Békés Megyei Népújság, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-25 / 302. szám
o 1980. december 25., csütörtök NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Vendégségben Fülöp Erzsébet festőművésznél Zavarban vagyok. Be szeretném mutatni Fülöp Erzsébet festőművészt, s amikor e sorokat fogalmazom, egyre inkább rá kell döbbennem, hogy magam se ismerem őt. Pedig képeivel gyakran találkozhatunk gyűjteményes kiállításokon — legutóbb a Köröstáj 20 évét bemutató jubileumi tárlaton —, lapunk hasábjait is rendszeresen díszítik hangulatos reprodukciói. Érthető tehát, ha kíváncsi voltam az alkotóra, s Hódmezővásárhelyen járva alkalmat kerestem a festőművésszel való találkozásra. Sikerült is jó pár órát műtermében töltenem, mégse alakult bennem valamiféle vélemény. Miért, miért nem, ki tudja. Talán, mert Fülöp Erzsébetben szikrája sincs a művészeteket övező titokzatosságnak? (Vagy ha ilyesmi lappang benne, azt kitűnően palástolja.) És mi, hétköznapi halandók, szeretünk rejtélyeket kutatni ott is, ahol semmiféle titkok nincsenek. Ha nem a művésztelep alkotó munkára csábító műteremlakásainak egyikében találkozunk, meg nem mondtam volna róla, hogy postáskisaszony, vasúti jegykezelő, pedagógus vagy áruházi eladó. Saját birodalmában is a világot józan észszel figyelő, egyszerű ember portréját rajzolhatom róla. S hogy — szinte mellékesen — élményeit képes művészi formában kifejezni, az már a véletlen játéka is lehetne. (A képeit szerető emberek szerencséjére.) — Nem szeretek nyilatkozni — mondja beszélgetésünk kezdetén Fülöp Erzsébet. Ebben megértem őt, ezért úgy igyekszem terelni a szavakat, hogy észre se vegye, mikor kezdődik a „nyilatkozat”. Teázgatunk, ropit majszolok, almával kínál. Aztán végigjárjuk a műtermet, s rájövök, mégis van valami „művészi” ebben a környezetben: az idegen számára beláthatatlan összevisszaság. Apró agyagfigurák, népi kerámiák, félig kész házi szőttes és fal felé fordított táblaképek. — Lehet, hogy dekoratívabb lenne a környezetem, ha csupa kész festmény díszítené a falakat — mondja a művésznő —, de amit megcsináltam, azon vagy túladok, vagy nem tartom fontosnak, hogy megmutassam őket. Hosszú idő óta különben is életem értelmesebb óráit arra fordítom, hogy könyvet írok Kovács Máriáról. — Ki volt ő? — Egy csodálatos asszony! Igazi őstehetség, ki nem apadó tiszta forrás. Tornyai János mellett cselédeskedett, s a művész környezetében bontakozhatott ki istenadta tehetsége. 93 éves korában még olyan tiszta fejjel látta a világot, amit de sok ifjú koravén megirigyelhetne. Kötelességemnek éreztem Mári néni gazdag művészetét, tanulságos életét könyvben is megőrizni az utókornak. — Nem érzi elfecsérelt energiának, ha egy festőművész könyvtárakban, régi iratok közt búvárkodik, hangyamunkával könyvet ír? — Más nem vállalta e nemes feladatot, így nekem kellett megtenni. Különben is irigylem azokat,' akik életük végén visszaemlékezhetnek öt olyan munkára, amiért érdemes volt megszületniük. Remélem, számomra a Mári néniről írt könyv ezek egyike lesz. — És a másik négy? — Egyelőre még élek, korai a visszatekintés. De ha eddigi munkáimra kíváncsi, elmondhatom, hogy az jelentett nekem legtöbbet, ha egy-egy nehéz emberi sorsot látva megpróbáltam jobbá tenni a világot, felrázni az embereket a közömbösségből A színek nyelvén szeretném figyelmeztetni a képeimet szemlélőket, hogy amíg lélek, szív és értelem összefoghatnak, addig van jövője az emberiségnek. S hogy e látszólag nagy szavak hirdetésére vállalkozom, azért van, mert hiszek a tehetség elhivatottságában. Vagy ha Madame Curie gondolatát elorozhatom : hinnünk kell, hogy tehetségek vagyunk, és ezt elérjük minden áron! Mintha azon kapná magát, hogy most „nyilatkozott”, szemmel láthatóan legszívesebben a levegőben elkapná a kiejtett szavakat. Érzékeny csigaként visszahúzódik, s csak akkor enged