Békés Megyei Népújság, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-30 / 281. szám
ÜNiUMM 1980. november 30-, vasárnap o Tóth Lajos: Rozi ka Balogh Ferenc: „így múlik el a világ dicsősége” látogató Borús májusi reggelre ébredt Rozika, a fácánosi külterületi iskola tanítónője. Már az éjszakai esőzés is kizökkentette nyugalmából, hiszen attól tartott, ha napokra beáll a sáros-latyakos idő, fuccs a holnapi kömye- zetismereti órának. A helyi téeszbe akarta kivinni a gyerekeket. Ma délután kell még megbeszélnie az elnökkel, hogy a tsz autóbuszával járják be azokat a részeket, ahol a látottak a tanulók tantervi ismereteit bővíthetik. Öltözködés közben csak fokozódott bosszúsága. Eltörte a hajlakkos üveget. Fé- sülködés után úgy érezte, még soha nem volt ennyire ronda a frizurája. Az iskolába menet a rakoncátlanko- dó tincsek egyre jobban idegesítették. Minduntalan a homlokához kapkodott, mintha szél borzolná a haját. Bosszúságát fokozta, hogy a keskeny járdán a meglazult téglaközökből a sár többször is ráfreccsent lábszárára, s mire beért - az iskolába, lábat kellett mosnia a kútnál. A teremben csivitelő apróságok között azonban hamar feloldódott, s már mosolygott is, amikor a kis Cseri Juli egy csokor tulipánnal kedveskedett. Miközben a napos jelentett, észrevette, hogy a negyedikes Balló Ancsának ismét kisírt a szeme. Elhatározta, ha vége lesz az első órának, félrehívja a kislányt, s megkérdezi, mi történt otthon, bár sejtette, a részeges Balló Mihály megint felönthetett a garatra. Ilyenkor retteg tőle a család, s gyakran a szomszédokhoz menekülnek előle, s csak azután mennek haza, ha már kijózanodott. Míg újra be nem rúg, kezesbárány Balló Mihály, de ha az ital ördöge hatalmába keríti, kitör belőle az ősbarbárság. Tör-zúz, üt-ver. Rozika a napló beírása után kiadta a csoportoknak a feladatokat. A negyedikesek olvastak. A könyvre-füzetekre hajoló tanulók között sétálva feltűnt neki, hogy Ancsa jobb tenyerével eltakarja arcát. Megállt mellette. A kislány nem nézett fel, szinte falta szemével a betűket. Rozika, hogy a többiek észre ne vegyék, finoman elhúzta a kislány tenyerét. Arcocskáján ott éktelenkedtek egy durva kéz ujjnyomai. Hiába volt azonban a tanító néni óvatossága, a gyerekek észrevették, Ancsa körül történik valami. Az elöl ülők is hátrafordultak, amikor megszólalt Bokor Mari, Ancsa padtársa: — Tanító néni, Ancsát megverték otthon! — Nem igaz! — tiltakozott Ancsa. — A múltkor is megvert apukád! — pirított rá a szemüveges Kovács Peti. — De azóta nem bántott! — védekezett Ancsa. Pillanatok alatt akkora lárma keletkezett a teremben, mintha a szünetben nyüzsögtek volna az udvaron. — Csend legyen! — ripa- kodott rájuk Rozika. — Ha így viselkedtek, elmarad a holnapi kirándulás! — fenyegette őket, pedig dehogy marad! Sanyi, a tsz agronó- musa megígérte, hogy majd ő „kalauzolja a tanító nénit és gyerekeit”. Ezt nerft szabad kihagyni... A megszeppent nebulók elhallgattak. Sanyi ide, Sanyi oda, Rozikát annyira elgondolkodtatta Ancsa sorsa, hogy oda se figyelt, miként olvasnak a negyedikesek, csak gépiesen jött ki a száján a „Folytasd!”