Békés Megyei Népújság, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-07 / 287. szám
o 1 L .......... ' 1 980. december 7., vasárnap Varga Imre: Viaszvirág Czink Antal még abban a világban lett brigádvezető, amikor nem választották őket, hanem lettek. Méghozzá a megyeszékhely legnagyobb gyára kisebbik brigádjának, a „Dávid” névvel jelöltnek a feje, jó ég tudja, hányadik minősítés óta. Az eredeti, első, önkéntesen alakult „Vasököl” mellé a főmérnök sugallatára hozták életre a téemkások, majd egyéb, orrukat minden lébe beleütő népek is belesodródtak. Termetre akár egy hordó Czink Antal, szava is olyan, mint a pince döndülése, ha arrébb gurítják a kiürült hordót. Azt állítják róla, hogy egykor öntő volt; igaz, ezt csak ketten bizonygatják, a Kandidátus, aki még a brigádalakulás előttről ismeri, meg egy öreg, nyugdíjvédett, sepregetésre jó vénség. Czink erősen tud hajtani, főként a tagokat. Éber szemmel lesi a kereseti arányokat, nehogy valaki kiugorjon, pláne nála többre. És nagyon vigyáz arra, hogy a Dávidról senki másnak ne hangozzék el nyilvános szava, csakis az övé. Az újságírókat rendre azzal sepregeti le a brigádról, hogy ők majd megírják, amire kíváncsiak az elvtársak. Pász. Egek csudája. ezt viszont meg is tartják. Három napra rá mindig ott az írás, gépen, szépen lepötyögtetve, Czink Antal szálegyenes aláírásával. Csupán azt nem kötik soha senkinek az orrára, hogy Kandidátus nélkül a megyei Néplapban nem jelent volna meg az a fényképes írás „Dávidék kihívják Góliáté- kat” címmel, amit még egyes pesti lapok is átvettek. A pénzről Czink mélyen hallgatott, ami a cikkért befutott, senkinek nem adott belőle. A másik írás egyenesen az egyik szakmabeli fővárosi napilap vasárnapi számában keltett szenzációt, Czink Antal aláírással. És fényképekkel. Aztán esőstől jöttek a brigádok. A naplókban csinos, kurta, okosakat mondó beírásokat csudáltak a kíváncsiak. Mindeniket a brigádvezető rótta be. Ugyanis ezeket előre megfogalmazta Kandidátus, de ezt legfeljebb a Dávid-brigád tudta, őket ugyan ez nem érdekelte, csak a kopaszodó fejüket övező dicsőség. El kell árulni: megtisztelő címét a Kandidátus valamikor azért kapta, mert elvégzett egy hosszú szakszervezeti művelődési iskolát, de levetette a mundért, mivel ösz- szefeleselt valamelyik kulturális főnökkel, s örömmel visszatért a gyárba. Egy ilyen ember pedig aranyat ér egy gyárnak, ha van egy kis gógyija a főnökségnek. Hát még a brigádnak! Főként, ha ez a Kandidátus nem akar főnök lenni, ha csak az a mániája, hogy segíteni akar ... Így aztán egész legendájuk alakult ki a Dávi- déknak. Hogy csupa kétkezi módon dolgozó értelmiségi van a brigádban, annyira észkombájnok. Czink Antal Antalfy István: Ha eljössz Ha városunkba jössz, ne lépj szívünkre útvesztők során. Kerülj egyet még! Vedd körül öleléseddel kis hazám. Tanyákról jön hozzánk a szél , ujjnyi homokkal. Délután gyümölcsízű lesz szavam is mielőtt még kimondanám. Kertek mögül a Nap tüzét nem gyújtja hajnal-hajnalán. Ha eljössz városunkba, már talán ősz jár az út porán. Kecskemét, 1980. Lelkiismeret Ili a barátnőm. Tíz éve már, hogy ismerem. Közösen beszéltünk meg mindent, ami velünk történt. Néhány nappal ezelőtt meggyötörtén jött hozzám. Vallott, és én nem is próbáltam közbeszólni. — Sokszor meséltem neked Laciról... A futtában ■ eltöltött órákról. Először szégyelltem beszélni róla, hiszen mindig komoly, jóval idősebb férfiakat választottam magamnak. Laci azonban huszonkét évesen valósággal „berobbant” az életembe. Nem is vettem komolyan, gyereknek tartottam. Később már meghatott a ragaszkodása, a levelei, ahogy keresett telefonon ... Hiába beszéltem vele „okosan”, hogy Lacikám, te gyerek vagy hozzám, rengeteg az a nyolc év, ami köztünk van. Kinevetett. Közölte velem, hogy sírok én még miatta! Én! Egy férfi miatt! Játszottam vele, és ő tudta, hogy ez az egész nekem csak játék. — Nem lesz jó vége — mondta egyszer. Aztán hiányozni kezdett. Nyugtalanul vártam a postát, jön-e levél tőle? Közben bebeszéltem magamnak, hogy ez csak hiúság, hiszen nincs is szükségem rá. Nem akartam, mégis megkeserítettem minden együtt- létünket. Fölényeskedtem, hogy nem csinálom tovább, elég volt, unom! Mikor ki- mondtam ezeket a szavakat, szerettem volna visszaszívni. De nem engedte az önérzetem. Csak szenvedjen a kölyök, gondoltam. Vannak csinos, fiatal lányok, miért éppen én kellek? Képtelen voltam elhinni neki, hogy szeret. Pedig a maga módján bizonyította is. Most pedig megtörtént ez a buta tragédia, és én nem tudok segíteni rajta! Megelőzhettem volna, tudom. De hát ilyen vagyok, kiszámíthatatlan, szeszélyes. Nem lett volna szabad ezt tennie velem. Éreznie kellett volna, hogy én is szeretek vele lenni. A lopott óráknak, az eldugott helyeknek — ahol együtt jártunk — varázsa volt! Tudta, hogy nem szabad botrányt kavarnia körülöttem, mégis megtette. Amikor utoljára együtt voltunk, ismét belémbújt a kisördög: Rajki László: Táltos Visszaperelt emlékezet Christa Wolf regénye új fejezet a kortárs német irodalomban hasonló nevű fia odahaza már külön tablót készített az atyus érmeiből, jelvényeiből. Hanem a fővárosi lapban megjelent cikk, az már túl erős volt. Czinket meghívták az egyik megyei, nagyon nagy tanácskozásra, ott alig győzte elhárítani a sok szerkesztő nyilatkozatrimánko- dását. Pedig Kandidátus már előre elkészített két-három sztereotip szöveget, ott lapultak Czink belső zsebében, de nem merte előhúzni. Nemsokára Pestre is felrántották Czink Antalt, és dagadozó kebellel ott találta magát egy fényességes teremben, ahol az ország egyik legvezetőbb embere odaszólt neki: — Nicsak, itt van a Dávid-brigád nevezetes vezetője!... Czink elvtárs, lássa, itt a televízió ... Mondjon gyorsan az országnak egykét arany tanulságot, árulja már el, miért is tudnak maguk olyan szépen dolgozni?! Czinkből azonban nagy hirtelen csak annyi jött elő, hogy: — Ööö ... — Na, ne legyen már zavarban ... Akkor inkább írja le ... Hiszen maga nagyon szépen, választékosán ír ... Tessék, ott az asztalnál ... Majd a kamerával odamennek, s fel is veszik, amit ír ... — Odahaza maradt a ... szemüvegem — mindössze ezt mekegte. Azt még észlelte, hogy a nem ehhez szokott vezető legyint, elfordul tőle, s máris egy másik, munkásforma embert szólít meg. Akkor úgy érezte magát Czink Antal, hogy díszes viaszvirág, amelyik a vakmelegben megpuhul, lassúdadan lekonyul. Aznap éjjel hazautazott, s már a vonaton elszánta magát: nyugdíjas lesz. Csak abban nem volt egészen biztos, létezik-e nyugdíjas brigádvezető. — Lacikám, tudomásul kell venned, hogy nem találkozhatunk többet. Ne írj, ne telefonálj, iktass ki az életedből. — Sok ezer nő Van Ili, te is tudod — felelte. — Végre drágám, hogy rájöttél — mondtam, és ösz- szeszorult a szívem. — Jól van, nem kereslek többet! Fölényes mosollyal váltam el tőle, mert biztos voltam, hogy keresni fog. Napjában többször csörgött a telefon, kért, könyörgött. Hiába? Meg akartam kínozni, de nem tudom most sem megmagyarázni, miért. Megvárt munka után: nem álltam szóba vele. Lesett, figyelte merre járok. Gondoltam még egy hét, és engedek! Késő volt! Értesítettek, hogy bevett egy csomó gyógyszert, de túl van az életveszélyen. És én még csak meg sem látogathatom. Érted? Borzasztó! A kórházban engem mindenki ismer, nem mehetek hozzá. Mit csináljak? Segíts! Adj