Békés Megyei Népújság, 1981. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-11 / 9. szám
1981, január 11., vasárnap o Csoór István: Pipahuja... Pipahuját tartottak az emberek. Egymás után kuporogtak le a rizsgát tövébe és a sarkukat megvetették az árok rézsűjében. Az új csatorna nyomvonalát nézték, a szelvényenként levert, fehéren virító karókat és a kimért rátákat. Pipás megszámolta. Tíz. Visszafelé is számba vette, akkor is annyit mutatott. A brigádvezetőtől kérdezte, Sánta Mihálytól: — Tízet mértél? — Annyit. Pipás a gumicsizmájával az elszáradt őszi gazokat piszkálta. — Kilencen vagyunk ... Azt meg sem kellett számolni, mert tizennyolc gumicsizma sarka csinált magának fészket a puhás agyagban. A vízhordó gyerek nem számított, akinek nem mérhettek rátát, mert még gyerek. — Eggyel többet... — Többet. — Számításból, vagy elnézted? ' — Számításból... Pipás harmadik volt a sorban. Nem fordult a brigádvezető felé, maga elé mondta a szót, de hallották mindnyájan. — Űj emberre gondoltál? Sánta Mihály szipkából szívta a cigarettát. Mielőtt szólt volna, lepöckölte a hamut olyan finom mozdulattal, mintha csak zománcos hamutartóba szórná. — Tízzel könnyebb számolni. .. Csak az arca élét látták, a szemére húzott kalapot, amin lengette a szél a megszáradt rizskalászt. Pipás faggatta újra: — ígérkezett valaki? — Igen. — Falunkbéli? — Az. — Fiatal? — Elvált... A szél a tengeritábláról hozott csuhét görgetett maga előtt. Az árok széléig vígan játszadozott vele, de lent a fenékben már nem érte utói, addig már nem ért el a kinyújtott ujjának egyike sem... — Ismerjük? A brigádvezető egyből kivágta a nevet: — Láger Bandi... Csak a szél felelt rá hosz- szú-hosszú süvítéssel, és úgy nyargalt végig a határ letarolt tenyerén, hogy a lábon álló gazból az utolsó szemig kirázta a magot. Az elcsapott gátőr nyújtotta a nyakát, szólni akart, de fékezte magát, mert könnyen a szemébe pörkölhetnek. Friss még az emlék... S tudják mindnyájan, hogy őzhúst kevert a disznóhús közé. ám hamar a vadászok fülébe jutott. A volt traktorista szólhatott volna. Csak azért szállt le a traktorról, mert nem bírta az olaj szagát. A sok hányástól olyan gyeszorára száradt, mint a széllengetett magános uszu- kóró. A sorköteles legénynek is szólásra nyílt a szája, de lenyelte Pipás adott hangot újra: — Lopós, részeges... Az asszony is elzavárta, mert megitta volna a tollpárná- ból a tollat, kamrából a szakajtókosarat. Innen sem haza ment, hanem a talponállóba, s addig ivott, míg egy csapos helyett kettőt nem látott... A rátáját hányszor fejeztük be?! Minden hétfőn délben jött ki, de még akkor is vérben forgott a szeme ... Köpött Pipás, és utána a traktoros mondta a magáét: — Mondják, hogy még az asszonyt is eldöngette néha... Követelte a tojáspénzt ... A sorköteles is beállt a sorba. — Többet feküdt az árokban. mint az ágyban ... A gátőrből is kibukott a panasz: — Nekem még most is tartozik húsz forinttal... Kenyérre kérte, leeresztette a torkán ... Aztán úgy tett, mint aki régen elfelejtett mindent. Egyszer szóltam neki. Hogy verte a homlokát! Mennyire feledékeny! De ne haragudjak, rövidesen hozza! Ma is hozza ... Habár ... Több is veszett Mohácsnál ... Egymás szájából vették ki a szót: — A halász varsájából kilopta a halat... — Balogh Janinak tavalyelőtt a bukszája tűnt el sző- rin-szálán... M,a sincs meg ... Szerencsére, nem volt benne, csak négy forint ... Az is pénz ... — A téesz tengerijét is megdézsmálta ... Nem került börtönbe, mert a tagság azt mondta, ennyit kibír egy gazdaság... A tengeri sem a disznónak kellett, hanem a bőr alá ... — Az utcát végigabajgat- ta ... Mindig azt dalolta: Nem loptam én életemben, csak egy csikót Debrecenben ... Még zúgtak, morgolódtak, szívták a pipát, a cigarettát és a fogukat, majd elhallgattak. Behúzott nyakkal kuporogtak az árok rézsűjében, minél kevesebbet érjen belőlük ,az őszi csípős, bőrt