

1981. február IS., vasárnap

o

Gömöry Albert:

Bölény

Az állatkertben első utam mindig a bölényhez vezet, s búcsúzásképpen is rá vetem utolsó pillantásom. Némi túlzással azt is lehetne mondani. hogy tulajdonképpen a bölény kedvéért sétálok végig az állatkerten, a többi csak rutinlátogatás, mintegy kórházi nagy vizit: meg kell időnként nézni, hogy ugrál-e még a kenguru, pancsol-e még q mosómedve ...

Talán a bölény az egyet" Len a rezervátum lakói kö" v zül, akiben még sohasem csalódtam, aki nem okozott kínos meglepetéseket, akivel kapcsolatban még sohasem éreztem szánakozást, ami mindig is megalázó arra nézve, akit szánnak.

A bölény rendíthetetlenül ott áll q süllyesztett karámban; le kell rá nézni, és nem föl. mint például a hebehurgya majmokra; s ez így helyes, mert. a főhajtás mindenképpen megilleti. Ott áll, jelentékeny, nehéz, busa fejét mélyen lecsüggesztve; s ha a vasrácsra függesztett tábla vagy a nagy Brehm nem tájékoztatna évezredes múltjáról, akkor is látnivaló lenne, hogy ez a nagy formátumú élőlény komor, néma, de nem szenvedő, ha" nem inkább közönyös tanúja annak a korszaknak, amelyet az emberiség történelmének szoktak nevezni -- Ennek ,q történelemnek során őt. is igyekeztek kiirtani, elpusztítani, likvidálni, mint oly sok egyéb faját az élővilágnak. Tartásán mintha ez is érződne: tudomásul veszi, hogy végül is megmentették, sikerült fönnmaradnia; de ezért nem látszik hálásnak, mintha tudná, hogy nem ő volt akkor sem a fontos, hanem a széplelkű megmentő, aki fogékony a ritkaságok — különleges pénzérmék, bélyegek, állatfajták — iránt. Rá se néz a bölényház falán ékeskedő mozaikképre, amely őt ábrázolja talán valamely ősi barlangrajz nyomán; szemlátomást nem érdekli, hogy ilyenformán bevonult a kultúrtörténetbe; csak áll rezzenetlenül, lom- posan vedlő szőrzetével, és lehetőleg hátat fordít látogatóinak.

Távolságtartása, közönye imponál; a bölény nem ad lehetőséget arra, hogy éretlen tacskók alantas tréfáinak céltáblája legyen; nem lehet ingerelni, lekenyerezni, barátinak szánt gesztusokkal közelebb édesgetni; mert kényes ,a szabadságára, szuverenitására, vagy legalábbis a szabadságnak és a méltóságnak arra a csökevényére, ami a magafajtának ilyen körülmények között még megmaradhat.

A minap egy középkorú házaspár az állatbarát-ne- meslelkűség pózát magára öltve módszeresen végigjárta a kertet; zsebeik és táskájuk tele különféle csemegékkel; a szemüveges férfiú minden ketrec előtt az irgalmasság cselekedeteit gyakorolta.

Ez a homo sapiens, ez az uralkodásra termett lény kitűnő hangulatban volt, kegyosztó úrnak érezte inasát, akinek alattvalói legszívesebben megnyalnák a kezét, ha a sűrű rács nem akadályozná őket; etológiái kiselőadásokat rögtönzött ámuló hitvesének, és közben szemléltette is, hogyan kel, bánni .azokkal, akik a rács túlsó oldalán vannak.

Sikerült két lábra állítania a kodiak medvét; jutalmul egy egész perecet dobott elé; kiflit hajított a bárgyú víziló kitátott szájába; „kérjél szépen” mondta a szervilis tevének, majd egy fáról szakított friss lombbal jutalmazta a kétpúpú állat igyekezetét ; sajtos teasütemény- nye, bombázta a majomketrecet, s közben oktató modorban beszélt a cerkófok- hoz: cibálta ,-j zebra üstökét, és süteményt tömött az őzek szájába — felesége figyelmesen nyújtogatta neki a dob- nivalót, mint egy fogorvos asszisztensnője a műszereket.