tanácsot! Hol rontottam el? Mondd, felelős vagyok én Laciért? Végtére is felnőtt ember. Vagy ne törődjek senkivel, és menjek be hozzá? És mi lesz, ha az ismerősök megtudják, hogy ... Végül is nem ezt akartam! Ili ideges volt, és nagyon nyugtalan. Elmondta a mondókáját, elszívott majdnem egy doboz cigarettát. Tudtam, hogy nehéz helyzetben van, de képtelen voltam tanácsot adni. Mondjam azt, hogy menjen be hozzá, és ne érdekelje, mit mondanak ? Tanácsoltam volna azt, hogy hagyja a fiút, majd meggyógyul? Éreztem, hogy nem ezt várja. így hát magára hagytam, birkózzon meg a lelkiismeretével egyedül. Zokogva ment el. Ennek már két hete. Azóta nem jelentkezett. Tegnap délután messziről láttam az utcán. Elvált férjével és a kislányával mentek kézenfogva, Ili nevetve mesélt valamit... Ügy tűnt, a lelkiismerete elég hamar helyrebillent... Béla Vali Mindig örülök, ha egy-egy érdekes külföldi szerző eredetiben már ismert művét végre meglátom könyvesboltjainkban, magyar fordításban. Legutóbb Christa Wolf Visszáperelt emlékezet című regényét fedeztem föl. Arra gondoltam, a Nachdenken über Christa T. újabb hazai kiadása, és ezúttal nem Ki volt Christa T.? címmel, hanem a német címhez közelebb álló változattal. Bizonyára az NDK „nőirodalmának” talán legtöbbet tárgyalt, s még mindig nem eléggé kitárgyalt, a legeltérőbb vonatkozásokban idézett, és mindenképp a kortárs német (nem csak NDK-beli!) irodalom kiemelkedő, újat hozó prózai alkotásáról lehet szó. Persze, főhőse, címszereplője, a fiatal nő, feleség, szerető, három gyermek anyja, tanárnő — és gyógyíthatatlan beteg. Meghal — harmincas évei derekán. Barátnője, az írónő, a hátrahagyott naplójegyzeteket lapozgatva, közös élményeket és tapasztalatokat felidézve, közös ismerősöket, barátokat faggatva kutatja, ki is volt tulajdonképpen Christa T. És „mit jelent az, hogy az ember magára talál? Hát mi az a bizonyos önmegvalósítás?” És vajon találkozhattak-e a mai NDK társadalma kínálta lehetőségek, és elvárások egy, az átlagosnál talán érzékenyebb, könnyebben sebezhető ember céljaival? Korlátlan vagy nagyon is korlátolt az egyéni akaraterő, elszántság? Az én-elbeszélő válaszokat keres. A cím helyes, hiszen amit leír, az visszaperelt emlékezet. Amit elér: megtudja, ki volt Christa. Ám a könyvet föllapozva kiderült, tévedtem. Hiába értek ennyire egyet az új címmel, másik regényről van szó. Nem az eredeti címhez közelít Gergely Erzsébet fordítása, inkább távolodik attól. Christa Wolf Kindheitsmuster (azaz, Gyermekkori minta) című regényét jelöli a Visszaperelt emlékezet. De mire emlékezik és emlékeztet az írónő ebben a regényében? És főképp miért beszél perelésről? 1976 végén az Aufbau Kiadónál jelent meg Christa Wolf könyve; elismerés fogadta, és a kritika nem győzte boncolgatni. Pedig a német fasizmus elemzésével -és ábrázolásával a művészetek keretein belül is már annyian foglalkoztak. Itt ugyancsak a régi téma; új viszont a látószög és a felfogás a történelmet illetően, akárcsak a köntös, amelyben megjelenik. A regényt óriási várakozás előzte meg, mivel már korábban ismert-- té vált az írónő fasizmussal kapcsolatos, a vétkes felejtést elítélő nézete, a történteket 30 év távlatából vizsgáló, és jelenbeli aktualitását felmérő célkitűzése, amelyet az NDK mai társadalmi önismeretére is vonatkoztat. A hosszú lélegzetű mű ösz- szetett kompozíciós rendszerében az első személyben beszéltetett főhős, Nelly Jordan gyermekéveihez fordul vissza — a múlttól már meglehetősen elszakadt, mai, felnőtt öntudatával. A hitleri „békeidők”, majd a háború képe, nevelkedésének színhelyén tett látogatása nyomán rajzolódik ki. A jelen valósága, a múltról mit