cserző szél. A brigádvezető csak eny- nyit mondott: — Hűm. .. Pipás nógatta: — Mondhatsz többet is. Rajtad a sor. Ha megint ki akarsz zsigereltetni bennünket, hát mondjad ... Sánta Mihályban felszaladt a vér. — A fene sem akar kizsigerelni ... De másról v.an szó... — Miről? — Csak egy emberről... — Mondhatnád úgy is, hogy egy senkiháziról... Nyelt a brigádvezető. Sorban járatta tekintetét Előbb jobbra, azután balra. Nem látott semmit, csak a lehor- gasztott fejeket, ócska kucs-. mát, kalapot, kopott svájci sapkát és imitt-amott a cigaretta füstjét, amíg kifújt a száj, és amit magával vitt a szél, de az árok pereménél már szertefoszlott. De jött utána a többi, hátha tudnának segíteni az előbbinek, s együtt felleget húznának a fellegek alá ... Ám győzött újra és újra a szél. Halkan ejtette a szavakat maga elé, a brigád elé: — Kórházban volt... Szinte kórusban feleltét*: — Tudjuk... — Ott leszoktatták .. — Csak az italról. A lopásról nem... Meggondoltan válaszolt Sánta Mihály: — Az ital vitte a másikat ... Ha az egyik elmarad, elmarad Q másik is. / — Kutyából nem lesz szalonna ... — Űgv igaz, de. . Még várt a brigádvezető. Kis idő múlv,a folytatta: — De ha innen most elmegy. újra ott köt ki a talponállóban ... Utána szidhatjuk egymást, mint a bokrot ... Csend. Csak ,a szél zajon- gott továbbra is. Kitépett gizgazt, elhullajtott csuhét hajott maga előtt. Fák. bokrok, ísutkakúpok álltak útjában, de talált másikat, harmadikat, és kapta szárnyra, repítette dűlőről dűlőre, fasortól fasorig... Pipás törte meg a csendet. — Szólsz neki... ? — Itt van ... — Hol? — A bontott tanyában ül két vályogon ... Előbb a sorköteles állt fel, utána a traktoros, majd a volt gátőr, a negyedik, az ötödik, és kilencediknek a brigádvezető. Tölcsért formáltak a kezükből, és szinte egyszerre kiáltották: — Andráss ... ! Egy törekvő kisváros nyomában Településföldrajzi tanulmánykötet Mezőberényről „A mezővárosok korszerűsítésének koncepciótlansága azért is meglepő, mert Magyarország legnagyobb számú és legtipikusabb városformációja a mezőváros ... városépítő szakembereink érdeklődési köréből mindez- ideig érthetetlen módon kiesett e kérdés tanulmányozása, és főleg képzőművészek (...) foglalkoztak a mezővárosi fejlődés város- építési jegyeinek számbavételével ...” — írja Zoltán Zoltán a Bizakodó Alföld című munkájában. S mi most örömmel toldhatjuk meg: az Alföld-kutató földrajztudósok is beálltak azok sorába, akik lényeges számbavétellel igyekeznek segíteni a fejlődni akaró, ám történelmi okok miatt visszamaradottan városias 10—15 ezer lakosú településeinken. Mezőberény, a helyét kereső kisváros címmel tanulmánykötetet adott közre megyénk és az elemzett nagyközség. A szerzőgárda a Magyar Tudományos Akadémia Földrajztudományi Kutató Intézete Békéscsabán székelő alföldi csoportja munkatársaiból válogatódott. S mint a szerkesztő Tóth József előszavából kiderül, a csabai kutatócsapat magától Mezőberénytől kapott megbízatást eme nagyközségünknek a Dél-Alföld településrendszerében elfoglalt helyét és betöltött szerepét elemző tanulmány írására. E munka most megjelenve először ad teljes település- földrajzi képet az Erdei Ferenc által „kismezővárosnak” nevezett településtípushoz tartozó kisvárosok egyikéről. Megkésve? Nem hiszem. Inkább arról van szó, hogy itt és most ért meg a helyzet egy ilyen tudományos műre, mert — Bretter Györgytől kölcsönözve az új jelszót — itt és mást kell tennünk, hogy Alföldünk városiasodása követhesse a kisvárosokban élők jogos igényeit. A kötet Berényről szól, olvasója viszont a mi tanyás, falvas, kis-, közép- és nagy- városos Alföldünket egyként maga előtt látja. Nyilván nem a szerzők szándéka ellenére. Nem tudós bűvész- mutatvány gyanánt tárják elénk az egész Alföld legfőbb — a kisvárosokra vonatkozó — településtudományi adattárát sem. A világ legtöbb országában a lélekszám dönti el, város-e avagy