Békés Megyei Népújság, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-23 / 275. szám

o £\C1 1980. november 23., vasárnap Nem könnyű a dolga an­nak?, aki valamit még mon­dani akar Szabó Pálról. Mégis rászántam magam: hátha fel tudok hozni vala­mit az elsüllyedt időből, amit csak én láttam, hogy teljesebb legyen a kép: mi­lyen ember volt Szabó Pál? Hogyan zúgott át a szívén az élet, a hántások, az örömök? Nem kitérő, amivel kez­dem. Egy divatos könyvet olvastam el, immár jó har­minc év után — másodszor. A főhős, mint munkanélküli, a kemény gallérj ától válik meg elsőnek, s marad az olajfoltos nadrágja. Csak­hogy ... egy bódét kátrá- nyozott, mint utolsó mene­dékét a családnak. No, most nem csak arról van szó, hogy az olaj és a kátrány egészen más, inkább arról: csak az a mű, legyen az be­tű, szobor vagy kép — ma­rad meg —, ami a legutol­só betűjében, színében, for­májában is: valóság. Ezt vallotta Szabó Pál. Közvetlen a betegsége előt­ti időben, egy délután, ül­vén a kedves foteljében —, az Emberek című, első regé­nyét forgatgatta. Szerette a könyveit, de évek múltak, amíg elővette egyiket-mási- kat. Belelapozgatott csak, nem olvasta. Nos, ezen a délutánon az Embereket vet­te elő. Egyszer azt mondja: „Ez írás. Zenéje van!” „Fo­lyón, hangszeren, örömön, szomorúságon, az embernek mindig a saját élete zenél...” írta. „Nem úgy nagy ez, hogy... Nagy-Könyv! De tiszta szívvel jönni, nagy emberi érzésekkel, és min­dig, mindig a valóságot ír­ni! Ez a titka az Emberek sikerének is.” Mondotta. És itt a titok, hogy egy- egy mű száz és még több év múltán is: elolvasható. Történt egyszer, hogy Nagyrábén egy szép kiállí­tást rendeztek a műveiből. Irodalmi estet és ... min­den szép, jó, a közönség őszintén lelkes. Nézi a régi kiadású könyveit, s egy kis füzet inkább, mint könyv — is ott van a többi között. „Vigyázz, Jóska!” az a címe. „Ne bolondítsatok már meg! Ezt nem én írtam!” hördül fel, s már lobogná is a tá­jékozatlanságot, és hasonló­kat. Anyám csitítja: „Várjál kicsit!” töpreng, és kutat a múltban, felveszi a köny­vecskét, belelapoz---- Per­s ze, hogy ő írta, valamikor a negyvenes évek elején. „Már nem is tudom, miket összeírtam!” nevette végül is. Azt is jelenti ez, hogy vázlatok, feljegyzések he­lyett kisebb-nagyobb, töre­déknek mondható írásokban foglalkozott a megírandó re­gényei, novellái alakjaival, hangulatával, mondanivaló­jával. Ezért is történhetett, hogy gyorsan, könnyen írt. Például a Lakodalom-Ke- resztelő-Bölcső — ami a felszabadulás után Talp­alatnyi föld címen jelent meg — első kötetét három hét alatt írta meg! Nem azt jelenti ez. hogy nem gyöt­rődött volna meg minden Bertalan Ágnes: Szabó Pál aranyai szóval, szóért, de már az idegrendszerében, a szívében benne élt, kavargott a meg­írandó történés, társadalmi problémák, az egymással, önmagával viaskodó embe­rek sorsa. Laza szerkezetűnek mond­ták, írták a dolgait a kriti­kák: csakhogy: „Az élet nem szerkeszt, tehát nem csinálja a dolgokat, sorso­kat.” Azt is mondotta: k,Nincs tökéletes mű, mint ahogyan nincs tökéletes szo­morúság, tökéletes ember. Minden csak törekvés a tel­jesebb emberért, a teljessé­gért.” Az első fényképe tizenhét éves korából való, amikor felszabadult, mint kőműves- inas. Az élet legaljáról, a paraszti sorból lépett a ... más, gondok, problémák elé. Jó Harmati rektor úr „vál­tig” beszélt az iskoláztatása mellett, mivel jó eszű gye­rek volt. S amikor elvégezte a hat elemit, így emlékezik önéletírásában róla: „A vizsgalapomban még volt nénjj örömöm, az volt a szokás, hogy elvittük ismerő­sökhöz, rokonokhoz, s