Békés Megyei Népújság, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-30 / 281. szám
1980. november 30., vasárnap KÖRÖSTÁJ A fotográfus Szalontán túlról vándoroltak Balogh Ferenc anyai és apai ősei egyre nyugatabbra. A szülők így kerültek a békési tanyavilágba, és így született Mezőberényben a fiú, aki küklönös utat • járt végig gyermekségétől a felnőtt korig. A fotográfusnál fényképeket nézegetünk. Családi album. Feri gyerek ötévesen, a szülők közös portréja, egy csizmás fiú a herényi utcán, kalapban. Tizennyolc éves vagyok itt, időzünk el a kép felett, éppen a Balogh-cukrászdá- ból jövök. Ott találkozgat- tunk a pajtásokkal, lányokkal, összeismerkedtünk a cukrász egyetemista fiával, aki amatőrködött, és lefényképezett. A barátság úgy kezdődött, hogy én nemcsak táncolni hívtam a lányokat, hanem azt is kérdezgettem tőlük: olvasták-e Németh Lászlót? A latin szakos egyetemista nem értette, miért beszél annyit írókról, költőkről az a csizmás legény? Ahogy most, kis híján negyven év után Balogh Ferenc könyvtáros és fotográfus elmeséli, mi már értjük. Békéscsabai lakásában könyvek ezrei, és képek a falon: Márffy Ödön gyönyörű aktja, egy Gaburek-kép, Miklós István. Gyűjteményében eredeti Vörösmarty-kézirat, könyvrégiségek, másfél száz grafika. És több ezer fotográfia, külföldi kiállításokat megjárt kép, jellegzetesen Balogh Ferenc-i témavilág. Porték, az Alföld, észrevételek, ahogy a világot látja, költészet: versillusztrációk és aktfotók, végül a nagyvilág, utazásainak emlékképei. De ezektől még messzire vagyunk. A képen, amit nagyítóval is megnézünk, 18 éves legényke sétál a berényi napsütésben. Akkor már fényképeztél? Messzebb kezdődik, Lehet, hogy az ükapáimnál és ükanyáimnál, akikről az járta a családban, hogy mozgékony, világra figyelő emberek voltak. Az egyik család Margitán, a másik Tenkén élt. ötvenkilencben jártam először Tenkén, és egy régi könyv községrajza alapján megtaláltam a házat, ahol laktak. Ügy nevezik, hogy Hideghegyi utca. És 41.. .Én is falun, tanyán éltem. Tanyasi iskolába jártam, Kállai Jenő és Szimok Gábor elé. Kállai tanító úr vette észre, hogy bogarászok a kidobott képeslapok között, kitépem a nekem tetsző képeket, és úgy őrzöm azokat, mintha kincs lenne mind. Könyveket adott, a könyvtárából. Először Zilahyt olvastam, később már Németh Lászlót. Tizennyolc évesen mentem polgáriba, közben elment a háború, olyan évek, amelyekre nem szívesen gondolok. Negyvenkilencben érettségiztem a békési gimnáziumban, rá Szeged, a főiskola következett. Angol— magyar szakos tanár szerettem volna lenni. Egy év múlva megnősültem, eljöttem a főiskoláról. Akkor következett el az életemben a könyvtár, tart azóta is. Az Eötvösön végeztem, és legnagyobb szerelmem (ahogy ezt közhelyesen mondják) a fotografálás lett. Most jön tehát életemnek ez a része, megszakíthatatlan, teljes öröme. Jó lenne látni azt a tanyát, gondolom, miközben Balogh Ferenc mesél, akit olyan furcsa Ferencnek írni, mert igazándiból és mindenkinek: Feri. Sőt: Frici is, de az már a szűkebb barátoknak. Szóval jó lenne látni a tanyát, ahol a harmincas évek legelején két akácfa közé antennadrótot húzott a gazda, mert kíváncsi volt, mi történik a világban, és ezért detektoros rádiót vett. Felidézni a Feri gyereket, ahogy fülhallgatóval a fején, és az elmozduló detektort piszkálva kerekíti a szemeit: odabent zene szól, meg beszél valaki... Az is lehet, hogy az asztalon éppen ott lenne az Igazság című parasztújság, meg könyvek, a berényi „magyarvégi” olvasókörből, ahol a gazda előbb gondnok, később meg könyvtáros volt. Már bontani kezdték az olvasókört, amikor felmentem a padlásra, és csodák csodája: megtaláltam az ösz- szes jegyzőkönyvet, iratot 1870-től az 1940-es évekig. Azokból derült ki, hogy a nagyapám is tagja volt a körnek, és szorgalmasan olvasott. De hát a fotografálás... Volt egy cég anno, a szét. A valóság tükrözését tartom művészetnek, ha el tudom mondani azon a képen, hogy mi a véleményem arról, amit a kép elé álló ismeretlen ismerős lát. Ha ki tudom emelni a lényeget, ha a képem visszaadja azt a hangulatot, lelkiállapotot, amit én éreztem akkor, amikor ráfordítottam az objek- tívet. Előfordul, hogy konzervatívnak tartanak. Ez ellen nem is tiltakozom, mert csak onnan lehetek konzervatív, ahol a torzítás, a technikai formalizmus, a modernkedés a