Nyomába szegődtem, mert szinte elképesztő volt, hogy mindez „bejött” neki, hogy ez a fölényes jótékonykodás, ez a vezéri leereszkedés a látottak alapján igazoltatott, hogy ez a fontosságtudat ki- elégíttetett. Vártam, hogy mikor éri az első csalódás, de hiába: az ostoba tapir ugyan nem fogadta el a felkínált csemegét, csak jártkelt fö, s alá, pillanatnyi megállás nélkül; látszott, hogy még a tudomásulvételig sem fog eljutni soha — ezért el lehetett intézni egy hanyag kézlegyintéssel. Az elefánt ormányát lengetve hajbókolva kéregetett; ,a zsiráf idélenül szétterpesztett mellső lábakkal hajtotta le hosszú nyakát a perecért; a szavannák hatalmas lakója hétrét görnyedt egy morzsányi elemózsiáért... Talán az orrszarvúban támadt fei valami az őserdő virtusából, dühödt fújtatássa , többször egymás után nekirontott a vasrácsnak; a kemény szaru nagyot koppant a még keményebb fémen, de dühe értelmetlen volt. és céltalan; a szemüveges egyetlen rövid mondatban össze is foglalta lesújtó véleményét: „ez teljesen hülye”. Csak a feleség rebbent meg egy kicsit: „Képzeld, ha most ki tudna jönni” — mondta megborzongva, de a válaszul kapott magabiztos mosoly elhallgattatta.

így érkeztünk el a bölényhez.

Háttal állt ezúttal is, nagy fejét töprengően lehorgaszt- va, csak farkával csapott egyet-egyet a szemtelenkedő legyekre. A teremtés ura szólongatni kezdte, de hasztalan; a bölény, mint egy gyászos, sötét, baljóslatú idol, csak nézett maga elé, nem vett róla tudomást. A nagy táskából előkerült a perec — sósperec a bölénynek! —, s már repült is az adakozó kényúr kezéből. A dobás remekbe sikerült: hátán találta az óriási állatot, s fönnakadt foszladozó, rongyokban lógó gyapján; egy ideig ott billegett, majd lehullott a porba. A bölény ekkor megmozdult, de csak a fejét fordította félre, és bús, titokzatos, nedvesen fénylő szemével végigmérte a perec- hajigáló szemüvegest.

— Adjak egy másikat? — kérdezte a buzgó feleség.

— Ennek! — háborodott fel a férfi. — Ez egy koszos, undorító, buta dög ...

Feldúltan odébbálltak, de már nem mentem utánuk. Rátámaszkodtam a vaskorlátra, s figyeltem a bölényt, aki visszazökkent előbbi mozdulatlan nyugalmába

Vagy tíz perccel később zsibongó, hangos gyerekcsapat érkezett. Ellepték a korlátot, mint a fecskék a villanydrótot, de kíváncsiságuk hamar lelohadt. „Ez unalmas” mondta az egyik tíz- tizenkét éves forma kislány. „Menjünk ,a majmokhoz!”

S ezzel elviharzottak.

Utánuk néztem, de nem haragudtam rájuk. Hiszen gyerekek még; a hancúrozó, jópofa majmok, a hízelkedő őzikék, vagy a mancsaikat kérlelően fölemelő mackók alighanem szórakoztatóbbak, mint ez a magányos, zárkózott ősállat. Megértettem őket: honnan is tudhatnák, hogy hosszú éveknek kell eltelni addig, amíg az ember ráébred, tulajdonképpen nagyon sivár és alávaló dolog- egy életen keresztül kezeket nv.alni, hízelkedni, kéregetni, jópofáskodni, és vigyorogni a rács mögött... Élvezzék csak most még a majmok virgonc játékát; úgysem lehet siettetni a felismerés pillanatát.

Pedig ez a pillanat számukra is eljön, ha el kell jönnie.

S akkor maid bizonyára megszeretik a bölényt.

Oriana Faliad új arca

Nem kell az írónőt bemutatni a magyar olvasóközönségnek. Köztudott, hogy az 1932-ben. Firenzében született író, újságírónő már régen világhírű. Karsai Lucia, Székely Évq fordításában ismerkedhettünk meg műveivel. Regénye, a Pénelopé háborúba megy, 1965-ben jutott e, hozzánk. Később olvashattuk a Haszontalan nem, illetve a Ha meghai a nap című köteteit. Arról is tudunk, hogy ő a női „száguldó riporter”. Mindenütt megjelenik, ahol, égető, közérdekű sorsproblémák, nemzetformáló, építő vagy azokat gátló erők dolgoznak. írt a Távol-Keleten élő nők helyzetéről, ,az amerikai űrhajósokról, a vietnami háborúról. Izgatják a társadalmi ellentmondások, fonákságok — talán ezért interjúvolta meg Khomeinit is. A főpap által elmondottakat nem kommentálva, csak betűhíven közvetítve festett róla valós képet.

