Békés Megyei Népújság, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-07 / 287. szám
o1980. december 7„ vasárnap KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Élmény és megvalósulás Meditálás Rajki László szobrainak nézése közben Mi a szobor? Mi célból születik' a szobor? Válaszolhatnék valamely lexikon pontos meghatározásával, próbálkozhatnék a magam esztétikai minősítései alapján új lexikoni szócikket szerkeszteni, nem biztos, hogy jobb lenne. Különös módon néha oly természetesen, szinte kirobban az emberből, az élményből fakadó hangoskodás, máskor hosz- szas meditálásra késztet a látvány. A meditálásra való késztetés szándéka szerint csalóka is lehet, hiszen ra- fináltság is rejtőzhet a mélyben, s e különös megfogalmazás esetleg tévútra is vezethet. Csalóka szivárványjáték az ilyen. S hogy most itt ilyenről meditálok, amikor Rajki Lászlóról szóla- nék, akkor talán éppen a kontraszt megvonásának szándéka vezet. Mert az ellenkezője az igaz. Nem csalóka-játékot űz, bár szereti a szivárványt, úgy mint a gyermekkor álmát, s mindezt anyagba formálja, valahova álmodja, gyermekek játszótéri világába szeretné elhelyezni, s ez a nemes szándék1 Rajki László alkotóművészetének az egyik oldala. Mert van olyan arca is, amely sajátja a kínnal, ko- noksággal teli makacs szándék, a „csakazértis” eltökéltsége, az, hogy az lett, ami akart, azt mondja el, amit az eddig eljutás öröme, a jelen megvalósulása néha a felületesen néző elől eltakar. Konok vonzódás van ebben a hazai, a békési tájhoz, a szűkebb pátriához, Orosházához. Szigorú nézés van ebben a természettől néha messze elrugaszkodó ember sorsát illetően, akit figyelmeztet, hogy: ne tovább! S mindezt végzi realista módon, azzal a realizmussal, amelyre már kimondták, hogy így nem lehet, amelyet Rajki László mégis magáénak vall, és bebizonyítja, hogy mégis járható ez az út. Vannak akik Constantin Brancusi világával is rokonítják, és ném véletlenül történik ez. Nem csupán az erőt, a lendületet, a küzdelmet kifejező robosztus formák adják e társítá- si lehetőséget, hanem a természettel való újbóli harmóniateremtés akarata. Talán nem titkolt pedagógiai szándék is rejtőzik művei megformálásában, hiszen egyik kedvenc témavilága a gyermeki mesevilág, ahol az élmény funkcionális elemekkel társul. Gyermekjátszóterekre tervezett alkotásai, mint a Kagylóvár, az Elefánt, a Táltos, a Kis konstruktőr, a Lovascsatázók az esztétikai élménynyújtás mellett a játékra teremtenek lehetőséget. (S mily örömmel látnánk ezekből néhányat éppen itt a békési tájakon, de különösen Orosházán, ahonnan elindult, hiszen oldani lehetne, vagy inkább oldani is kellene a házgyári lakótelepek modernnek mondott légkörét, amely sajnos masszív egyhangúságot teremt inkább.) A közelmúltban Rajki László két kiállításának anyagát tekinthettem meg. A tavasszal néhány hétig Orosházán, a Szántó Kovács Rajki László; Mesterember I—II. Múzeumban, majd augusztusban Hódmezővásárhelyen a Medgyessy teremben mutatkozott be e tájék közönsége előtt. Egy igazságról győzött meg ismételten engem, és minden , bizonnyal másokat is, ami korunk egyik alapvető tényezője is egy bizonyos vonatkozásban: ha az anyag természetes rendje ellen akarunk élni, az megbosszulja magát. Számtalan példa igazolja, hogy a természetesen egyszerű (ami korántsem zárja ki a bonyolultságot, hiszen nemegyszer éppen a bonyolultságon át jutunk el az egyszerűhöz) örök és maradandó. Az anyagban rejlő lehetőség, a formai adottság, ami hordozója lehet a mondanivalónak, csak úgy érvényesül igazán, ha következetes megfigyelői maradunk az anyagnak. A szobrászművész esetében ez különösen igaz, hiszen munkájának tárgya a