Békés Megyei Népújság, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-07 / 262. szám
o 1980. november 7., péntek NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET ... hirdetem, hogy szarvasi vagyok! Találkozás Melis Györggyel Sok énekes (és főleg énekes-önjelölt) megirigyelne, ha azzal dicsekednék, hogy énekeltem az Operaház színpadán! Persze, ha efféle nagyzolásra adnám a fejem, arról mélyen hallgatnék, hogy nem is volt az igazi fellépés. Zenekar se volt, a nézőtér is üresen ásítozott. Senki se volt a közelemben, s így csöndben, inkább önmagámnak dúdoltam az e helyen méltóbb előadóktól már oly sokszor elhangzott dallamot: „Hazám, hazám, te mindenem.” Körülöttem nagy összevisz- szaságban különböző díszletek hevertek. Fenn a magasban sötéten hallgatott a zsinórpadlás — a mostani „fő- bűnös” —, amelynek veszélyes avultsága jelzi leginkább, hogy alapos felújításra szorul az ország reprezentatív zenei intézménye. Darab ideig aligha lesz itt operai előadás. A mostani csöndben egy teh erlitt kúszik némán. Kék köpenyes, idős néni lép ki belőle,. s olyan csodálkozva néz rám, mintha marslakót látna. — Melis Györggyel szeretnék beszélni, s a titkárságon azt mondták, hogy itt a színpadon próbál — magyarázkodom. Gépelt papírlapot nézeget a néni, közben magával visz egy-két emeleten át, s aztán hosszan meséli, hol, merre forduljak. Egvik próbateremből ismerős hang áramlik felém. Jó helyen járok. Bemutatkozáskor Melis György arca felderül: — Békéscsabai? Hovorme po slovenski — fordítja szlovákra a szót. — Annyira azért nem vagyok „csabai” — vallom be nyelvi járatlanságom. — Akkor szó sem lehet semmiféle interjúról — tréfálkozik, de végül mégis sikerül találnunk egy olyan időpontot, amely mindkettőnknek megfelel. — Mi érdekelné vajon a Békés megyei olvasókat, amire válaszolhatok? — kérdi beszélgetésünk elején Melis György. — Tudom, ön szarvasi születésű, szeretném tehát, ha először szűkebb hazájához való kötődéséről szólna. — Azok nagyon erős szálak! Életem első 20 évében szinte mindent meghatározó volt a szarvasi indíttatás. A művészpálya buktatóin túljutni talán még ma is az otthonról hozott „őserő” segít. Pedig látszólag semmi különös nem történt velem. Szüleim földművelő emberek voltak, és 5 éves koromig tanyán nevelkedtem. Otthon mindig szlovákul beszéltünk, s egyszer édesapám ijedten csapott a homlokára: te jó ég, a Gyurka gyerek nem tud magyarul! Sietve beadtak a faluba óvodába, hogy iskolakezdésig érjem utói a többieket. Hogy mennyire sikerült behozni a lemaradásom, legyen bizonyság egy sokkal későbbi történet. Amikor a színpadi szép magyar kiejtésemért Kazinczy- díjjal jutalmaztak, a kezdeményezést indító Péchy Blanka se akarta elhinni, hogy szlovák anyanyelvű vagyok. Minden kitüntetésem közt erre az elismerésre vagyok a legbüszkébb. — Milyen út vezetett a szarvasi óvodától az Operaház színpadáig? — Egyszerű! Minden olyan magától értetődően haladt, hogy ma is csodálkozom azokon, akik kínkeservesen, verejtékezve törtetnek tán soha meg nem valósuló művészi céljaik felé. Azt hiszem, se kedvem, se energiám nem lett volna vállalni a bizonytalant. Gimnazista koromban egyébként is jó matematikus voltam, s az érettségi után egyszerre nyertem felvételt a műegyetemre és a Zeneakadémiára. Egy évig próbáltam összeegyeztetni a műszaki tudományokat az énekléssel, de akkor rájöttem, hogy mindkét pálya egész embert kíván. így lettem énekes. — Valóban egyszerű. Ám a személyes sors, az oly természetes távlatok