Mostani, Levél egy meg nem született gyermekhez című művében (melyet Sípos Áron fordításában olvashatunk) tőle eddig alig ismert lírai hangot üt meg. Egyes szám első személyben ír, de nyilvánvaló, hogy nem csupán önmagáról, s nem is csak egyetlen megtermékenyült nő gondolatairól, hanem az új élet megfoganása által mássá vált .asszonyember, sőt. az ember, netán a négymilliárdnyi emberiség problémáiról szól.

Az olvasóban óhatatlanul felvetődhet .a kérdés:

— Ki ez az asszony? A századforduló szüfrazsettjeinek megkésett utóda?

— Korunk nőmozgalmi harcosa?

— A nőknek ír?

— A férfiakat provokálja?

Egyértelműen egyik kérdésre sem válaszolhatunk. — Nem jellemző. Is-is — mondanák a barkochbajátéko- sok.

A könyv mottója azonban valóban arról vall. hogy ebben a kötetben Fallaci, mint nő tekint önmagára, s amit ír. azt a többi nőért írja.

íme a mottó: „Ki nem fél a kétségektől / Ki kérdezni bátor / Ki nem riad a szenvedéstől / Ha belepusztul se / Ki választásra kényszerül / Adjon-e ne adjon életet / Egy asszony / Ajánlja ezt. a könyvet / Minden asszonyoknak.” Valóban. Egy felvilágosult olasz nőnek jócskán van még mit tenni hazájában a nők jogainak védelméért. Lépjünk azonban tovább, s ne tagadjuk, máshol is számos olyan helyzet alakul ki mindmáig ami azt. eredményezi, hogy a nőnek meg kell húzódnia ,q „teremtés koronája” árnyékában. így van ez a szexuális élet útvesztőiben is, aho, millió elavult beidegződés él még bennünk.

Fallaci. illetve hősnője házasságon kívül vállal terhességet, és azt. szeretné, hogy ez környezetében ne legyen különlegesség, tekintsék természetesnek. Ne váltson ki megbotránkozást, se elismerést. Ne lássák ezért a századelő kifejezésével élve „bukott nőnek”, de modernista „hősnek” sem.

Megvizsgálja a terhesség folyamatát az anya, az elfogadott, vagy éppenséggel nem kívánt, apa és a születendő gyermek szempontjából. Vizsgálódása egyidejűleg biológiai és társadalmi jellegű. Megvitatja önmagával, s a meleg szeretettel elfogadott gyermekkel, hogy napjainkban szabad-e, érdemes-e vagy éppen kötelesség szülni, megszületni. Ügy dönt: igen. Az írónő életpár.-1

, Azt is kérdezi: — Vajon a magzat passzív várakozásban él-e az anya testében, vagy dolgozik-e saját létéért? S erre is igennel felel.

Ezzel a gondolattal József Attila is vívódott:

„A csecsemő / is szenvedi, ha szül a nő / páros kínt enyhíthet alázat.”

Meggondolkoztató könyv. Tömör mondatai mögött tanulmányok húzódnak meg. Jóllehet, több helyt vitatkoz- nivalónk is lenne állításaival. Például: általánosítva beszél a munkáról. Nem tesz különbséget. a lélekölő robot és az alkotó tevékenység között, mely minden értelmes munka jellemzője. Tagadja a munka személyiségformáló, azt kiteljesítő, boldogító erejét. Ezzel a nézettel azonban Fallaci (kit hangulatai is többször befolyásolnak döntéseiben) szembe is kerül. Teljes viszont a határozottsága a leglényegesebb etikai, társadalompolitikai kérdésekben. Ezekben mindig a baloldalon áll.

Az írónő általában az élet alaptényezőit helyezi mikroszkóp alá, amelyek azonban az ő szemléletvilágában nem bontakoznak ki egyértelműen, teljes szépségükben. Kérdésessé válik, hogy a pozitívumoknak tekintett fogalmak állandó értékek-e életünkben, vagy csak időlegesen azok. így vitatkozik az embrióhoz intézett monológjában (levelében) a szerelemről, a családról.

Felvet számos kérdést. Nem titkolja, hogy van háború, hogy létezik fasizmus, számos nehézség az életben. Egy azonban kristálytisztán kitűnik a sok meditáció közepette is, s ez az, hogy az élet egyszeri és megismételhetetlen. Ebből kiindulva arra a végkövetkeztetésre jut: minden megtermékenyül és egyedi jelenség. A genetikai folyamatok nem játszódnak le kétszer pontosan egyformán. A megtermékenyülés pillanata, és a kilenc hónap lelki és fiziológiai tényezői nem ismétlődnek meg egy az egyben.