meg­mutattuk. Itt is kaptunk egy krajcárt, amott is. De hiába sok a rokon, olyan kevés a krajcár: alig gyűl össze hat vagy hét. Amíg hazafelé mentem, mégis arra gondol­tam, hogy íme, pénzem van, ezt is én kerestem, s mint­ha ebben a néhány krajcár­ban volna benne az iskola utáni élet nagyszerűsége, szorongattam a markomban. De a hűs ércek hamarosan átforrósodtak, s nem is pénz ez már, csak néhány lapos vasdarab...” Nem mehetett továbbta­nulni, mert négyen voltak testvérek, de csak ő volt az egyetlen fiú. A fiú pedig családfenntartó lesz hama­rosan. Hiszen meghal az édesapja, 49 éves korában. Lecsúszott egy kazalról és megszakadt. Az akkori viszonyokban tehát előre lépett, hiszen kő­műves! De az első világhá­ború utáni gazdasági válság­ban ki építtet házat? Senki. Munka nélkül van, s immár családdal. S egy nyári reggelen Fan- csikára ment, ahol uradalmi istállótetőt javított, lefeküdt az árokpartra, s nem ment el dolgozni. Hazajött. Kiment a kert elejére, s nemcsak ön­magának1, a családnak is ki­jelenti: a kéményrakásoknak vége: ő ír! Nagyanyám sírt, imádko­zott felváltva, vagyis két­ségbe volt esve. Csak anyám értette meg, aki egy zokszót sem mondott, célzást sem, félelmet sem mutatott a hol­napról. Csak ... ki-ki ment hozzá a kertbe, ahol zenélt a reggel a szívén, s az Idő szőtte-szőtte a legszebb és legigazabb álmokat, amit csak összeálmodhatott a millió és millió ember, akik így hallgatóztak belé az Időbe, nyárba, történelem­be... És feküdt a kert ele­jén, a fák alatt. Mit érezhe­tett, amikor a szíve együtt dobbant a föld szívével, a zsongó, kavargó világ kere­sésével? Biztos, hogy ekkor, ebben a pillanatban nem a zsongást figyelte, kereste. Indulatokkal lobbantak a lelkében a sírások, hántá­sok; a letaposott, meggyö­tört föld — a nép — segítsé­gért sikoltott. Erre az időre három tár­cája jelent meg Csabán, a Körösvidékben ... Micsoda erő feszíthette, amíg szavak­ká, de inkább ... mondani­valókká formálódtak a mon­danivalók? Ezt, az első har­cát a betűkkel, viaskodását a mondanivalókkal, nem ír­ta meg egészében. Nagy vesz­teség. Mára már biztos: nem az egyén viaskodása, sikere, akarata, törekvése volt a fontos, az elsődleges, ez nem sokat ér, vagy csak alig valamit; az érdek, minden érdek csak a közösségért történjen, közösségért, né­pért, nemzetért, s ezen át az egyetemes emberiségért. A verés ellen, minden ve­rés ellen lázadt! (Csak1 há­rom börtönt járt meg!) „Aki üt, saját magát üti! Gyere­keit ! Nem úgy... hogy... aki arcul üt bal oldalon, tartsd oda neki a jobbot is! Nem-ütni!” Vallotta, mond­ta, s nevelt bennünket is ily módon. Azért emlékeze­tes számomra, amíg élek, hogy egyszer kikaptam tőle. Óvodások voltunk az öcsém­mel, s egyik nyáron, az óvo­da mellett dolgozott, ké­ményt rakott, tetőt javított. (Csak betoldva: immár száj- hagyomány, hogy egyszer ké­ményt raktak Dékány La­jossal, s azt mondja neki: „Fogjad csak komám, míg kifizet a gazda!” Márhogy olyan kéményt raktak volna, hogy nyomban * összedőlt „volna”, ha nem fogják.) Nos, az óvoda udvara tágas, s egy nyári almafa van a szomszédék háza megett. S így, a fa lombján, érő al­máin át látom Apámat, aki rakja a kéményt. Neki volt elsőnek biciklije a faluban! — delenként hazajárt, s en­gem ültetett fel a vázra. Mi­csoda boldogság! Huppan a kerék a porban, Apám kar­ja ölel... S szinte úszunk a nyárban, fényben, nem is a kerékpár suhan velünk az Alsósorban, hanem a nyár ... Igenám, de egyik délben az öcsémet ültette fel, s szá­guldott el véle. Iszonyú a veszteség. Nem nekem dalol a száguldás, a fények, ár­nyékok