zárkózottságából, amikor a kezdetekről, a festészettel való ismerkedéséről beszél. — Orosházán éltünk, édesapám vasutas volt. Pajtásaim mind fiúk voltak, így nekem is „fiúsán” kellett viselkednem, hogy befogadjanak. Nem éppen szelíd játékaink közben egyszer a jobb kezemre csapódott egy vagon ajtaja, és a rajzórán nagy dicséretet kaptam, amikor bal kézzel is gyönyörű kört pingáltam a táblára. Ez volt az első „képzőművészi” felismerés, amelynek egyetlen hátulütője csupán, hogy a tanár nem tudta: különben is „sete”, balkezes vagyok. Később bekerültem Orosházán a Kerti Károly vezette képzőművészkörbe, ami jó alapokat adott a művészpálya felé vivő úthoz. A főiskolán Domanovszky Endre volt a tanárom, akitől a mesterségbeli tudás számos fogását megtanulhattam. — Mit például? — Elsősorban az adott lehetőségekhez való alkalmazkodni tudás „művészetét”. Azt, hogy a a világban nem hemzsegnek a megbízások, s ezért saját egyéniségünkhöz igazodva, de a lehetőségeket el nem felejtve kell kialakítanunk művészi arculatunkat. Első önálló műtermem például egy három négyzetméteres sufni volt, ahol rákényszerültem a tenyérnyi képek festésére. Idővel annyira megszerettem ezt a technikát, hogy immár a sors iróniája lett, amiért tágas műtermemben is parányi területeken próbálom kifejezni a valóság egy-egy szeletét. — Kilométerekben mérve nem nagy a távolság mostani lakóhelye, Hódmezővásárhely, és a szülőföld, Orosháza között. Lélekben hogyan kötődik az útra bocsátó szűkebb hazához? — Tizennégy évig tanítottam a rajz- és műalkotáselemzés című tantárgyat az orosházi gimnáziumban. Ha ennyi idő alatt sikerült a diákokkal megszerettetni a művészetet, csiszolni térérzékelő képességüket, akkor már nem dolgoztam hiába. Nehéz szatyrokkal cipeltem Vásárhelyről az agyagot, hogy szakkörös gyerekeim saját kezükkel is élvezhessék a formázás gyönyörűségét. Néhány munkájukat ma is kedves emlékeim közt őrzöm. Ami pedig a saját alkotásaimat illeti: tavasszal Békéscsabán lesz önálló kiállításom, a Képcsarnok Vállalat bemutató termében. Szeretném valami „nagy dobással” kivágni a rezet! Szívből kívánjuk, hogy teljesüljön ez a vágya. Andódy Tibor Katona Judit: Anyám tükörrel Fésülködő anyám a tükörből ránk még visszanéz. A szem kitágul, int a kéz, kisfiáim, jók legyetek. Tébécés. Patikába megy, aztán a földbe. (Egyre megy!) Tartanám arcom üsse meg, égbe megy, földbe, egyre megy! Hiába hoztam aranyat, vettem ruhát és palotát s kérleltem éjszakákon át: Anya, ne halj meg, jaj, Anya! Lám, nincsen út és nincs „haza”. Fülöp Erzsébet: Parton 11 'H| j *p% 1 O '; * : dk pPwv.íJ Fülöp Erzsébet: Szomorkodó Varsa Zo'tán : Téli lapok sorsom ordasodhat bánat magasodhat hajnalra ledőlnek tornyai a rossznak fagyok 'csöndje rajtam hóba hullt vigalmam záporos szerelmek létre vigasztalnak magam mire szánom elárvult világom gyertya-hittel őrződ zörgő csontú ágon * * * hószínű jelzők, vörös igék narancs-színű, viola-kék suttogások, illat-mesék két test sugárzó üzenetét őrzik az idők kezdetén: hószínű jelzők, vörös igék * * * aorták, koszorúerek, érrendszerek fehérlenek a fák hegyén vérrögnyi nap mentsd ki a télből arcomat mert minden más: esetleges az együgyű kis ünnepek egymásra dermedő napok éjből lopott káprázatok attól igaz rajtad a fény: rejtőzöm szemed szögletén * * * gyönyörűségre éhesen pipiskedve, lábujjhegyen itt állok — túl a szégyenen fölnyújtva falánk tenyerem mert létezem, mert éhezem s átüt hó-verte ingemen világra-éhes szerelem. Lajosházi Éva versei: Ugyanarra Elveszthető volt, hát elveszítettük. Ki gondolt kabátjával azon az őszi estén? Ki gondolt szívére, hogy megfeszítették? — léptének zajára rezzennek az esték. Tanulva a példán Nem adnám úgy rád takaróm, ha utolsó lenne is percem, Nem engednélek el utadon, ha lenne is hozzá merszed, Szőke hajadnak szálait nem fedeznék be röggel, Magasbaszökő véredet nem itatnák a Földdel.