falu egy-egy település. S ez nem szélsőség nélküli. Franciaországban, Argentínában 2000, az Amerikai Egyesült Államokban 2500, Spanyolországban, Görögországban 10 000, Iz- landon 300, Dániában 250 a bűvös határ. Máshol a lakosok számához más előírás is járul, például Guatemalában egy kétezren felüli népességű település akkor minősül városnak, ha megvan a vízvezeték-hálózata. Aztán akad jó néhány ország, ahol a lélekszámot figyelembe se veszik — egyebek közt Brazíliában minden köz- igazgatási központ egyúttal város is. Végül az országok egy sorában a kormányszervek döntése avat várossá valamely települést — ilyen hazánkon kívül többek közt Anglia, Japán, Paraguay, Románia. Mondhatnók: egyrészt. Másrészt egy országon belül is mást mond a köz- igazgatás, mint a tudomány, vagy éppen a „városlakó" nép. A békési, a csabai és a berényi lakosság a múlt század második felében tanyáról jövet már „a városba” ment, pedig jogilag egyik sem volt ebben a helyzetben. Avagy manapság: „nagyközség” a közigazgatásban, „kisváros” a településtudományban. Mindeme fölsorolásokból talán kitetszik, mekkora különbségek vannak a városfogalmak között, itthon és külföldön egyaránt. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy a szakirodalom nálunk (a településtudományi!) a húszezres lakosságú települést vallja alkalmasnak a teljes középfokú — végül is városi — intézményellátottság gazdaságos kiépítéséhez, s hogy ebbe a skatulyába mondjuk a tízezres Kőszeg sem fér bele, világossá válhatik: a kép elég zavaros. Egy kicsit bízzuk hát magunk egy kisváros, Mezőberény ürügyén az avatott kutatókra, a könyv szerzőire. A ma tizenkétezres Be- rény újjátelepülése óta végigjárta a hozzá hasonló alföldi kismezővárosok sokaságának útját. A gazdag földön a telepesek fejlett mezőgazdaságot alakítottak ki. a céhes ipar hamar, a múlt század elején megjelent. 1802-ben már gimnáziumra is futotta e településünk erejéből — mellesleg ez volt megyénk első gimnáziuma. A jobbágyfelszabadulás után széles középparaszti réteg alakult ki, tovább erősödött a parasztpolgártudat, s a kapitalista fejlődés meglódulásé idején csurrant-csöppent valami a népes parasztvárosnak is: gőzmalmok, téglagyárak, szövödék proletari- zálják a föld nélküli parasztokat, teremtik meg a megyei viszonylatban is jelentős berényi ipar alapjait. A városias faluközpont a századforduló táján épül meg. A több évtizedes visz- szafogott fejlődés után az elmúlt húsz évben erőteljes nagyüzemi mezőgazdaság és számottevő ipar alakult ki. A résztanulmányok szerzői adatok tömegét teszik mérlegre, hogy végül választ kapjanak a legfőbb kérdésre: Berénynek mi a szerepe a térség város- és faluhálózatában. A földrajzi adottságok, a történeti fejlődés, a népesség, a mezőgazdaság, az ipar, az úgynevezett harmadik ágazat (közlekedés, kereskedelem, oktatás stb.), az ellátottság, a város szerkezete és vonzáskörzete elemzése után jut ide a tanulmány. Mezőberény, hangzik a kutatómunka következtetése, az urbánus mutatók alapján a városi jellegű települések közé sorolandó. Az ipari munkásság számaránya, az iparfejlettség, a 10 000 lakosra jutó ipari foglalkoztatottak, s más viszonylatok alapján településföldrajzi értelemben városnak minősülő Mezőberényről néhány fejezettel előrébb már ezt olvashattuk: „...a hozzá hasonló fejlettségű centrumokat eggyel magasabb szinten, a részleges középfokú központok között kell keresni.” Berényt 1971-ben az országos településhálózat-fejlesztési elképzelés a kiemelt alsó fokú központok közé sorolta, a tanulmány viszont egyértelműen bizonyítja, hogy azóta a nagyközség megérett a részleges középfokú központ szerepkörre. A tanulmány írói (Tóth József, Rakonczai János, Szabó Ferenc, Dövényi Zoltán, Mosolygó László, Simon Imre, Tánczos-Szabó László, Pataj Pál) az okfejtést kitűnően szemléltető és megtámogató adattárral dolgoznak, s tudós alaposságukhoz kétség nem