alighanem része volt a 40^es évek végén hihetetlen energiákat felszabadító „fényes szellők” korszakának. — Lehetséges. S ha így történt, akkor jó lenne ma is érezni hasonló pezsgést. Hogy biztosabb útja legyen a tehetségeknek a kibontakozáshoz, és a pártfogoltak hada helyett a tálentum legyen a legfőbb ajánló levél az élet minden területén. Meggyőződésem, hogy nemcsak a szarvasi határban, de szerte Békés megyében és az országban is, nagy számban vannak ifjú értékek, akiket felismerni, segíteni már a mi nemzedékünk dolga. — Miként igyekszik „meghálálni” a szűkebb haza út- rabocsájtó erejét, szeretetét? — Teljes lényemmel, minden művészi energiámmal. Elsősorban azzal, hogy bárhol járok az országban, mindenütt büszkén hirdetem: szarvasi vagyok! És bárhol vendégszerepeltem a nagyvilágban, mindig belső tartást adott számomra, hogy magyar vagyok. A „szűkebb haza” iránt érzett hálám elsősorban úgy nyilvánul meg, hogy ma is elérzékenyülten gondolok első biztatómra, Szederkényi Nándorra és Margócsi Gyulára, aki jó évtizeden át szervezett dalesteket Szarvason. Simándy Józseffel és Orosz Júliával hármasban mentünk és adtunk emlékezetes hangversenyeket. Később, sajnos, megszakadt ez a jó kapcsolat. Van már vagy tíz éve, amikor utoljára jártam otthon. Marton Évával — aki Svéd Sándor óta a legnagyobb karriert futja most külföldön — állítottunk öszEgyik legkedvesebb alakítás: Tonió figurája Leoncavallo: Bajazzók című operájában sze egy igen komoly műsort. Preklasszikusoktól Bartókig énekeltünk az ária- és dalirodalom gyöngyszemeiből, ám a nézőtéren alig lézengtek néhányan. Rendkívül bántó ez a művésznek, s még ennél is fájóbb, ha a zenei közízlés visszafejlődését nézzük. Egy-egy „nagyobb” komoly zenei eseményre még összeverbuválódik a közönség, de a zene hétköznapjai sajnos már sokkal sivárabbak. Pedig ez lenne a fontosabb. Idén nyáron például örömmel jártam Gyulán, s láttam-hallottam, hogy a Várszínház immár a komoly zene előtt is kitárta érdeklődését. Csodálatos volt a Székelyfonó előadása, a bé- kés-tarhosi zenei napok is nagyszerű ünnep. De az élet ugye nem csupa ünnepnapból áll... Milyen szívfacsaró volt elgondolni például Tarhoson, hogy az egykori zenei fellegvárban csak napokig tart a hagyományaihoz méltó muzsikásélet. — Kérdezni sem kell tehát, hogy milyennek látja Kodály Zoltán hazájában a zenei nevelés helyzetét? — Szomorúnak! Különösen, amikor a zenéhez sorolják a szórakoztatóipar egyik ágát, a rendkívül nagy tömegbázissal bíró dübörgődühöngő „loboncosokat”. Persze, az ipar azért ipar, hogy termékeit megfelelő csinadrattával árusítsa. De hogy ez nem okoz-e a lelkekben egyfajta sivárságot, azon bizony érdemes elgondolkodni. Ám mivel Don Quijote-i alkat nem vagyok, szélmalomharcba se bocsájt- kozom. Nem is feladatom. Annyit tehetek mindössze, hogy nem csak magamnak idézem, de kollégáimat is emlékeztetem Kodály Zoltán életművére. Hisz nekünk, akiknek szerencséjük volt személyes varázsát is érezni, kötelességünk-éltetni a ritkán fellobbanó géniusz füzét. A legmélyebb alázattal jár ez a hivatás. Kodály tatár úr is eljött velünk — ze- neakadémistákkal — a legkisebb faluba, az üzemek színpadára is, ahol épp oly figyelmet, pontosságot kívánt, mintha a milánói Scala színpadán lépnénk fel. — Külföldön tett útjai közül melyik a legemlékezetesebb? — A Német Demokratikus Köztársaságban történt vendégszereplésem. Sokat emlegetik nálunk a német pontosságot, s tanúsíthatom, hogy a fegyelmezett munka a művésznek