. Ancsa anyukája, mióta világra hozta a kislányt, beteges, nem bír munkába járni. ’ Szülői értekezletre csak akkor jön el, ha egészsége engedi. Az apjával még egyszer sem beszélt, mert valahányszor elment hozzájuk, vagy kint volt még a szövetkezetben, vagy a kocsmában hangoskodott. Balláné minden családlátogatáskor végigsírta a délutánt. — Elválnék tőle, de hová menj ele? Beteg vagyok! — zokogott Balláné a sok-sok panasz végén. A szünetben nem hívta félre Ancsát Rozika. Nem tudta eldönteni, hogyan kezdje vele a beszélgetést. Félt, hogy a törékeny kis lélek konok magába - zárkózottságba burkolózva semmit se mond el abból, amire kíváncsi. Kiállt a terem ajtajába, élvezte a felszakadó felhők mögül áttörő napsugarakat, és a friss levegőt. Csak jó idő legyen holnap is! Már a frizurája se nyig- talanította, hiszen tanítás után elmegy a fodrászhoz, s rendbehozatja. Legfeljebb éjszaka vigyáz, nehogy össze- kuszálódjanak a búra alatt összeállt tincsek. Hirtelen minden gyerek a homokgödör köré csődült. Még csak ez kell! Csupa piszok lesz mindegyik. A gyerekek azonban nem léptek be a homokba. Ott álltak a betonperem szélén, s mindegyik szajkózott valamit a gödör közepén lehajtott fejjel álló Ancsának. Mire odaért, már kórusban csúfolták a kislányt: — Téged nem is szeret az apád! — De szeret! — igyekezett túlkiabálni őket Ancsa, de az ördögmegszállta gyerekcsapat ricsaja elnyomta vékonyka hangját. — .Rondák! — lépett be a gödörbe Rozika Ancsa mellé. — Mindenki egy ellen? Szép ez? Futás be a terembe! — De tanító néni, csakugyan nem szereti az apukája! — feleselt még az utolsók között baktató Kovács Peti. — Anyuka mondta reggel apukának, hogy az olyan embert, mint Balló bácsi, agyon kéne csapni. — Befelé, befelé — tuszkolta maga előtt Petit Rozika. A többi szünetben maga mellett tartotta Ancsát, s meglocsolgatták a teremben a virágokat. Nem hozta szóba a verést, csak lopva figyelte, mint kékülnek-lilá- sodnak a barbár ujjnyomok a hamvas arcocskán. A tanítás befejezése után a gyerekek kórusban elköszöntek. Rozika, szokásával ellentétben nem várta meg, míg mindannyian kilépnek a kisajtón, hanem, mihelyt az eleje elindult, ő is velük tartott. Ma sok dolga van még otthon. A számtandolgozatok napok óta javítatlanok, be kell még mennie a tsz központi irodájába is, hogy A busz idejében ott legyen az iskola előtt. És: „hátha véletlenül Sanyi is bent lesz!”. A frizuráját is rendbe kell hozatnia, mert ilyen kócos fejjel nem mehet ki. Félúton vette észre, hogy a füzetek nincsenek a táskájában. Visszafordult. Ugyancsak meglepődött, amikor a teremben ott találta Ancsát a padban. Füzetére hajolva a nyelvtan házi feladatot készítette— Hát te? Ancsa nem felelt. Buksi fejéből csak koromfekete haja látszott. — Miért nem mész haza’ — emelte fel Rozika a kislány állát. Amikor azonban belenézett a riadt szempárba, azonnal elengedte. Ancsa hirtelen sími kezdett. Zsebében kotorászott, de nem találta a zsebkendőjét. — No? — kérlelte Rozika, és saját zsebkendőjével törülte meg a kislány szemét. — Félek ... Rozika megfogta a kislány kezét— Gyere! Majd én hazakísérlek ... Ancsáék alig negyedórányira laktak az iskolától. Balló Mihály már félig kijózanodott, mire odaértek. Reggel a tegnapi előlegből bepálinkázott, s ki se ment a szövetkezetbe. Az udvaron üldögélt a barackfa alatt a, téglarakáson. Amikor Rozika belépett a kisajtón Ancsával, felállt. A kislány kikapva a tanító néni kezéből a kezét beszaladt a konyhába. Apja a pálinkagőztől még kábult fejjel közeledett a tanítónő feié. A kócos, tagbaszakadt ember piszkos overáljában, sáros bakancsában félelmetes látvány volt. — Maga a tanítója? — kérdezte Balló bambán. — Én! — Ez a kis tetves panaszkodott, mi? De majd adok én neki! Még szégyenbe hozza az apját? — Ha a kislányhoz hozzányúl, feljelentem! Értette? — lépett egészen közel hozzá Rozika. — Ember maga? Még az állat is