kő, a fa, a fém, vagy sorolhatnánk még hosszasan, mind más és más lehetőséget kínál, mind más és más mondanivaló kifejtésére ad alkalmat. Valahogy az anyag lehet a hordozója annak a háttérnek, amely az adott alkotás művészi hitelét adja, eszközei, formanyelve pedig a kialakult, korának jellemző konvencióihoz alkalmazkodik. Így válogat Rajki László is, amikor a túlmotorizált világ ellen tiltakozik (de nem a motorok ellen, hanem természet- ellenes használatuk miatt emeli fel szavát), akkor a fém kerül előtérbe, ami egyben a XX. század szimbóluma is lehetne az atom mellett, vagy azzal együtt. Máskor, amikor portrékat alkot, amikor közelebbi és távolabbi korok alakjait idézi, akkor a kő és fa kerül előtérbe (Rajki József, Juhász Balázs, Parasztasszony, Nagy László, Móricz Zsig- mond, Csokonai). A Futár című alkotásánál egy cseresznyefa ága adta a formai lehetőséget, abban kellett megkeresni azt a dinamizmust, azt a robbanékonysá- got, ami nem csupán figurálisán fejez ki érdekes mondanivalót, hanem mozgásában, magasba szökkenésében válik jelképpé, amihez sokféle asszociáció kapcsolódhat jelen időnk valósága avagy történelmünk közeli, illetve távolabbi világából, magyarságunkból, közép-európaiságunkból fakadóan. Ezek a mélységek a legtetszőbbek1 számomra, ebben látom Rajki László alkotóművészetének forrásait és gondolatiságát. Ez utóbbi pedig a legmeghatározóbb az alkotásnál. Ezért tetszik, mert ha realizmusa enged is az izmusok hatásának, de nem akar úgy divatos lenni, hogy a formai játékok bűvköréből nem tud szabadulni. Amit keresnie kell még, hogy még inkább önmaga legyen úgy, hogy annak az ötvözetnek a titkát megtalálja, ami e viharsarki múltból táplálkozik, de a jelennek szól, a máról beszél, tele európaisággal, amibe belejátszik a harangos kút, a Körösök legendavilága, a változó lehetőségek megmutatása. A változó lehetőségek megmutatása nemes művészi feladat. Ha az anyagban rejlő természetesség felmutatása példázatos, akkor a továbblépés lehetősége is példázatos kell legyen. Ez művészi feladat, amit ars poeticaként vall is: a konkrétságból, az élményből indul, abban keresi a törvényszerűséget, attól nem akar elszakadni, mert az általános megmutatása a legizgalmasabb. E hitvallás záloga lehet a teljes értékű művészi önmegvalósításnak, és annak, hogy alkotásai példázassak legyenek. Fülöp Béla Tomka Mihály: Fényes szelek mögött Fényes szelek, halványan nagy víz fölé lehajlók, mögöttük karcsú ágak, s átvarázsolt arcok, vörös virágok égnek, fáradtan konyulnak — , dübörgő csillagaink kapkodva alkonyulnak. Sziszegünk, lennénk szél, szítva fényes hatalmat — bizsukkal vesztegetik a szűzi Forradalmat! Építi önnön burkát a közöny és magány, kérges tenyerünkből él, gubbaszt mindahány, megbújik, mint a lárvák, a luxus-félelemben, tobzódik léttelen a jól formált veremben. Sziszegünk, leszünk szél, szítunk fényes hatalmat, fürdetjük benne a szűzi, örök Forradalmat! Rajki László: Fészek Andódy Tibor: Múzeumi séta Távol áll tőlem, hogy bárkit befolyásolni próbáljak azért, hogy úgy nézze a világot, ahogy én látom. Ezer színét, számolatlan hangulatát kínáljá a mindennapok sora, kinek-kinek jut bőven, hogy saját ízlése szerint csipegessen az élményekből. Ha leírom mégis egy novemberi délutánom emléktöredékeit, azért teszem csupán, hogy másokat is hasonló sétára buzdítsak. Budapesten járva hasznos időtöltésnek ajánlom a Petőfi Irodalmi Múzeum kincseivel való ismerkedést. Igaz, aki az állandó kiállításra kíváncsi, az csak a délelőtti órákban menjen, mert 2 órakor a termeket bezárják. Az ok prózai: nincs biztosítva a megfelelő világítás. Ügy látszik, a fővárosi múzeumok rossz viszonyban vannak a