Békés Megyei Népújság, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-14 / 293. szám

1980. december 14., vasárnap

o

SerédiJános:

Indiántánc

F. Varga Mária: Csendélet

Molnár Istvánné: Tihanyi utca

Sárgultak a kukoricatáblák, hullottak a fákról a levelek, s az út menti fű is ezüstözött már. Minden az őszre emlékeztetett. Még az öregasszony is, aki a tanya bejáratában állt, álla alatt maslira kötött kendőben, mely csuklyaként vetett árnyékot ráncos arcára. Igaz, már október volt.

Mikor a kocsi a tanyához vezető dűlőre kanyarodva döccent egyet, Sejbán Péter felébredt a szundikálásból. Tekintete az öregasz- szonyra esett.

— Akár egy varjú, úgy áll ott a kapuban.

Nagyot nyújtózkodott, a lábát is megmozgatta, mert elzsibbadt. Hosszú volt az út a fővárosból, több mint kétszáz kilométer. Az öccse, András vezette a kocsit. Amikor meglátta az öregasszonyt, rossz előérzete támadt. Különben sem szívlelte a bátyja hasonlatait.

— Nagyobb tisztelettel szólhatnál Zsuzsa nénénkről. ö az egyetlen, aki ajtót nyit apánkra.

A bátyja cigarettára gyújtott.

— Apropó, te mikor látogattad meg az öregünket?

— Tavaly.

— Nocsak, tavaly én is lehoztam az egész családot.

— Az idén tömérdek elfoglaltságom volt a vállalatnál.

— No és Párizs, ha jól halottam Párizsban voltatok a nyáron.

— A feleségem befizetett egy IBUSZ-útra.

— Megértem a feleségedet. Párizs mégiscsak szórakoztatóbb, mint egy tanyasi öregember, aki mellesleg az apósa.

Az öregasszony nagykeservesen kinyitotta a -lécekkel agyonfoltozott, korhadó kaput. A kocsi begördült az udvarba. Péter szokása szerint megigazította nyakkendőjét, vállára terítette krémszínű zakóját és mókázva közeledett nagynéniéhez, hogy megölelje. Az öregasszony eltolta magától, és sopánkodó hangon kiabálni kezdett.

— Még aznap, amikor apátok ágynak esett, begyalogoltam, a városba, hogy feladjam a táviratot. Ügy várt titeket, mint a Messiást. Minden órában megkérdezte, táviratoztam-e már, gyüt- tök-e már.

András kipattant a kocsiból.

— Él még?

— Már alig van benne lélek.

Idős Sejbán Péter a tiszta szobában feküdt, szemben a kisablakkal, melyen beszökkent a lenyugvó nap. Fejére kucsmát húzott, mert fázott. Arca beesett volt és szürke. Olyan szürke, akár a busa szemöldöke, és a rövidre nyírt bajusza. Békésen feküdt az ágyban, mintha már semmi dolga nem lenne a világgal. De a szeme nyitva volt. Abban még volt élet, abban volt még akarat. A két fiát is felismerte, amikor megálltak az ágya mellett. Lassan kihúzta a dunna alól venyigevékony kezét, és felemelte a mutatóujját.

— A betétkönyveim ... — suttogta elhaló hangon.

Nem volt' ereje befejezni a gondolatot. Ajka megdermedt. A keze azonban még ott remegett a dunna felett, s a mutatóujja hol a meny- nyezetre, hol a karosszéken levő subára szegeződött, aztán lezuhant. Olyan hirtelen, mintha villám csapott volna bele.

Az öregasszony a felesége húga volt. Arcán végigfolytak a könnyek. Odabotorkált az ágyhoz, és lecsukta a szemét.

— Látni akartad a fiaidat sógor, hát teljesült a kívánságod. Most aztán isten nyugosztaljon békében.

Péter sápadtan dőlt a kemence oldalához. Apja halála megrendítette. Kisvártatva azonban gondolatai visszazökkentek a régi kerékvágásba.

— Mit akart mondani a betétkönyvekről ?

— Azt, hogy merre dugta el őket.

— És hol vannak?

Az öregasszony arca eltorzult. Gonoszkodva vigyorgott.

— Anyátoknak sem mondta meg, hova teszi a pénzt. Mert bizony talán attól tartott, meglopjuk. Mintha nekünk annyira kellett volna az ő pénze. Csak rátok volt büszke, a két fiára, az egyik mérnök, a másik rangos tisztviselő odafenn, Pesten. Fűnek-fának dicsekedett, hogy egyikőtök sem tapossa a sarat. Hát nektek ku- porgatott, és úgy várt titeket, hogy majd megszakadt a szívem.

