Békés Megyei Népújság, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-07 / 262. szám
NÉPÚJSÁG 1980. november 7., péntek o Sülé István: Vasgyár Vladimir Tyendrjakov: Leszámolás (Regényrészlet) Ménesi György: Innen és túl a vén festett százszor próbára tesz magát a könyvek lapjain riszálva „ha nem születtem volna is magyarnak” lötty testével gyakorta megkínálna magyarnak lenni szlávom petrovics sose könnyű se bármi másnak „a Kárpátoktól le az Aldunáig” tán mást se tesznek most csak ásnak ásnak s a nyelvehagyottakban innen és túl ég a zúgó gének házsongárdja a vén festett megint próbára tesz magát új könyvek lapjain riszálja Arkagyij Kirillovics úgy gondolta, hogy ,a pedagógus a szétrombolt Sztálingrádban született meg benne egy emlékezetes éjszakán. Talán az volt az első csendes éjszaka. Előző nap még aknák robbantak száraz pukkanással a romok között, hosszú géppuska- és rövid, ugató géppisztolysorozatok kusza szövedéke jelezte a frontvonalat, süvöltöztek a katyusák, tompa dörejekkel árasztva el az agyongyötört földet, az égen rakéták virágai nyíltak, fényükben újra meg újra összezsugorodtak a fantasztikus alakú, tátongó ablakszemű házmaradványok. Előző nap még folyt a háború, de mára véget ért. A hold csendben kelt fel a romok, a hóborította hamutenger felett. Az ember el sem tudta hinni, hogy már nem kell félni a csendtől, amely színültig megtölti a sokat szenvedett várost. Ez nem pillanatnyi szélcsend; itt már beköszöntött a béke, ez itt már a távoli hátország, az ágyúk több száz kilométerrel arrább dörögnek. S bár az utcákon ,az üszkös romok között hullák hevernek, ezek tegnapiak, újakkal nem szaporodnak. Ezen az éjszakán, nem messze az egykori tizenegyes számú iskola óvóhelyétől, ahol ezredünk törzse elhelyezkedett, tűz ütött ki. Előző nap még senki se törődött volna vele — folyik a harc, a föld ég —, de most ez a tűz a béke nyugalmát törte meg. és mindenki rohant oda. A német katonai kórház háromemeletes faépülete égett, amit. eddig szerencsésen elkerült a háború. Odabent sebesültek voltak. A vakítóan aranyló, lobogó falak heve messziről is perzselt, és egyre hátrább szorította a tömeget. Az emberek pedig dermedten, megbabonázva, lesújtottan figyelték, amint odabent, az ablakok mögött, az izzó mélyben időről időre leszakadt egy-egy sötét tömb. S valahányszor ez történt, a tömegen egyik végéKépeink Ez alkalommal Sülé István amatőr festőművész tusrajzaiból mutatunk be hármat. Szegeden szerzett rajz—földrajz szakos tanári diplomát, 1959-ben. Rendszeres kiállító az alföldi tárlatokon, 1963-ban önálló kiállítása volt Békéscsabán, a képcsarnokban, 1965-ben Orosházán, a múzeumban. Ott volt több képpel a pedagógus képzőművészek budapesti kiállításán, 1977-ben a Pozsonyban megrendezett nemzetközi pedagógus képzőművészeti tárlaton. Legutóbb a pedagógus festők megyei kiállításán szerepelt. tői a másikig keserű, fojtott sóhaj futott végig: egy- egy összeégett német sebesült zuhant le ilyenkor ágyastól, olyan, aki nem tudott felkelni és kimenekülni. Sokaknak sikerült kijutni. Most ott álltak elvegyülve az orosz katonák között, velük együtt figyeltek, egyszerre tört fel belőlük a sóhaj. Arkagyij Kirillovics vállához szorulva is ott állt egy német. Fejét és arcát kötés takarta, csak hegyes orra állt ki belőle, s fél szemében kétségbeesett iszony parázslóit. A félelemtől és a hidegtől egész teste remegett mocsárszínű, szűk vászon egyenruhájában. Re* megése akaratlanul is átragadt Arkagyij Kirillovicsra, aki pedig jól beburkolódzott meleg bekecsébe. Elszakította tekintetét a ragyogó tűzI özönről, lassan körülnézett — téglavörösre izzott arcok, oroszok és németek vegyesen. Mindannyiuk szeme egyformán izzik, éppúgy, mint a szomszédjáé, mindannyiuk arcán fájdalom és tehetetlen beletörődés. A szemük láttára lezajló tragédia egyikük számára sem közömbös. Arkagyij Kirillovics ezekben a pillanatokban rádöbbent egy egyszerű igazságra: sem a történelem vad kanyarjai, sem a mániákus őrültek gyilkos eszméi, sem a téboly járványai, senki nem képes rá, hogy kiölje az emberekből az emberséget. Elfojtani, azt lehet, de megsemmisíteni nem. Mindenkiben lappanganak a jóság érintetlen tartalékai, csak fel kell tárni, hagyni