védi a köly- két! — hagyta ott, mert a pálinkabűzös lehellettől majdnem hánynia kellett. — Méghogy én állat vagyok? Mert nem tanultam? Belépett a konyhába. Balloné a sezlonon feküdt. Ancsa sikítva szaladt a szobába, s bebújt az ágy alá. Balló megrettent. Ennyire fél ez a kölyök? A kredencre pillantva eszébe jutott, hogy a kutyának ma még nem adott enni. Kisietett a kutyaól elé egy darab kenyérrel. —- Méghogy én rosszabb vagyok az állatnál? Az öreg Hektor ekkorára már megszoptatta a három kicsit. Ott feküdtek a hasa előtt a szalmán. Balló odavetette a kenyeret a kutyának. — Fogadd szívesen, testvérem! — jegyezte meg gúnyosan. Hektor még a levegőben elkapta a feléje repülő kenyérdarabot, s mohón falni kezdte. Balló lehajolt, s az egyik kölyköt a kezébe akarta venni, de ekkor odaugrott az anyjuk. Kis híja volt, hogy át nem harapta gazdája csuklóját. — Az anyád! Hát ennyire félted őket? Pedig csak állat vagy! — csuklóit el a hangja. Bement a szobába. Az asszony reszketve hallgatta, mint matat a szekrényben. „Már megint a kocsmába megy!” — rázkódott össze, s kétségbeesetten gondolt arra, mi lesz, ha hazajön. A kis Ancsa másnap reggel nagy zacskó cukorral lépett Rozika elé. Megkínálta. — Apuka vette! — mondta büszkén. Az udvaron minden társát megkínálta, s még azt sem bánta, hogy neki csak egyetlen szem maradt. Váratlan Pontosabban nagyon is vártuk mi ezt a látogatást. Tóth Lajos novelláskötete sokunkhoz szóló írásaival igazán szívközeli könyv. Az Uj Aurora gondozásában, Fi- ladelfi Mihály szerkesztésében, formájában elegáns (Pe- tőcz Károlyt és a Kner Nyomdát illik -dicsérnünk) kötet jelent meg. A novellák témájukban a faluhoz kötődnek. Árnyalt lélekrajzokat épp úgy találunk benne, mint érdekes fordulatokban bővelkedő cselekményt. Tóth Lajos novelláinak legnagyobb erényét valóságközeliségében láthatjuk. Életismerete nemcsak sorsokban, egyszerű köznapi történésekben véteti észre vele a megírásra méltót. Tóth Lajos érzékeny alkotó, aki a nyelvet anyagában is jól ismeri, ismeri a falusi ember beszédfordulatait. Prózája néha már-már szándékoltan röghöztapadt, hogy egy-egy jelzős szerkezet költői villanása egy egész fejezetet emeljen meg; líraiságával esztétikailag magasabb minőséget teremtve. A Hazatérés c. novellában a felszabadulás első napjairól, a munkaszolgálatból hazaérkező baloldali gondolkodású szegényember első óráiról kapunk hitéles képet. Az újrakezdés lélektani aspektusairól vall Tóth Lajos. A novella legplasztikusabb alakja Kati néni, a „télbe- fonnyadó asszony”, akinek tekintete: „ajtón kiparancsoló konokság”. A Fekete karácsony négyoldalas életkép. Inkább karcolat, mint novella. A szerző nem is kísérelte meg markánsra rajzolni a figurákat, maga a tény (a szövetkezet elnöke nem kapja meg a járási székhelyen a hízók árát, a bank által ígért pénzt — elmarad az előlegosztás) az írás igazságtartalma, egy darab közelmúlt történelmünkből, ami talpontartja az írást. Az Éhség szereplői a tsz kaszásai, akik lucernavágás közben összeverekednek a rendek között talált fácántojásokon. A vak düh tehetetlen szomorúságba csap át, s az olvasó megrendültén érzékeli, milyen messziről érkeztünk. A Tartozás a kötet legjobb írásainak egyike. A társadalmi, politikai, gazdasági igazságok a lélektani hitelességű emberábrázolásban realizálódnak. A faluról, szövetkezetről ez ideig írt legjobb művek mércéjével lehet csak mérni. Idős Barta Pál hajdan 12 holdas, maga is keményen dolgozó tanyásgazda fölött eljárt az idő, nem bírja a zsákolást