Andrást fojtogatta a sírás, a szoba levegője, meg a szavak is. Kiment az udvarra. Az udvaron csend volt. Üres, kietlen, puszta csend. Mintha a természet is megérezte

volna a gyászt. Meghalt a tanya gazdája. Ügy halt meg, mintha nem lett volna utóda. Mert hiába van két fia, az egyik sem fog a nyomdokába lépni. A tanya is a többi sorsára jut. Szétszedik, a helyét felszántják. Ahogy a kút káváján ült, eszébe jutott a gyermekkora, amikor a tanya tele volt élettel. Képek suhantak előtte. Egy forró nyár, amikor a bátyjával hajtották ki a malacokat a tarlóra, és apja, meg az anyja szekérre rakták' a kereszteket, hogy a szérűskertben a sok-sok búzakévéből asztagot építsenek. Aztán hajnalonként felbúgott a cséplőgép, szállt a por, nőttek a kazlak, gyűlt a szem a padláson. Aztán egysorosak minden megváltozott. Kitörölhetetlenül él benne az a késő délután. Mindany- nyian az asztalnál ültek. Apja rájuk villantja a szemét. Hallja • elkeseredett, öblös

hangját: „Mától fogva nincs más dolgotok, csak a tanulás. Anyátokkal beléptünk a szövetkezetbe”. És most valahogy úgy tetszett, hogy mindaz, ami olyan elevenen élt benne, mintha egyre távolodna, egyre messzebbre kerülne tőle.

A tornácon felhangzott Zsuzsa nénje rikácsolása. A csend szétpukkadt, s eszeveszett zsivaj támadt az ólakban.

— Mit csináljunk ezzel a rengeteg jószággal — kérdezte Péter.

— Majd eladjátok. Most azonban lássatok hozzá az etetéshez. A teheneket föltétlenül meg kell fejni, mert begyullad a tőgyük.

—Hány tehén van?

— Ezt sem tudjátok? Hat, drága fiaim. Apátok naponta hatvan, hatvanöt liter tejet vitt be a csarnokba.

— Mennyit kapott érte?

— Számold ki, öt forint literje, az naponta átlagban háromszáz forint, évente pedig több, mint ^százezer. És tisztán, mert szénát sohase vett, hajnalonként az árkokat kaszálta. Ezenkívül

évente 3—4 hízót is eladott, üszőt nevelt, sőt, amikor még jobban bírta magát, bikát is hizlalt.

Péter gyors számvetést

csinált.

— Akkor összekaparhatott néhány százezret.

Az öregasszony úgy nevetett, hogy túlharsogta a malacok visongását.

— Kispap légyek, ha nincs neki négymilliója.

Megrázta a fejét. Ügy tett, mintha rosszul hallotta volna. Aztán ő is nevetni kezdett. Maga se tudta miért nevet. A nagynénje pedig azt hitte, rajta nevet, mert kételkedik a szavaiban.

— A szövetkezet sem változtatta meg. Ugyanúgy dolgozott, mint annak előtte, csak több keserűséggel hajtotta magát. Napközben idehaza volt a jószaggal, anyátok pedig a szövetkezetben. Mikor ő hazajött, apátok akkor indult a közösbe lovakat etetni, éjszakára pedig ottmaradt őrnek. Reggel meg fordított volt a dolog. Anyátok ment a közösbe, de addigra rendbe tette a jószágot, meg is fejt, apátok pedig vitte a tejet, aztán kaszát fogott, vagy kapált. És ez így ment nap mint nap. Anyátok olykor panaszkodott. Fájtak a lábai. Mondtam neki, pihenjen egy kicsit, látogassa meg az unokáit odafenn, Pesten, ő csak legyintett, nincs neki arra ideje, Meg pénze sincs, ami igaz is volt, mert apátok minden fillért elszedett tőle, és vitte a bankba. Anyátok halála után még makacsabb lett. Igaz, kocsmába sohase járt.

cigarettát se szívott, de ezentúl már arra se volt ideje, hogy elmenjen a boltba kenyeret vásárolni, mert hát a jószág a fejére nőtt. Néhanapján bevásároltam neki, de kinevetett, rajta ne sajnálkozzak. Hát ilyen volt apátok.

— Hallottad — lökte oldalba Péter az öccsét, amikor a nagynénjük elment —, négymillió forint. Szédületes összeg! Ettől be lehet gőzölni. Képzeld el, kétmillió van a zsebedben, és sétálsz a Váci utcán.

— Ne beszéljünk a pénzről. Apánkat még el sem temettük.

Pétert feldühítette az álszent, siránkozó hang.

— Pont előttem akarod megjátszani magad ? Gyere, keressük meg azokat a betétkönyveket.

— Először temessük el úgy, ahogy azt a tisztesség megkívánja. Egyet-mást sürgősen el kell intéznünk. Azt hiszem, ezzel te is egyetér- tessz. A feleségemet is szeretném értesíteni, hogy jöjjön el a gyászszertartásra.

— Féltékeny vagy, mi? Ne félj, ha Giziké megtudja, hogy kétmillió forintot örököltél, olyan hűséges asszonyod lesz, hogy gutaütést kapsz tőle.

— Légy szíves, modoráld magad — affektált az öccse.

Harmadik napon volt a temetés. Sokan eljöttek. A szertartás. alatt megindult a suttogás. A rokonok és az ismerősök közül egyesek több mint ötmillióra taksálták az örökséget. Mások tudni vélték azt is, hogy az elhunyt hova rejtette el a betétkönyveket. A temetőből a tanyára özönlöttek, hogy megtartsák a tort. Ott már hangosan vitatták a kérdést. Né- hányan tanácsot is adtak az örökösöknek, hol ássanak a betétkönyvek után.