kell, hogy felszínre törjenek. És akkor ... A történelem kanyarjai egymást gyilkoló népeket, vérfolyamokat, a föld színéről eltörölt városokat, letiport mezőket jelentenek ... Csakhogy a történelmet nem az úristen csinálja, hanem az emberek! Vajon ha szabadjára lehetne engedni az emberekben rejlő emberséget, nem azt jelentené-e az, hogy sikerül megzabolázni a kegyetlen történelmet? Izzón aranylottak a ház falai, a vörös füst szikrakévéket sodort a hideg hold felé, s fátylat borított rá. A tömeg erejét vesztetten figyelt. Arkagyij Kirillovics vállához szorulva ott reszketett a bekötözött fejű német, fél szeme előparázslott a kötés alól. Arkagyij Kirillovics a tömeg közepén lehúzta magáról a bekecsét, rávetette a didergő német vállára, és tuszkolni kezdte kifelé a tömegből: — Schnell! Schnell! A német csodálkozás nélkül, közömbösen fogadta a gondoskodást, engedelmesen kocogott egész úton a törzs pincéjéig. Arkagyij Kirillovics nem nézte végig a tragédiát, később megtudta, hogy egy mankós német ordítva előrontott a tömegből, bele a tűzbe, s egy tatár katona utánavetette magát, hogy kimentse. Az égő falak beomlottak, s maguk alá temették mindkettőjüket. Mindenkiben kihasználatlan emberségtartalékok lappanganak. A történelmet emberek csinálják. Az egykori gárdaszázadosból elemi iskolai tanító lett, és egyidejűleg biratkozott a pedgógiai főiskola levelező tagozatára. A tantervek ilyesmiket írtak elő: a tanulónak ismernie kell a nagy írók életrajzát, legjobb műveiket, világnézetüket, képesnek kell lennie arra, hogy a megadott szempontok szerint meghatározza az egyes irodalmi alakok kilétét: ez népies, az reakciós, amaz úgynevezett „felesleges ember”... Tudnia kell, hogy kire ki hatott, ki kiről, hogyan vélekedett, ki a romantika képviselője, ki a kritikai realizmusé ... Egyet hagytak csupán figyelmen kívül ezek a tantervek: hogy az irodalom emberi viszonyokat mutat be, ahol a jóság megütközik az aljassággal, a becsület a hazugsággal, a nagylelkűség az alattomossággal, az erkölcs az erkölcstelenséggel. Az irodalom az emberi együttélés megválogatott és megőrzött tapasztalatkincse! Felháborodsz a gazdasszo- nyon, akire Vanyka Zsukov így panaszkodik a nagyapóhoz írott levelében: „Fogta a halat, fejjel a számba tömte”. De nem különös, hogy egy cseppet se háborodsz fel azon, ha egy ismerős felső osztályos csak úgy, mellesleg, pusztán passzióból lekever egyet egy arra szaladó kis srácnak? Egy erős a szemed láttára megüt egy gyengébbet,' csupán azért, mert ő erős. Miféle ember vagy, ha ez közömbösen hagy? Olvastátok Tolsztoj Feltámadás című regényét. Eresszük szabadjára a képzeletünket : mi lett volna, ha Nyehljudov belső gyávaságból vagy szégyenből elfordul Katya Maszlovától? Hogyan élt volna tovább? Megnősül? Családot alapít? Nyugodtan élne?... Az irodalom révén Arkagyij Kirillovicsnak sikerült sajátos, bonyolult erkölcsi versengést kezdeményeznie: aki erősnek érezte magát, kereste az alkalmat, hogy a gyengébb segítségére siessen: a gyenge büszke volt rá, ha az erősebb szemébe mondhatta a kemény igazságot, az ártatlan zokszó nélkül viselte a mások vétkéért járó büntetést, de jaj volt annak, aki gyávaságból hagyta, hogy vétkéért más bűnhődjön. Mindebben sok volt a játék, és sok volt a kérkedés. De lehet-e kételkedni abban, hogy a kérkedésből gyakorolt erény idővel szokássá, a játék pedig életté változik? Az utóbbi időben még a szakfelügyelők is azt hangoztatták, hogy a százhúszas számú iskola tanulói magatartásukkal irigy- lésreméltóan különböznek a többi iskola tanulóitól. Arkagyij Kirillovics meg volt győződve róla, hogy a keze alól lelkiekben szép emberek lépnek ki a nagybetűs életbe, akik nem bántják a gyengét, és nem bé- külnek azokkal, akik ezt megteszik, nem tűrik az aljasságot és hazugságot, s tisztában vannak erkölcsi felsőbbrendűségükkel. Azok pedig, akikkel összeütközésbe kerülnek, önkéntelenül is szembe kell, hogy nézzenek önmagukkal. Minden emberben hatalmas emberségtartalékok lappanganak. Arkagyij Kirillovics egyetlen percre sem felejtette el az egykori ellenségek összevegyült tömegét, ott, az égő katonakórház előtt, a tömeget, amelyet közös szenvedés hatott át. És nem felejtette el az