Békés Megyei Népújság, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-23 / 275. szám
1980. november 23., vasárnap KÖRÖSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Sztárok és a filmsiker Ljv Ullmann az őszi szonáta című Bergman-filmben Gaburek Károly: Ács Bandi Európai látókör Balogh Edgár: Szolgálatban A magyar Kojakot úgy reklámozták, hogy „film a közönségnek”, és kedvcsináló szlogenként az is szerepelt a hirdetésekben, hány színész játszik benne. Nem tudom, ki találta ki ezt a „film a közönségnek” fordulatot, de az biztos, hogy a sandaság sem hiányzik ebből a megfogalmazásból. Ha ugyanis ez a ma- ””ar film, ami a közönségnek készült, akkor ez azt is jelenti, hogy az összes többi viszont nem nekik készült. Ez pedig rímelni akar a közvélemény egy részének arra az — egyébként alaptalan — vádjára, hogy a magyar filmrendezők nem a nagyközönségnek készítik a filmeket. Hagyjuk most a sandasá- got, nézzük a „hány színész játszik benne?”-féie, egyébként nem elítélendő, reklámfogást. Vajon tényleg hat-e ez valakire? Ha a filmgyártás és a moziforgalmazás múltjára gondolok, akkor nem is olyan légből kapott elképzelés, hogy a színészek számával, s még inkább nevével, lehet jól eladni a filmeket. Fiatal nézők, akik most a televízióban látják először a Marlene Dietrich-produkciókat, el sem hiszik talán, hogy ezeket jó ideig kizárólag azért nézték meg, mert a német származású színésznő játszott benne. Maga Marlene említi visszaemlékezéseiben: a mozisok úgy kötöttek üzletet a filmgyárral, hogy évente legalább'két Dietrichfilmet kell kapniuk az-előre kifizetett pénzükért. Emiatt néha be sem fejeztek egy produkciót, s már kezdeni kellett a következőt. Volt tehát valóban olyan idő, amikor elég volt kiírni a moziplakátra, hogy Marlene Dietrich vagy Greta Garbo, és elég nagyszámú sokaság biztosan megváltotta a mozijegyet. Függetlenül a rendező nevétől — gyakran nem is tudták, vagy nem is nevezték meg —, függetlenül a film történetétől. S bátran tehették, mert azt is tudhatták, hogy ugyanolyan szerepben fogják viszontlátni az imádott sztárt, mint ahogyan először megtetszett nekik. Legfeljebb a partnerek változtak az oldalán. Létezik-e ma is ez a fajta mozibajárás, a színész kedvéért? Azt hiszem, nem létezik. Se nálunk Magyarországon, se más országában a világnak. Mastroianni nevével fémjelzett művek buktak már meg Olaszországban, Cardi- naléval a főszerepben kevés számú néző volt kíváncsi nálunk, egy nem is rossz filmjére, s ha magát Telly Sa- valast, az „igazi” Kojakot szerződtetik a magyar filmhez, aligha lenne nagyobb nézőszám, mint Inke Lászlóval. (Félmillió körül tartott szeptember elején a nézőszám, ami tekintettel a nyári bemutatásra, komoly siker, de már csökkentek a film esélyei az egymillióra, amit pedig egy ismeretlen, hatéves kislánnyal, Czinkó- czi Zsuzsival, az Árvácska nem is olyan régen elért.) A sztárok neve ma önmagában kevéssé vonzó. A világhírességek nagyobb része ma már jó színész, olyan, aki ritkán mászik bele önszántából egy szereptípus skatulyájába. Kivételek persze akadnak: Bud Spencer például nehezen képzelhető el másként, mint kérvény öklű, mackós hekusként, és Bronson is többnyire a sors viharaiban meggyűrődött áldozat —, aki végül bosszút áll. De már Peter Fáikról is kiderült, hogy nemcsak a kutya szájából kihúzott ballonkabátjával térülő-forduló Colombo tud lenni, hanem például egy halálát váró, érzékeny szívű férfi is. Jack Nicholson vagy Gene Hackmann filmről filmre bizonyítják : mindent tudnak, amit a színészmesterségből tudni lehet. S ha most végigtekintünk képzeletben ezeken a sztárokon, még két dolog feltűnik. Az egyik: ilyen egyértelmű népszerűségű női sztárokat az elmúlt tíz évben nem láthattunk. A másik: hol van ez az alacsony Jack Nicholson — vagy Das- tin Hoffmann, vagy A1 Pacino, hogy őket se hagyjuk ki a sorból — a hajdan volt szálfatermetű sztároktól ? Hackmann ugyan nagy darab fickó, de ő sem az a kimondott szépfiú. Peter Fáikról meg ne is beszéljünk. 