is előnyére válik. A Don Juan előadásakor például a próbák alkalmával, amikor már mindenki mindent tudott, még legalább százszor megismételtünk egy-egy jelenetet. — Nem érezték robotnak, a művészi ihletettséget tönkretevőnek az efféle munkamódszert? — Egyáltalán nem! Az előadóművészek egyébként is egészen másként kell, hogy gazdálkodni tudjanak értékeikkel, mint például az alkotó emberek. Egy festő vagy író „elteheti holnapra” az ecsetet és az írógépet, várhat, amíg az alkotáshoz kedvezően alakul a hangulata. Ám nekünk akkor kell a legjobbat adnunk, amikorra az előadást vagy a próbát megtervezték. A sok munka tehát — mint tűz az acélt — csak edzi a művészt. S ha néha magunk is elégünk a tűzben, ez már a művészek sorsa. — Bizonyára megtörténik, hogy egy-egy fiatalabb pályatárs tanácsért fordul Önhöz. Ilyenkor milyen útrava- lóval biztatja a kérdezőt? — Sok nagy reményű ifjút meghallgattam már, és nem kértem soha fizetségül mást, csak hogy őszintén megmondhassam a véleményem. Jaj, de sok haragost szereztem így magamnak ... „Ko- ca”-énektanárok ugyanis pár száz forintért agyondicsérnek mindenkit, s indítanak a biztos boldogtalanságba soha be nem futható, megtört karriereket. Ami az igazi pályatársakat illeti, közülük Gulyás Dénes nevét érdemes megjegyezni, akiről még sokat fogunk hallani. Neki is de sokszor elmondtam már művészi hitvallásom, azt, hogy tulajdonképpen két nézőnek kell játszani. Annak, aki most hall életében először operát, és annak, aki ötvenedszer látja az előadást. Aki először van operában, azzal el kell felejtetnünk, hogy itt énekes színjátszás történik, s nem beszéddel fejezzük ki érzéseinket, mint azt a mindennapi életben tesszük. Aki pedig sokadszorra kíváncsi ránk, ő már a finomságokat is észreveszi, tehát neki • se szabad csalódnia. — Életének jelentős része az Operaház falai közt telt el. Most hogyan tovább? — Idén kezdem a har- minckettedik évadom. Mintegy 1700 előadásom volt, körülbelül 60 szerepet énekeltem. Kielégítettnek érzem magam. S hogy -az Operaházat eíőbb-utóbb fel kell újítani, azt már régóta tudtuk mindnyájan. Csak a mikor volt kérdéses. íme, eljött annak is az ideje. A művészeknek nincsenek egzisztenciális gondjai,' mindenkire szükség van. Jobban felkészülhetünk majd egy-egy bemutatóra, s az Erkel Színházban tartott előadásainkat olyan színvonalon kell adnunk, hogy a nézők az Operaházban érezzék magukat. Meggyőződésem különben, hogy nem fog túlságosan elhúzódni az épület felújítása. Hiszen anyagi lehetőségeinkhez mérten is a nemzet önbecsülésének egyik mércéje, hogy méltó pompájában ékeskedjék a Magyar Állami Operaház. Andódy Tibor Sinkó Ervin: Szemben a bíróval Szemben a bíróval, íme, azon veszem észre magam, hogy nem tudok magamról beszélni anélkül, hogy ne a világról beszéljek. Nem lehet másképp, nyilvánvalóan. Mi a világban: azt is jelenti, hogy a világ mibennünk. Mi a lövészárokban, azt is jelenti, hogy a lövészárok bennünk. Ez ellen lehet küzdeni. Talán lehét börtönben is ülni, és nem a börtönfalakat, hanem a megnyílt mennyeket látni. Ez azonban csak eksztázis, és minden eksztázis csak mint egy vasárnapi kirándulás a városból a szabadba: a vasárnapi elragadtatásunkban is determinál óan benne lesz, hogy ott van mögöttünk a város. Senki se kivétel, s nem lehet másképp, nyilvánvalóan. Mindenki, aki magáról beszél, a világról is beszél; talán nincsen bűn, amely — egy másik aspektusból — nem vád is. A háborút a kapitalizmus produkálta, a II. Internacionálé