ismeretlen katonát sem, aki berontott a tűzbe, hogy megmentse azt, aki nemrég az ellensége volt. Meg volt győződve róla, minden tanítványa egy-egy gyutacs lesz, mely felrobbantja maga körül a roszszakarat és a közöny jegét, és felszabadítja a másokban rejlő pozitív erkölcsi erőket. A történelmet emberek csinálják. ö, Arkagyij Kirillovics Pamjatnov pedagógus, a maga szerény módján hozzájárul a történelem előre- lendítéséhez... Hitt ebben, és másokat is rávett, hogy higgyenek benne. Egyre többen fordultak hozzá, szavára felfigyeltek, nemcsak a tanítványai, hanem a szüleik is kikérték tanácsát. Szonya Potyehina is, lám, kétségbeesésében nem másnak, hanem éppen neki telefonált az éjszaka közepén. Arkagyij Kirillovics ott ült a konyhában, öklére támasztva nehéz fejét. A falon túl, alig néhány lépésnyire ott feküdt az a puskalövéstől szétzúzott fejű, nagydarab férfi. Az ő tanítványa megölte az apját! Az ő tanítványa ... Egyike azoknak, akik büszke hitet ébresztettek benne. Mi ez? A sors véletlen fintora, vagy egy hibáért járó kegyetlen büntetés? Ha van egyáltalán, aki képes hozzásegíteni a válaszhoz, az csakis Kolja Korjakin lehet, senki más. Ha ugyan képes rá ... Körös-körül csend. Arkagyij Kirillovics már nekikészült, hogy feláll és lemegy, amikor hirtelen lopakodó lépteket halott. ösz- szerezzent, fölegyenesedett, és ... a konyhaajtóban Va- szilij Potyehint pillantotta meg, homlokába húzott sapkában, prémgalléros bundában. Soproni András fordítása Arcok közelről Ménesi György Kunágotán született, Bat- íonyán járt gimnáziumba. Takács László volt a tanára. A volt tanár most igazgató, a volt tanítvány magyar— történelem szakos tanár Bat- tonyán. Lakásán, a „pedagógusházban” találkozunk. Külön írószobájában két oldalt mennyezetig emelkednek a könyvek, íróasztalán verskéziratok, írógép. Mivel is kezdhetnénk, ha nem a kezdetekkel? Az első versekkel, melyek még diákkorában születtek. — Elvittem a tanáromnak, és a másodikos gimnazistaköltők reménykedő bizodalmával vártam a sikert. Ugyanakkor került Takács László kezébe a nálam két évvel idősebb, negyedikes Zelei Miklós versválogatása is. Az eredmény: a „Batto- nyai Füzetek 13. száma „Kopogtatás helyett” címmel kettőnk verseit adta közre... Rendkívül boldogok voltunk, és büszkék. Csak azt fájlaltuk, hogy 400 példány jelent meg a füzetből, összesen. Zelei vigasztalt: „Hemingway első novellás kötete is 400 példányban jelent meg.” Hogy 400 példányban-e, nem tudom. Tucatnyi versem volt ebben a füzetben, melynek előszavában tanárom azt írta: „Hogy költők lesz- nek-e vagy sem, azt nem tudni, de már most tanulják meg viselni a nyomtatott szó felelősségét.” Akkor még nem nagyon értettem, ma tudom, mit jelent. Nyilván, ez a tudat sokféleképpen érvényesül benned. Mi a legfontosabb ezek közül? — Az hogy amit írok, világos, tiszta, érthető legyen. Abból indulok ki, hogy az emberek rendkívül keveset olvasnak verset. Közhely, de igaz, hogy felgyorsult az élettempó, a technika eluralkodott fölöttünk. Nem szabad hosszú prózát és hosszú verset írni. Kedvelt műfajom lett az epigramma, és a tömör, magvas vers. Ennek ellenére több rétegű, gondolkodásra késztető. Túl racionális ez a mi korunk, ezért művelem én is inkább a gondolati költészetet. A „Kopogtatás helyett” után mi következett? — Megnyertem 1969-ben a Népújság tehetségkutató pályázatát, és akkortól rendszeresen megjelenek a Köröstájban. Jött már versem a Népszabadságban, az Üj Aurórában és a zrenjanini Ulaznicában. A „Híd az Éren át” című battonyai kötetben 13 verssel szerepelek. Sokat írsz? Mennyi időd van a tanári hivatás mellett költőnek is lenni? — Óriási a példa, de nem hallgahatom el. Arany János írta valahol, nagykőrösi tanárkodása idején, hogy heti 16 órában „őrli magát” a diákokkal, és kevés ideje jut írni... Mi manapság heti 30 órában tanítunk, plusz a sokféle társadalmi elfoglaltság... és a költészet. Azért a tanári hivatás is sok gyönyörűséget hozhat. Közvetlen terveid? — Jó verseket írni, legalább hetente egyet. Aztán szeretnék távolabbra is eljutni, országos lapokba, folyóiratokba. Azt hiszem, ezzel mindenki így van, aki meg akarja mutatni magát az embereknek. Sass Ervin Sülé István: 20 éves a Köröstáj