sem sejtő gyermek romlatlan világa, a szerző-mesélő gondolati reflexiói, valamint dokumentumelemek keverednek és ütköznek egymással. „Egyetlen ember sem menekülhet, nem szabadulhat meg azoktól a benyomásoktól és hatásoktól, amelyek gyermekkorában, illetve fiatalon érték. Egész életére rányomják bélyegüket, végig elkísérik még akkor is, ha korai éveit olyan tényezők határozták meg, s benne is olyan magatartásformákat alakítottak ki, amelyeket legszívesebben elfelejtene, egyszer és mindenkorra letagadna — s elsősorban önmaga előtt.” így vélekedik Christa Wolf. Szerinte generációjának egyik tagja sem jelentheti ki egyetlen megtörtént eseménnyel kapcsolatban sem, hogy „úrrá lett rajta”. Ezzel a hetvenes években első között mondta ki, hogy „a jelen a múlt eredménye”, nem a mindenáron való leszámolás a múlttal, nem a radikális szakítás a helyénvaló, hanem a tisztánlátás, az őszinte szembenézés. . Alapállása, hogy saját felelősségére kérdez rá legelőször. Az emlékek újraidé- zésének és az „emlékminták” lelkiismereti elemzésének személyes katarzisa ellenállhatatlan erővel kényszeríti olvasóját is önvizsgálatra. Mégpedig nem csupán a mondanivaló eredeti ösz- szefüggésében, hanem a fasizmus korát tapasztalatból nem ismerő új nemzedékek esetében, vagyis általános emberi-erkölcsi-társadalmi összefüggésben is. Az egyéni és nemzeti önismeret és öntudat az, ami Christa Wolfnak annyira fontos. E nemes ügy érdekében szerinte az irodalom sokat tehet. Amíg élnek a kérdések — s kérdezni mindenkinek jogában áll —, kötelességének tartja, hogy válaszoljon, amennyire akarat- és lelkierejéből képes. Az irodalomnak kötelessége, hogy az igazságnak utána járjon, hogy élen járjon a felismerésben, vagy éppen kiváltsa annak szükségérzetéi, „Egyébként valóban nagyon nehéz dolog — vallja a német írónő —, s éppen a vele szemben tanúsított ellenállás mutatja, milyen radioaktív még mindig ez az anyag. Vagy talán nem éppen ezért szoktunk rá, hogy a fasizmust úgy tekintsük, mint tőlünk függetlenül létezett jelenséget, amely egyből eltűnt a világból, amint szétverték hatalmi központjait és szervezeti formáit? Talán nem azon fáradoztunk hosszú évekig, hogy múltként áttestáljuk a „másik félre”, míg magunkénak kizárólag az antifasiszta és ellenállási mozgalom hagyományait voltunk hajlandók elismerni ?” Ez a kijelentés természetesen forradalminak számított, de indokolt volt az NDK 1945-től érvényes politikai, ideológiai gyakorlatát figyelembe véve. Christa Wolf a történelmet személyes élménnyé avatja, és ami még fontosabb: vállalja. Az elkötelezettség a jelennel, és az emberi értékek kibontakoztatásért — a társadalmi távlatok meghatározottságával — az irodalomban folytatott küzdelem egyaránt jellemzi művét. Merőben újszerű a múlthoz való belső viszony alakulása. Hőse az élmények és tapasztalatok lassú, elmélyült feldolgozására rendelt embertípus, ellentétben a változásokhoz gyorsan idomuló, hirtelen elhatározásra és cselekvésre kész alkattal. Hajlamos a meghátrálásra, a szkepticizmusra, akárcsak korábbi regényeinek hősei, Christa T„ vagy a Kettészelt ég alakjai. (Az utóbbi munkáiéért Heinrich Mann-díj- jal tüntették ki 1963-ban.) „A múlt nem halott”, hangoztatja a jelen zavartalanságáért könnyebben feledő kortársi szemlélettel szemben. S ezzel egyben arra figyelmeztet, hogy nem térhetünk ki a kérdés elől: hogyan is lettünk olyanokká, amilyenek vagyunk. Niedzielsky Katalin Szergej Markov : XXX Egy csíráját a kikeletnek Nektek örökbe hagytam, És gépem elröpül Keletnek A vörös pirkadatban. Utam a menny vezérli, A hegyek és a csillagok, És aztán majd egy égi Stewardess karján meghalok. íresik Vilmos fordítása