villanyszerelőkkel, hiszen tavasszal a Szépművészeti Múzeum is hasonló okok miatt tartotta bezárva egyik kiállítását. Szerencsére, nem panaszkodhat az sem, aki a régi Károlyi-palota termeiben csak a mostani két időszakos kiállítás vendége lehet. A Moszkvai Állami Irodalmi Múzeummal közösen rendezett, Gogol munkásságát bemutató kiállítás önmagában is megérdemli az érdeklődést. A nagy orosz szatirikus szellemét idéző teremben az a régi görög bölcsesség jutott eszembe, amely szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mert közben minden megváltozott körülöttünk. Még a múzeumnak is új meg új arcát fedezhetjük fel, akárhányszor meglátogatjuk. Milyen jó lett volna például jelen lenni a Gogol-kiállítás megnyitóján, amikor Darvas Iván adott részleteket az Egy őrült naplójából. Gogol és a színház elválaszthatatlanul összeforrtak, ö maga vallja, hogy a „színház nem semmiség vagy ostobaság, ha képes befogadni egy tömeget, amely csupa különböző emberekből áll, és mégis képes egyszerre megrendülni, egyformán könnyet ejteni, egyszerre nevetni.” Majdnem azt írtam: ahol színház van a világon, ott Gogol jelen van. Ám — épp e kiállítás is meggyőzött róla — vannak szomorú kivételek. A budapesti Gogol-em- lékezés gazdag anyagában külön rész jut az orosz szellemóriás magyarországi dia- dalútjának. Rátkai Mártontól Haumann Péterig olvashatjuk a darabokat sikerre vivő — s a dicsőségben osztozó — művészek neveit, láthatunk fényképeket régi előadásokról, jelmezeket, fakult plakátot. A Revizor 1874-es magyarországi ősbemutatójától számon tartanak minden hazai Gogol-bemutatót. Kaposvártól Szegedig sorolják a vidéki színházakat is, Békéscsaba neve viszont kiáltóan hiányzik! Hát a Körösök vidékén olyan bőviben vagyunk jó színdaraboknak, hogy Gogolt évtizedeken át nélkülözni tudjuk? Baráti körben de sokat beszélgettem arról, mennyire tartást, jelleget tud adni egy színháznak, ha minden - évadban következetesen műsorára tűzi a jelentős alkotók egy-egy darabját. Ma is sokan emlegetik még a békéscsabai Shakespeare-ciklus sikerét. Miért ne lehetne hasonló vendég nálunk Gogol és Csehov? S hogy túl mesz- szire ne menjünk a példáért, miért ne tekinthetnénk — minden álpátosz nélkül — szent kötelességünknek Darvas József műveinek folyamatos életben — színpadon — tartását? Megyénk szülöttére ugyan ki lehet méltóbban büszke, mint mi, békésiek? Ha valaki egy táj, egy vidék emberei közt él, alkothat, az nem csupán esetleges állapot, de kötelesség is! És vajon elvégezzük mindahányan, ami erőnkből, képességeinkből telik? A Petőfi Irodalmi Múzeum egy másik termében a „Szemednek tárd ki azt...” című kiállításon beszélhetünk Karinthy Frigyessel! Nem tévedés, beszélhetünk, hiszen a technika jóvoltából, régi hanglemezek, mai magnószalagok és fülhallgatók közvetítésével az író hangját hallhatjuk: „Halló! Itt Karinthy Frigyes költő, a XX. századból!” Versben üzen. Jellegzetesen érces hangja mintha testközelből szólna: „Egykor sötétben elmondott dalom, Mint lángírás, világít a falon. /,' Jól megjegyezd: ma szürke szók ezek, De élni fognak, hogyha én nem élek S lesznek, ha nem leszek.” Ugyanarról a magnókazettáról Babits Mihály hangja hallható sípolón, kántálva a dalt. Aztán Kassák Lajos, Füst Milán, Szabó Lőrinc mond verseket, Tamási Áron pedig egy ízes, csodaszép mesét. A „hangok birodalmában” tett látogatás mellett megragadóak a tárgyak: József Attila ivókulacsa, Ady kalapja, Móricz Zsigmond népi faragású olvasószéke, Babits bombasérült írógépe. Kár sorolni a látnivalókat, « hiszen igazi élményt annak adnak valójában, akik elmennek, s megnézik-meg- hallgatják a múlt üzenetét. Tanulságul önmagunknak és az utánunk jövőknek is.