Épp ezért, ,a nőnek tudnia kell, és joga, hogy döntsön, mikpr, s kitői kíván gyermeket. S ha nem; úgy tisztában kel, azzal is lennie, hogy a művi abortusz nem problémamentes. Fallaci szerint nincs olyan jobb érzésű asz- szony, aki ezt megszokja, aki követendő gyakorlatként rendszerré elfogadhatja. Fallaci. illetve hősnője akarta a gyermeket-, aki végül mégsem született meg. A kis könyv egy felvillanó és kihunyó élet rekviemje. Nem mondanám tehát agitációs röplapnak, sőt, vitatkozó hangneme ellenére vitairatnak sem, mert ez nem csupán egymással szembesített nézetek summázata, hanem dráma is. Érzelmeket kelt, szellemi izgalmakat nyújt, s mivel ilyen, érdekfeszítő olvasmány.

Az írónővel ellentétbén nemcsak az asszonyoknak, hanem minden nyitott szívű, gondolatokat befogadni kívánó és az írónő vitapartneréül szívesen beálló olvasó figyelmébe ajánlom. (Kozmosz Könyvek, 1980.120 old.)

Szabad Olga

Arcok

közelről

Szabad Olga

Sokan ismerik. írásait majd húsz éve közli a Köröstáj : közművelődés, színház, irodalom a kedvenc te- , rülete, az utóbbiból főleg a könyvkritika. A személyes ismerősök száma is nagy, hiszen mint könyvtárossal évtizedekig naponta találkoztak az olvasók a negyvenes évek végétől kezdve.

— Ekkor indult a pályád?

— Igen, de egészen más elképzeléssel, mert akkor a színház vonzott. Az 1948—49- es tanévben a Színművészeti Főiskola hallgatója voltam rendező-dramaturg tanszakon. De megbetegedtem, s' abba kellett hagyni. így lettem könyvtáros, s maradtam is.

— Választottad a színház helyett?

— Mikor rendbe jött az egészségem, állást kerestem. Ekkor kerültem a későbbi megyei könyvtár egyik körzeti elődjéhez, mint társadalmi munkás. Két év után kineveztek, aztán elvégeztem a pedagógiai főiskola könyvtár tagozatát, és persze szerelmese lettem a szakmának.

— Van összefüggés a könyvtárosság és az írás között?

— Talán, de nem biztos. Csak azt tudom, hogy két esetben szinte kényszerét érzem a véleménymondásnak: ha fölvillanyoz, lelkesít egy könyv, vagy ha felháborít. Ilyenkor úgy érzem, meg kell másokkal is osztanom az élményt. Kimondani mindazt, ami feszít, bármilyen töltésű is az indulat. Ez az érzés nincs műfajhoz kötve, széppróza, líra vagy akár útleírás olvastán is elfoghat, de irodalmi vagy művészettörténeti művek esetén is.

— Írásaid pedig nem a szenvedélyt tükrözik, inkább a nyugodt szemlélődést és az alapos tárgyi felkészültséget. És a logikát.

— Nincs ellentmondás a kettő között. Az indulat: indíték, az írás jobb, ha nem tükrözi, már az elfogultság miatt sem. A kritika több szálú reagálás egy főgondolat köré szervezve, és érvekkel alátámasztva. A tárgyilagosság? Törekszem rá, de mint mindenki, én is a magam szemszöge szerint látok és a saját ízlésem befolyásol.

— A megformálás módjába is. Rád az összefoglaló értékelés jellemző. Egy könyv ürügyén bemutatod az egész életművet...

— Mert úgy gondolom, csak azzal együtt lehet igazán a bírált művet is megérteni, meglátni, hogy az író honnan, hova jutott, milyen fejlődésen ment át, gazdagodott vagy szegényedett.

— Érdeklődési köröd nagyon széles, de ezen belül következetesen foglalkozol magyar írókkal, s közülük a mindenkori fiatalokkal.

— Ez természetes, hiszen az irodalom folytonosságát jelentik, meg általában újat hoznak, s kell, hogy a közönség legalább a kiemelkedőkről mihamarabb olvasson. Ezért írtam annak idején Czakó Gáborról, majd üdvözöltem Balázs Józsefet, csodálkoztam rá Ördögh Szilveszterre. és ismertettem Esterházy Péter regényét.

Vass Márta