férhet. Ám munkájukat olvasva az emberben fölüti a fejét némi kételkedés. Vajon, a településföldrajz, a herényihez hasonló módon nem tudná-e bebizonyítani csak a mi megyénkben egy tucatnyi nagyközségről, hogy valójában város? Sarkadról elég egyértelműen, Mezőhegyesről szintén elég erőteljesen már e tanulmány is kimutatja városias mivoltát. Nyilvánvaló, épp ez utóbbiak igazolják, hogy nem az elfogultság vezette a csabai földrajzkutatókat, amikor Berénnyel kapcsolatban ilyen végkövetkeztetésre jutottak. A településfejlesztési elképzelés finomítása szükséges, ezt a kormányzat is akarja. Békés — a többi alföldi megyéhez hasonlóan — azért is sajátos helyzetű, mert tucatnyi a nagyközség besorolású kisvárosa. S ha nem is megy máról holnapra valamennyi teljesebb városiasodása, a jövendőt nézve megyénk mindenképpen igazi városos megyének ígérkezik! Ahol a városok egész hálózata bontakozik ki — már ma. Hogy ez az álom közelebb kerüljön a megvalósuláshoz, tette le a könyvet az „al- di csoport” az olvasók asztalára. Mert valamennyiünkön áll, hogy milyen lesz „településhálózatunk” — a mi szű- kebb pátriánk, otthonunk, Békés. Sarusi Mihály Zsáky István: Kapások Arcok közelről Tóth Lajos Néhány évtizeddel ezelőtt — és pontosan 20 kilóval könnyebben — első osztályú atléta volt. Magasugró. S ha élete további részében nem is kereste a látványos „ugrásokat”, de mégis nagyon szívósan, következetesen haladt előre. Az egykori orosházi diák — Tóth Lajos — később másfél évtizeden át tanított régi iskolájában Természetesen irodalmat és rövid ideig testnevelést is Ezután a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium tablóján volt látható a fényképe. Most a Pedagógus Továbbképző Intézet tudományos munkatársa és az Oj Aurora című folyóirat főszerkesztő-helyettese. A gyorsuló idő című pedagógiai sorozatnak IC éve szellemi atyja, közben három könyvet írt az orosházi és a nagyszénási termelőszövetkezetekről. Novellái rendszeresen megjelennek a Köröstáj hasábjain, és természetesen az Űj Aurorában is. A közelmúltban élete jelentős állomásához érkezett: első önálló kötete került a könyvesboltokba. — Hogyan érzi magát, mint friss elsőkötetes? — Semmi különös nem történt velem. Örülök, természetesen örülök a kötetnek, de az élet megy tovább. Ezután is elvégzem a munkám a pedagógus-továbbképzőben, mert a nálam jóval nagyobb irodalmárokkal együtt vallom, hogy az írónak csak előnyére válik, ha van egy biztos, kenyérkereső foglalkozása. — Az Üj Aurora főszerkesztő-helyetteseként irodalomszervező feladatot is vállal. Pedagógusi szemléletmódja hogyan segíti ebben a munkájában? — Ha arra gondol, hogy miként pátyolgatom az ifjú irodalmárjelöltek indulását, akkor el kell mondanom, hogy a szerkesztőséget kéz- irathalmazo^ckal bombázók felé irgalmatlanul őszinte vagyok. Kegyes hazugságokkal nem szeretnék ugyanis félresiklott, soha meg nem érthető álzseniknek hamis jelzést, sehová se mutató zöld utakat kínálni. Azt hiszem, ezt tenni egyszerűen kötelességem. — önmagával szemben is ilyen keményen bírál? — Megpróbálom. Különben mit sem érne egész szépírói működésem. Szeretném vezérlő célként magam előtt látni Móra Ferenc humanizmusát és a Móricz Zsigmond által tökélyre vitt realizmust. Emberarcú szép világot akarunk teremteni, emberközpontúnak kell tehát lenni irodalmunknak is. Nem hiszek az abszolút elvont, emberséget nélkülöző írásokban. És bár időnként nem sikk kérkedni vele, de büszkén vállalom, ha jó, realista elbeszéléseket tudok írni. — Milyen tervek foglalkoztatják? Mire készül? — Eddig hét olyan színdarabot írtam, amely semmiféle reagálást nem váltott ki színházunk illetékeseiből. Bízom benne, hogy a jövőben elmélyültebb műhelymunka kezdődik a Békés megyei Jókai Színház és az itt élő alkotók közt. Ennek reményében írom új színpadi művem. Most ez foglalkoztat leginkább, hinni szeretném, hogy érdemesen ... Andódy Tibor