mindenható. Az öncélú trükközéstől irtózom, hazugság. Pihentetőnek harmincszor negyvenes fotográfiákat nézünk. Kiállításokat megjárt darabok. Móricz Virág portréja, velencei gondolák, Granada, elbűvölő aktok, orosházi piac, aztán újra portrék, lovak, tárgyak, utcák, városok. Egyre inkább azt hiszem, hogy azok a régi könyvek, a klasszikus műveltség iránti érdeklődésem meghatározó volt. A látványban is a harmóniát keresem, a szépséget, az általánosan emberi gondolatokat. Nemzetközi sikereid? Akadt pár. Képek Bécs- ben, Bukarestben, Londonban, Dél-Amerikában. Az első kiállítás pedig az NDK- beli Riesában, a vaskombinát „Ferrum” fotóklubjában. Hetvennégyben. És a kővetkező? Aradon, december 13-án, a Fórum klubban. Koszta Hozó nyitja meg. Hatvan képet viszünk, roppant izgatottan készülök. Aztán egy meglepetés a televízióban: én mutatom be az idei Székely Aladár emlékkiállítást. Hogy mikor kerül műsorba, még nem tudom. Eszembe jut a detektoros rádió, a két akácfa közé kifeszített antenna. A világot hozta be a békési tanyába. A „magyarvégesi” olvasókör, a Balogh-cukrászda, Hacsek és Farkas fotómasinája. Amiről beszélgettünk ezen az estén Balogh Ferenc lakásában, könyvei, festményei és fotográfiái társaságában. A Margitéról és Tenkéről jött ősök láthatatlan jelenléte közöttünk, a szülők arca és a legújabb . családi albumban az unokáké. Sötét van már a Kulioh- városrészben. őszutó, télelő: valami ilyesmi. Ügy érzem, gazdagabb lettem. Még jobban megismertem egy művészembert, akit két évtizede ismerek. Sass Ervin Hacsek és Farkas. Hirdette a lapokban, hogy levélre fényképezőgépet küld, ha nem tetszik, aki kérte, visz- szaküldheti. Ezzel a hirdetéssel hosszú ideig szemeztem, aztán próbát tettem. A berényi fényképésztől kölcsönöztem egy Agfa boxot, azt a régi, lencsekeresős, 6x9-es masinát, amin csak egy kart kell lenyomni, és kész a kép. Már amilyen. Az első fényképet öreganyámról csináltam, ahogy éppen megy a kútra. Aztán sorra jött az egész család. Nagyon tetszettek! Annyira, hogy írtam a Hacseknek: küldjenek egy gépet. Ebből családi háborúság lett, főként az ára miatt, de aztán helyreállt a békesség. Így kezdtem, hogy legalább másfél évtizedre abbahagyjam, majd 1954-ben elküldtem az első képemet egy szakszervezeti fotópályázatra. Az volt a címe, hogy „Régi utca”... Itt van, nézd. Tetszik? Nem hiszem, hogy az olvasó érdeklődéssel venné, ha most tovább pergetnénk Balog Feri fotográfus életszekerét, tény azonban, hogy az első siker meghatározta a többit. Azt, hogy belevetette magát a szakirodalomba, és az ötvenes évek végétől pályázatról pályázatra, kiállításról kiállításra jelentkezik, ott van, szerepel, díjakat kap. Az első komoly elismerés egy csabaihoz fűződik: „Keresztrakás” című fotográfiájával első díjat nyer. Tíz év múlva pedig megkapja a Magyar Fotóművészek Szövetségének „Év díj”-át, a vele járó kétezer forinttal. A kép, amivel érdemes erre: „Látomás”. Egynapos musttal kínál, a kedvenc itala, mondja, csak az a fontos, hogy öblös, festett pohárból igyuk... Ez amolyan jellegzetes Balogh- humor, ami után fanyarul lehet mosolyogni. Amikor fotografálsz, akkor is ilyen fanyar mosoly kerülget? Az más, de ha most arra vagy kíváncsi, hogyan látom a lencsén keresztül a világot, akkor elmondok valamit. Lényegem, hogy tiltakozom minden erőszak ellen. Az ember: csoda. Kincs. Az embernek felmutatni az élet szépségeit, a környezet gyönyörűségeit, nem lehet hatás nélküli ... Nem szeretem, ha úgy mondják: fotóművéBalogh Ferenc: Látomás Balogh Ferenc: Prága Zelk Zolán: Éjszakába zárva Szinérváralján Ábris bátyámnak volt egy százéves faliórája, kulccsal nyitotta indulni reggel, s zárta kulccsal minden éjszakára. Jaj, miért is, jaj, miért is tette! kapta egyszer az Isten őt tetten: HA TE ÜGY, HÁT ÉN IS s fogta kulcsát és rázárta az éjszakát szegény nagybátyámra. Titkoltam eddig a titkom, de mert vénen, már kimondom, miként halt meg Abris bátyám oly hirtelen, oly nem vártan negyvennégy éves korában. Mucsi József: Dallal ékesített... Dallal ékesített este kedvem bánattal cinezte. Odavan a védelmező, feketében fehér mező. Egy-két órát, ha szenvedett, halom nyúlik a sír felett. Lassan-lassan megjön a tél, mire beáll, elfeledtél. Fújton-fúj az északi szél, már az emlékem se beszél. Eltűnök, mint egy gondolat, mely a világűrbe szaladt. KULTURÁLIS MELLÉKLET