Péter alig várta, hogy öcs- csével maradjon. A csákányt, a lapátot, az ásót még a tor alatt becsempészte a tornácra. András a felesége miatt nyugtalankodott. Ám, hiába várta, felesége sem a temetésre, sem a torra nem jött el. Mindez kedvét szegte, hogy éjszaka a petróleum- lámpa fényénél ásót vegyen a kezébe. Mikor aztán végre csend borult a tanyára, Pétert nem lehetett visszatartani, öccsét is noszogatta. A füstölőt ásták fel először. Az egyik rokonuk ugyanis több ízben tett célzást, hogy a beszolgáltatások ideje alatt apjuk ott ásta el a zsírosbö- dönt. Valószínű, a betétkönyveket is oda rejtette. De bizony semmit sem találtak. Hajnal tájban aludtak el a konyhában. Másnap ismét munkához láttak. Észre sem vették, hogy egy autó gördült be az udvarba, s azt sem, amikor Giziké megállt a szoba ajtajában. Még a hangjára sem ocsúdtak fel, csak amikor megragadta a férje karját.

— Hékás, állj meg egy szóra. Napok óta várlak, hogy hazagyere. A vállalatod igazgatója azt üzeni, hogy külföldre kell utaznod. Én is veled mehetek’. Ezt nem sza- laszthatjuk el.

Péter lába elé ejtette a csákányt. Az öccsére nézett.

— Máris mehetsz.

András tekintete villámokat szórt.

— És az örökségem?

— Ne félj, én addig ki nem teszem a lábamat a tanyáról, amíg meg nem találom a betétkönyveket.

— Mi ütött belétek? — kérdezte a fiatalasszony.

— örököltünk négymilliót. Itt van valahol elásva. Kettő az enyém, kettő az öcsémé. Értjük egymást, picinyem?!

Az asszony hol egyikükre, hol másikukra pillantott. És ők ketten úgy meredtek vissza rá, mint egy senkire, mint egy icipici kis bogárra. Egyszeriben megértette, hogy amit mondanak, az komoly dolog. Ajka remegni kezdett, kivillant fehér fogsora.

— Kétmillió, kétmillió, úristen, kétmillió — ismételte egyre hangosabban, majd hirtelen átölelte férje derekát. — Drága, szerelmetes Bandikám, te vagy a legaranyosabb férj ezen a világon.

Péter unta a jelenetet, émelygett a gyomra tőle.

— Most pedig menj visz- sza Pestre, és hagyj minket dolgozni. Mihelyt meglesz a pénz, mi is megyünk.

Giziké eszelősen mosolygott, miközben az ajtó felé hátrált. Kinn az udvaron a kocsija körül indiántáncot lejtett, és hallelujázott. ök ketten pedig ügyet se vetettek többé rá. Péter a falat csákányozta, András körbe- ásta az ajtó küszöbét. Hamarosan olyan sűrű lett a por, hogy fulladoztak tőle.

— Most jól esne egy üveg sör — mondta András a bátyjának.

— Nagyszerű ötlet. Be is megyek a városba, és hozok néhány rekesszel. Te addig befűt hétnél a kemencébe, mert hűvösödnek az éjszakák.

Kisvártatva Péter beindította a kocsit és elviharzott. András még egy darabig téblábolt a tornácon, aztán engedve bátyja kívánságának, nehogy harag legyen, begyújtott a kemencébe, összeszedett mindenféle ka- catot és ócska holmit, behajította a tűzbe. Végül felragadta apja subáját is. Kopott, piszkos jószág volt. Nem lesz az már jó semmire. Begyömöszölte a kemence száján és elnézte, ahogy lángra kap. Mire a bátyja

térült-fordult, már csak a hamu maradt meg belőle.

Üvegből itták a sört, a kupakot az asztal szélén feszítették le. Mintha áldomást ittak volna, csendben meditálva múlton és jövendőn, ahogy apjukat látták, amikot; itt a tornácon nyélbe ütött egy üzletet valamelyik szomszéddal vagy rokonnal.

— Ö, mi marhák — csapott hirtelen a homlokára Péter. — Most már tudom, hol vannak a betétkönyvek.

— A kútban, igaz? Anyánk egyszer azt mesélte, hogy apánk a háborúban a kútban rejtette el az aranyóráját.

— Egy frászt!

— Hát?

— A subában. Bevarrta a subába. Tavaly, amikor meglátogattam, megkérdeztem tőle, miért hordja folyton azt az ócskaságot. És tudod mit válaszolt?

■ — Mit?

— Fiam, ez a világ legdrágább subája, milliókat ér. No, hozd ki a konyhából, nézzük meg, hány milliót ér.

— A suba?

— Persze, arról beszélek.

— De hiszen bedobtam a kemencébe — mondta kidülledt szemmel, mint akit torkon ragadtak.

Péter azt hitte, tréfál az öccse, hát jót nevetett a válaszán.

Őze István: Tisza-parton