nemcsak félreállt az útjából, hanem pártjai háborús pártokká lettek — de ezenkívül, mint minden kollektív bűnnel, a háborúval szemben is, mindenki, aki részt vett benne, nemcsak vádló, hanem személy szerint épp úgy vádlott is, mint én, aki némán, vigyázzállásban néztem végig a két katonaszökevény kivégzését. Az úrrá lett bestiáról elhittem, hogy mindenható. Lehetett nem annak hinni? Nem vallott minden, de minden arra, hogy ez a legbiztosabbnak látszó ígéreteket is elnyelő gyilkos káosz, ez maga az egyetlen reális, mindig visszatérő „történelem”? Újsághíreken túl, melyekből alig lehetett tájékozódni, a bukovinai fronton tudtam meg, hogy mi a bolsevizmus. Alig pár száz lépésre voltak tőlünk az orosz lövészárkok, s a fegyverszünet idején mind gyakrabban jöttek át hozzánk, s hozták át gépfegyvereiket orosz katonák nekünk egy-egy falat kenyér vagy fél liter rum reményében. A mi tisztjeink csak mulattak a furcsa látogatókon, akik rettenetes rongyosak és oly piszkosak voltak, hogy a mosolygó arcukban megvillanó fehér foguk meglepetésként hatott. Egy ilyen óriás orosz magyarázta meg nekem életemben először Lenin jelentőségét. Se én, se akik körülöttem álltak, nem értettünk egy szót sem oroszul, de a másik-, az orosz, kézzel-lábbal, irtó erőlködéssel- meg akart valamit magyarázni nekünk. Végre megtalálta a módját. Az óriás ember a hatalmas karjával rajtam kívül még kettőt egyszerre átölelt, magához szorított bennünket, s úgy ismételte: „Lenin, Lenin...” Máig énnekem se szóval, se írásban ennél jobban nem magyarázták meg Lenin programját. Mielőtt még tudni lehetett, hogy objektíve mit tud majd megvalósítani a bolsevizmus, máris nagyot tett: a puszta megjelenésével, azzal, hogy volt és lehetett, megtörte a gonosz varázst. A passzív, kontemplativ pacifizmusnak, mely tehetetlen vágy volt, cselekvésre mutatott lehetőséget, a kilátástalan sötétbe világos rést hasított, mert az orosz proletariátusban megfogható és megvédhető testet öltve itt állt sírjából feltámadva a nemzetközi forradalom, a világot megváltó proletariátus holtnak hitt ideája. És olyan világosan, mint még soha, mert soha olyan eklatánsán, mint a háború elleni harcában, nem látszott meg, hogy az emberiség legszentebb érdekeiért való harc egybeesik a proletariátusnak a maga felszabadításáért vívott harcával. Mikor kiadták a parancsot, hogy nem szabad az orosz katonákkal fraternizálni, akkor már késő volt. Akkor már tudtam, hogy a szocializmus túlélte a szociáldemokráciát — és egyszerre a világ megint érdekes lett, érdekesebb és ígéretesebb, mint valaha. S mikor a monarchia részekre bomlott, és Németország köztársaság lett, az első pillanatban az orosz prófécia beteljesedésének első fázisaként jelent meg. Minden a háború alatt felgyűlt kétségbeesés egeket verő optimizmusba csapott át, mikor a katonatisztek maguk tépték le a csillagjaikat, s éljenezték meg a forradalmi Károlyi-^kormány hadügyminiszterét, aki az örömmámoros éljenző tömegeknek azt kiáltotta oda: „Nem akarok többé katonát látni!” S mikor kiderült, hogy amit 1918 októberében átéltünk, az nem annyira forradalom, mint az entente-imperializmusnak a középhatalmak imperializmusa felett való győzelmének, a frontok összeomlásának a következménye volt, akkor kétségtelenné lett a feladat: ami látszat volt, azt valósággá tenni, elindulni az orosz prófécia, az emberiséget a háborútól, erőszaktól és kizsákmányolástól minden időkre felszabadító világforradalom megvalósítása felé. Sülé István: Önarckép