30 —40 évvel ezelőtt, mint őrültet zavarták Volna ki az amerikai filmgyárak udvaráról, azt, akinek az jut eszébe, hogy egy — nem komikus — férfifőszerepet alacsony, félszemű színésznek adjanak oda. Mi lehet az oka, hogy a világ — velünk együtt — elfogadja ezeket a sztárokat? Az egyik ok talán maga a történelem. Az elmúlt fél évszázad éppen elég személyes próbatétel elé állította az emberiséget, hogy még a leg- romantikusabb lányok se higgyenek a hórihorgas amerikai — vagy más nemzetiségű — üresfejű szépfiúkban. Valahogy több becsülete lett az észnek, a kitartásnak, s még néhány tulajdonságnak, mint a külső megjelenésnek. S ami talán ennél is fontosabb: a filmből mind gyakrabban filmművészet lesz. Olyan, amelyben valódiszínészek valódi jellemeket próbálnak ábrázolni. S ez visszahat a hagyományos mozi darabokra is. Ingmar Bergman filmjei után, amelyben Liv Ullmann játssza a női főszerepet — az elmúlt évtized legnagyobb sikerű filmszínésznője, de semmi köze a sztárokhoz —, a nézőnek is más tapasztalata van, mint régen. Lát egy már nem is egészen fiatal nőt, például a csúnyaság határán, egy asszony létére is megaszalódott öreglányt (őszi szonáta), aztán ugyancsak tőle egy olyan izgalmas, vonzó nőt, hogy a leghibátlanabb idomú sztárjelölt sem tud hozzá hasonló érzelmeket kiváltani. S a mozinézők nemcsak Búd Spencer vagy Charles Bronson filmjeit nézik, hanem Woody Allenét is, meg Jyll Claybourgét — ő az amerikai film Liv Ullmannja — meg a francia Isabellé Huppert filmjeit is, és tudják, mi az, amit a színházi zsargon így fogalmaz: embernek ember által való ábrázolása. Ügy tetszik, a filmsikerek is kezdenek eltolódni olyan művek irányába, ahol a nézők ilyesmivel találkoznak. A két világháború között kibontakozó csehszlovákiai és romániai magyar irodalom egyik nesztora Balogh Edgár. Csehszlovákiában Fábry Zoltán mellett, Romániában pedig Gaál Gáborral együtt játszott meghatározó szerepet a kisebbségi irodalmak útra indításában. A „magyar úri középosztályból” származó „közíró” rendkívül gazdag életútja „balra” és „lefelé” tért el a megszokottól. A polgári Csehszlovákiában marxistává váló Balogh Edgár Kö- zép-Kelet-Európa népeinek nagy kérdéseire keresi és adja meg a választ egész életében — egész életével. Némileg leegyszerűsítve a Balogh Edgár-i kérdéskörök így foglalhatók össze: a kisebbségi sors, az antifasiszta magatartás, és a társadalmi haladás együttes vállalása. Űj művében, a „Szolgálatban” című emlékiratában az 1935 és 1944 közötti életét tárja az olvasók elé. Életrajzának ez a második' kötete két könyvből áll: az első a „Találkozó” címet viseli, a második az „Ellenállásit. A baloldali mozgalmakban való részvétele miatt Csehszlovákiából kiutasított, „rendezetlen állampolgárságú” szerző 1935 májusában tért haza szülőföldjére, Erdélybe. Első útja Kolozsvárott a Korunk főszerkesztőjének, Gaál Gábornak' a törzsasztalához vezetett. A híres „Dumaposta” tagjai (Szász Endre, Jámbor Ferenc, Demeter Béla, Szilágyi András, Kőmíves Nagy Lajos, Emil Comea) némi pénzzel és sok jótanáccsal