a tsz darálójában, s könnyebb munkáért fordul az elnökhöz, hajdani kanászához. Mezőőr lesz az öreg. „Kicsit újra a maga ura lesz — de most már a miénken, mondja mosolyogva az elnök. — A darálóba ki megy? Oda nem akárki kell! Ott mindig éget a munka — eredt meg már az öreg nyelve is. — Nem tudom még. — Hajtós ember kell oda! Olyan, mint a Miska. — Nem, lépett egészen közel az öreghez az elnök. Olyan, mint maga, Pali bátyám! Ezen már Barta Pál is alig észrevehetően elmosolyodott. Inkább a szeme csillogása árulta el, hogy már nem érzi olyan fojtós- nak az iroda levegőjét, mint amikor belépett.” (p. 42.) A köszönöm azért nem jön az öreg nyelvére, de úgy érzi, még egy félnapi zsákolással meg kell köszönnie a köny- nvebb beosztást. Tóth a kora őszi dér csillogását a leveleken a frissen falra fricskolt vakolathoz hasonlítja, tudja miként morzsolja szét a nap a felhőfoszlányokat, hogy szökik a keskeny járdára néhány fénynyaláb ... Feneevésben c. alkotása íróilag talán kimunkálatlanabb, s egyenetlennek tűnik a Rekviem egy kutyáért és a Temetés is. Élő problémát jelez a Kiruccanás, melynek nyugdíjas falusi hőse meglátogatja Pesten élő fiát, s nem tud mit kezdeni a család rohanó élettempójával — másnap hajnalban már hazautazik. Czibere a kis sikkasztó (Hány kiskutya ér meg egy nagy kutyát), a gázoló sofőr, akit hamis tanú- vallomással főnöke kihúz a pácból (Az élhetetlen) szintén közöttünk járó alakok. Talán a kötet kevéssé sikerült portréi közül való a Látogató (Egy a sok közül), Rozika, a fácánosi tanítónő (Rozika), az anyát-apát váró Marcsika (Fecskék). Néha körülményeskedő mondatok: „Gyuri a mai sikertelen légyottra gondolt, miközben alvásra késztetően csillapít- gatta Pötyike élénkségét.” (p. 173), vagy éppen a sablonos történet: a férj házastársi hűtlenségéért a feleség elégtételt vesz (Elégtétel), okoz csalódást. Tetszett viszont az a valóságismeret, mely a kötet minden írásában tükröződik, s amely az utolsó novella (Váratlan látogató) főhősét, idős Benej deknét olyan árnyaltan, leheletfinom vonásokkal mutatja be nekünk. Az unokáknak cseresznyét vivő falusi asszony párttitkár fia és családja a főorvosékat várja vendégségbe. A mama, aki a főorvosék bejárónője volt, útban lenne. Ezt érzi meg finom ösztönnel, s indul rögtön vissza a csirkékhez. Tóth Lajos még csavar egyet a történeten, hiszen Benedekné nem vett észre semmit fiáék zavarából, „ha az unokák otthon lettek volna, maradt volna vacsorára is, legfeljebb nem ült volna az urak közé. Afféle lett már István is. A kalauznak azonban, aki csodálkozva kérdezte, hogy ilyen rövid ideig volt, már dicsekedett: — Otthagytam a vacsorát, pedig nagyon finom volt, de mindjárt öreg este van, s az udvaron maradtak a csirkék. Éppen akkorára ért haza, amikor Halmágyi főorvosék becsengettek Ist- vánékhoz.,, (p. 183.) Dicséretes Tóth Lajos kötetkomponáló munkája is, hiszen az egyes írások egymásutánjából 1944. október végétől napjainkig a magyar falu, s ami sokkal nagyobb erény benne, az ember; a változó világ és a változó lélek vetül elénk. Az írások hangulatát követők, nem pusztán illusztrációk, hanem a novellák, még pontosabban a novellák által közvetített élet által ihletettek Lipták Pál festőművész rajzai. Újházy László: Nyugta a napról Levelek lengenek, a villanyóra másodperceket darál, csíkokban hatol be a fény Volt egy-két düh az éjfél utáni engedékenységig Nem is tudom, miért itt ülök Eső esett. A cseppek lelkiismeretesen csillogtak Szijártó István Balogh Ferenc: Sirály