nem engem mosdat­nak1 fényesre, s Apám nem nekem zihál a sietésben. Vo- nagló szájjal és szívvel lép­tem be a kapun. S ekkor Apám megvert. Pálcával, ki­csit, s csak a lábom szárát, de: iszonyúan fájt! Akkor nem tudtam felfogni, csak később: önzőnek lenni? Bűn! A legnagyobb bűnök' egyike! Nemcsak mondta, de élte is: az életet csak szenve­déllyel lehet élni, máskép­pen nem érdemes. Csupa lángolással javította még a biciklijét is. Ragasztotta az ócska gumikat, mindig ócs­ka gumikat... Egyszer, ti­zenöt éves lehettem, nyáron, egy csendes, csupa fényű déleiőttön, Ugrán, a konyha­ajtó előtt álltunk, vidáman beszélgettünk a szomszédék velem egyidős lányával. A tornácon Apám javította a biciklijét. A kerekek égnek álltak, szanaszét szerszámok, kulcsok, s egy lavórban víz, amibe időközönként beleme­Ugrán mindig a nyomokat keresem, a letűnt idők em­lékeit, és csodálatos, mindig újak és újak bukkannak elő! Most hallottam a minap, hogy így emlegették a kő­műveseket : Kis Bondár, Nagy Bondár, Szabó Pali, Nagy Dékány ... Tehát ő csak Pali volt. Szabó Pali. Később mindenkinek Pali bácsi. És a fiatalok is te­gezték. Szeberényi Lehel ezt a tegező-viszonyt egy remek írásban megírta. Egy velem egykorú asz- szony mesélte nemrégen, hogy az anyja egyidős volt apámmal. Jó barátságban voltak, persze, az anyja férj­hez ment, mindegy, oda jár­tak' azért, beszélgetni, tartani a baráti kapcsolatot. Két tehenük volt. Bálint Irénnek hívták az assaonyt. Nos, a két tehén hozzá volt szokva, vagyis, neki adták le a te­jet. Böszörményi volt az asz- szony, s szerette volna meg­látogatni az anyját. Azt mondja Apám: menjél csak, nyugodtan, majd én elinté­zem. S elintézte. Felvette a Bálint Irén szoknyáját, a kendőjével bekötötte a fe­jét... a tehenek szamuklál- tak, tétováztak, de azért le­adták a napi adagot. A nagy lángolások, tehát haragokon túl, mennyi játé­kos kedv, tett maradt meg emlékezetemben! Csak' egyet. A budai házunkban egyszer „kipucolta” a kéményt. Be­lelőtt a csőbe, ami amo­lyan ... eternitcső, a kony­Gaburek Károly: Csendélet Gaburek Károly: Körös-part rítette a belsőt. Szelei? De bizony szeleit. Üjrakezdte. Lapogatja, nyomkodja ... egyszer minden átmenet nél­kül kiszakad belőle az indu­lat. Iszonyú lobogással mond­ja, mondja, mi bepattanunk a konyhaajtón se ki nem merünk jönni, se szólni, mert ha Apám haragszik, az a mindennek teteje! Olyan nincs vadgalambbúgás, meg... fénycsorgás... A közepe felé az indulatának egyszer csak.hahotázva fel­nevet: „Hány éves lehet az a vén szűzmária?” Mivel ennek előtte éppen őt emle­gette. Érdekes, a gumi azon nyomban megragad, a fé­nyek töretlenül zúdulnak, s pillanatok alatt visszabillen benne, s körülötte a békes­ség. Csak közbevetve: Nem ér­dekes az, hogy ... bennem él Apám minden mozdulata, ahogyan a laza, selymes ha­ját indulattal hátrasimítja. Látom ma is ... a bal szem­öldöke íve lejjebb van, mint a jobb ... Látom a két kezé­nek minden mozdulatát, aho­gyan valamely munkát gyor­san, hevesen végez, csak ... a hangja halt el. Nincs a fü­lemben, nincs az idegeimben. Vajon azért, amit 6 mondott, hogy ... a Partiumnak csak betűben, ebben a kemény kőben maradt meg múltja, mondanivalója? Harca, küz­delme? Ezt most eldönteni nem tudom. hán keresztül vezetve. Per­sze, hogy darabokra tört! Nevetve bizonygatta, hogy valamikor Karánsebesen, az altiszti iskolán így „puccol- t'a” a kéményeket, és... eredménnyel! A percek „elpercegték” az Időt. Ügy érzem, semmit sem mondtam el Szabó Pál­ról. De... egyet még, befe­jezésül. A régi-régi vasdarabok, az élete végére arannyá