látták el a jövevényt, aki közölte velük, hogy rövidesen le kell töltenie „elmaradt” katonai szolgálatát. A szerző katonaként ismerkedett meg az egyszerű román emberekkel, katonaként kezdte el a számára ismeretlen nyelv tanulását. A kiképzés több hetes szüneteiben pedig lankadatlan szorgalommal dolgozott: írt és szervezett. Az európai látókörű „közírót” a kisebbségi sors „aprómunkájában” is éppúgy foglalkoztatta Dimitrov szemé-, lye, mint az antifasiszta népfront spanyolországi eredményei, vagy a magyar- országi Márciusi Front létrejötte. Petru Groza (ekkor dévai ügyvéd!) számolt be neki a román népfrontmozgalom kezdetéről, az Avram láncú sírjánál tett esküről. A népfonti eszmék jegyében kezdeményezte a vásárhelyi találkozó megszervezését 1937-ben. A találkozó résztvevői (az erdélyi magyar írók többsége: Bözödi György, Nagy István, Méli- usz József, Józsa Béla, Szem- lér Ferenc stb.) „arra törekedtek’, hogy a nemzetiségi és a szociális követelések összekapcsolásával egységes szellemet terjesszenek ki a kisebbségi élet minden megnyilvánulására”. A találkozó dokumentuma, a Tamási Áron megfogalmazta Vásárhelyi Hitvallás alkalmasnak tűnt arra, hogy megvesse egy antifasiszta tömörülés alapjait. A fölgyorsult történelmi események1 (az Anschluss, az első bécsi döntés) azonban csak kevesek számára hagyták meg a tisztánlátás lehetőségét. Nicolae Iorga és Balogh Edgár lehetett egy véleményen, de az erdélyi magyar vezetők különböző csoportjait egy világ választotta el egymástól az események megítélésében. A Duna völgyi népek testvériségének koncepcióját elhalványították az osztályszempontok', a felerősödő nacionalista, irredenta törekvések. A hitvallás ellen irányuló praktikákra a Redoute színházban rendezett Petőfi— Eminescu—Ady-esttel, és a Kolozsvárott is, Brassóban is megrendezett erdélyi népi találkozóval adtak méltó választ Balogh Edgárék. Az 1940. augusztus 30-i bécsi diktátumot követő időszak alatt — erről szól a könyv második része, az Ellenállás —, nehezebbé, bonyolultabbá vált az erdélyi baloldal helyzete. Akiket meghagyott a sziguranca, azokra most a Def-különít- mény vagy a Gestapo börtönei várták. A Korunk az elsők között esett áldozatul a Horthy-rendszer cenzúrájának. Az észak-erdélyi magyar szellemi élet csaknem valamennyi vezetőjét egyenruhába bújtatták. Balogh Edgár is többször teljesített tartalékos tiszti katonai szolgálatot, de „megbízhatatlansága miatt” az őrmesterségnél följebb nem vitte. S csakugyan: a szerzőt ezentúl mindig ott látjuk a hazai háborúellenes mozgalmak élvonalában, legújabb- kori történelmünk jeles személyiségeinek társaságában. Várjuk a szerző újabb köteteit, amelyekben — bizonyára — a szocializmust építő Románia népeinek sorsáról és egyéni életének alakulásáról fog hírt adni. (Kri- terion, 1978.) Bemáth László Szúdy Géza: Az igazság pillanata Megint egy ősz lép be a sorba. Megint egy ősz, a régi forma, Széllel, esővel, tarka lombbal S búval, mint minden alkalommal. Lehet hát újra ázni-fázni, Múlton és jövőn elmélázni. Hogy mögöttem az élet hosszabb, Előttem kurtább s egyre rosszabb. Derek jönnek, a virág elfagy, Ez is elmarad, az is elhagy. Bár sok feladat megoldatlan, Fékezni kell, megállni gyakran, S inkább nem nézni a tükörbe: Nem a foncsor, a kép a görbe. Szobrász anyagja, festő vászna, Az sem kell, az is megalázna. Ki nem múló szépséget adtál, Ide jutottál, megcsalattál! Ide az őszbe, meg a télbe, Jóban-rosszban s már elítélve A lett dolgok közös sorára: „Az igazság pillanatára Ménesi György