váltak. Mint a mesében. De hiszen a régi mesék is mindig-mindig a nagy vágyak voltak, a nagy-igazságot-keresők. Nos, betegsége utolsó hónapjai­ban, egyszer úgy érezte, hogy telítve van arannyal a fek­vőhelye ! Mondotta: „Nem hagyhatom itt az aranyai­mat!” Nem valóságos ara­nyak voltak ezek, egy kari­kagyűrűnél több nem ma­radt utána — ezt is én hor­dom —, sokkal, sokkal több annál: a lehető legtisztább emberség, egy kisemmizett, letiport nép helyét-keresése, az élethez való jogainak kö­vetelése a nap alatt! Az ezért való harc voltak az ő aranyai! Itthagyta, immár tíz éve! „Egyetlen sírdombnál sem áll meg az élet.” Mondotta negyvenkettő szeptemberé­ben, amikor mentünk ki a tagra, a tóparton, Móricz Zsigmond halálakor. Nem. Nem áll meg. Az élet folyto­nosság. Arcok közelről Bertalan Ágnes Tárcáival, novelláival jó néhány éve jelentkezik a Kö­röstáj hasábjain. írásaiban az ember áll központi he­lyen, gyarlóságaival, kicsiny voltával, boldog perceivel, életével. Szabó Pál leánya, olyan író gyermeke, aki a legnagyobbak közül való volt, aki nem csak a Talp­alatnyi földdel írta be nevét a magyar irodalom arany­könyvébe. Beszélgetünk, és szavaival minduntalan visz- szatér a múlt, megállapodik kis időre a jelen, és felréved az is, ami ezután követke­zik, amit tenni, teljesíteni akar. Mesélő alkat, miköz­ben olyan ember, akinek a hallgatása is beszédes. — Hogyan van az, hogy Szabó Pál leánya és Berta­lan Ágnes néven ír? — A legnagyszerűbb, hogy Szabó Pál lányaként szület­tem, ugyanakkor iszonyú te­her is. Legyek hát más, még a nevemben is. Szabó nagy­anyám volt Bertalan Ágnes. — Az-. író édesapa milyen kritikusa volt? A legjobb! Mert érezte az írást, nemcsak az enyémet, a többi fiatal íróét is. A lé­nyegről beszélt, hogyan kell a mélyre menni, hogyan kell benne élni a megírandó em­berben. Aki mindahány egy egész világ. Ha tetszett vala­mi, és éppen nem voltunk együtt, expressz levélben ír­ta meg: így kell! — Szívet melengető köny­ve a „Szabó Pál szivárvá­nyai”. Elérte-e célját, amit maga elé tűzött? — Ügy érzem, elérte. Tő­le tanultam, ha valakiről, bárkiről írok, a benső em­bert írjam. Tényeket közöl­ni, fogalmazni minden írás­tudó tud. A benső embert akartam megírni. A Szivár­ványok befejezett, pasztell­kép. Most jöhet majd a sú­lyosabb: az olaj. — A Képes Üjság munka­társa, ott van a Dajkáló táj című antológiában, és sok­szor itt, a Köröstájban. Mit tart az újságírás és az iroda­lom kapcsolatáról? — Húsz éve írok újságot, riporterként bejártam az or­szágot. A táj más és más, az ember mindenütt ember. Szinte megírhatatlan. Ripor­tokba, tárcákba nem fér be­le. így születtek meg regé­nyeim, novelláim. Lényegé­ben otthagytam a fővárost, mint kihelyezett munkatárs élek Ugrán. Nem nosztalgiá­ból jöttem vissza, hanem azért, hogy benne éljek a mában! De ugyanakkor, aki egyszer otthagyja Pestet, menthetetlenül „vidéki” lesz. — Mi ^foglalkoztatja mos­tanában? Mit tervez írni? — Például az foglalkoztat,' hogy miért csak a főváros­ban vannak könyvkiadók? Ahogyan az ipart decentrali­záltuk, ugyanúgy kellene a könyvkiadást is. Hiszen a Partium íróinak, költőinek, művészeinek nincs elég lehe­tőségük a megjelenésre. Pe­dig amit adnak: irodalom és művészet a javából!... Most fejeztem be Ugra szociográ­fiáját, három szerkesztőség hallgat egyelőre róla. A té­len pedig elkezdem a férjem „regényét”, aki egy szovjet partizáncsoportban volt fegy­veres partizán. Nagy vállal­kozás, de vallom, hogy az asszonyi erő végtelen. Meg­birkózom a feladattal. Sass Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents