Békés Megyei Népújság, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-02 / 258. szám

1980. november 2., vasárnap o Hatvanöt éve született klasszikus kortársunk, Arthur Miller mmuKrivn-----------------------------------------------­J elenet „A salemi boszorkányok” békéscsabai előadásából. Agárdi Ilona és Körösztös István- Demény Gyula felvétele Joe Keller hadiüzem-tu­Csoór István: Zeguholmu... lajdonos hibás repülőalkat­részeket gyárt és szállít, s csak akkor döbben rá tetté­nek1 borzalmára, amikor pi­lóta fia is mocskos üzlete áldozatául esik. A felisme­rés öngyilkosságba kergeti. Willy Loman ugyancsak in­kább meghal, mintsem szem­benézzen a tengernyi meg­oldatlannak tűnő problémá­val. Nemcsak ügynöknek rossz, hanem a férj és az apa szerepében is megbu­kik. Arthur Miller — bár utal rá — nem elsősorban a társadalmi tényezők hátrá­nyos összefogását kritizálja; a környezetének és az ön­magának hazudó embert vá­dolja és ítéli el végérvénye­sen. Proctorék halálában már fölfedezhető valami nemes indíték. Míg az eddigieké egyértelműen a kiúttalansá­got, a teljes csődöt, az élet vállalása előli megfutamo- dást jelentett, ez utóbbi — szándékában, ha nem is el­fogadható, de megérthető. Proctorék1 ugyanis egyéni er­kölcsi mércéiknek megfele­lően akartak élni, ezeket a társadalom berendezettsége azonban nem tűrte el, így inkább életükről mondtak le, de egy ilyen világ ked­véért nem adták föl lelkiis­meretük szabadságát. Miller fiatalkori élmé­nyeiből táplálkozott ez a konfliktus, amely egy hiva­talnokok és raktári munká­sok közül kiemelkedő, „sze­rencsés fickó” lelkében tá­mad, amikor végre eléri, amiért bizony keményen megdolgozott. Nyitva áll előtte a tanulás, s azután talán egy emberhez méltóbb sors lehetősége. Mégis őrlő­dik: vajon igazságos-e az élet — élete — korábbi sorstársaival szemben? Eddie, a New York-i dokk­munkás féltésből vagy fél­tékenységből feljelent két il­legálisan dolgozó olasz be­vándorlót. Ezért a lelketlen tettéért imádott unokahúga és felesége elveszítésével, sőt, életével fizeti , Ugyancsak önéletrajzi ele­mekkel átszőtt lelkiismereti dráma született Miller és Marilyn Monroe négyévi há­zasságának, a válásnak, és a híres filmsztár öngyilkossá­gának gyötrelmeiből. Az író úgy érzi, írnia kell, hogy ír­hasson. Vagyis: egyetlen esz­köz a túlélésre az alkotás, amelynek segítségével pró­bálja belátni a beláthatat- lant, és megérteni az érthe­tetlent. Maggie és Quentin — ég és föld — hogyan is élhetnének tartósan egymás közelében? Aztán merőben más kér­dés: hogy történhetett meg? A nácik hatmillió embert hajtottak a halálba. És a szerencsétlenek hagyták ma­gukat kiirtani... Az egymással örökké ver­sengő testvérpár motívuma — megint életrajzi is — Victor és Walter. A két fiú az „Amerikai álom” végső összeomlásakor kétféle mó­don igyekszik menekülni ap­juk, és ezáltal önmaguk eg­zisztenciájától. A drámai hősök után néz­zük1 a címeket! Édes fiaim (1947), Az ügynök halála (1949), A salemi boszorká­nyok (1953), Pillantás a híd­ról (1955), Két hétfő emlé­ke (1955), A bűnbeesés után (1964), Közjáték Vichyben (1964), Alku (1968). Gyötrődő és megbukó emberek, mégis valódi hősök. Valódi Miller- alakok. Annyira hasonlíta­nak egymásra. Mert „aty­juk” mélységekben kutató életszemléletéből és hamisí­tatlan erkölcsi szenvedélyé­ből jöttek létre. Miller edzett, elszánt har­cos; magas árat fizetett éle­tének talán valamennyi si­keréért. New Yorkban be­leszületett az amerikai élet­forma, a bálványozott jólét kellős közepébe; aztán jött a nagy gazdasági világvál­ság, s apja, a női kabátkon- fekció-tulajdonos tönkre­ment ; gyermekének hirtelen pénzt kellett keresnie, ha enni és tanulni akart. Ke­nyeret hordott hajnalonként, iskola előtt; később is dol­gozott gyárakban, volt sok­felé segédmunkás, teherautó­sofőr, pincér. A sikeres és bukott művész szerepét új­ból és újból tapasztalhatta és gyakorolhatta drámaíró­ként és Marilyn Monroe fér­jeként egyaránt. Voltak, akik nézeteiért reakciósnak, má­sok éppen marxistának, a színházi avantgarde pedig ósdi moralistának csúfolta. Az 1692-es új-angliai boszor­kányüldözési légkört találta legkifejezőbbnek arra a kor­ra, amikor McCarthy szená­tor mindenfajta haladó meg­nyilvánulást kíméletlenül üldözött. Így aztán nem cso­da, hogy az „Amerikaelle- nes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság” elé idézték, majd a későbbiek során is gyak­ran zaklatták. Mégsem val­lott soha olyat, amit halla­ni kívántak volna tőle. An­nál inkább Elia Kazan, aki egyébként az Édes fiaim és Az ügynök halála első ren­dezőjeként vált ismertté. Miller nélkül jóval szegé­nyebb lenne a XX. század drámairodalma; az amerikai pedig el sem képzelhető. Ma­gyar színpadon legelőször 1948-ban játszották, s azóta is minden műve nagy sikert aratott. A hatvanas években a békéscsabai Jókai Színház is bemutatta az Édes fiaim, a Pillantás a hídról és A sa­lemi boszorkányok' című drá­máit. Kétségtelen, Miller „mo­ralizál”, s ez manapság bi­zony nem éppen sikk. ő vi­szont hisz a hivatásában, a színház emberformáló ere­jében, a tett jobbító szándé­kában és a változtatás lehe­tőségében. És különösen fon­tosnak véli kezünkben ezt az eszközt egy olyan bonyolult és könnyen ellenségessé vál­ható világban, mint ez a mai. Az igazság felismeré­séért és valóságunk gazda­gabbá tételéért ír, lelkesít. „Kivétel nélkül valameny- nyi darab egyfajta erkölcsi elkötelezettségből íródott, egy olyan erkölcsi fölfogás és írói alkat találkozásából, amely az élet sarkalatos er­kölcsi dilemmáinak megmu­tatását nem egyszerűen szín- padilag hatásosan kiaknáz­ható írói lehetőségnek; ha­nem parancsnak, az író kö­zösségi feladatának tartja.” Tetteket szembesít következ­ményekkel; alaptémája az az ár, amit elkerülhetetlenül fizetnünk kell, ha önma­gunknak hazudunk:„... nem tudja teljesíteni a közösség (család és társadalom) irán­ti kötelességét az az ember, aki nincsen tisztában önma­gával, s aki ezért hazugság­ban él. Bűne nemcsak őt magát pusztítja el, hanem visszaüt rá a gyermekeiben is. Az ilyen halál, -az ilyen pusztulás megváltás lehet az egyénnek, hősi gesztus a családnak, de a közösség magasabb szempontjából ér­telmetlen és hiábavaló.” Arthur Miller központban ábrázolt küzdelmei a legem­beribb és a leghétköznapibb küzdelmek: az álmok, lehe­tőségek, döntések, tettek, fe­lelősségek és következmé­nyek összefüggéseinek fon­tolgatása. Ezért mindig megrázok1, fölzaklatnak. Tük­röt állítanak elénk: bemu­tatják, milyenek vagyunk. Szeghalom történelmi múltjáról már sokat és so­kan írtak. Jelen soraimmal más területre barangol az emlékezés: régi események és régi emberek sorához. Sütőnyárfa A Bivaly kanális (ma Ku­tas-csatorna) medrét ásták a szeghalmi kubikosok1. Dél­ben szalonnát sütöttek, és az egyik kubikos a nyársat a földbe dugta és ott felejtet­te. Tovább vonultak, és az ott maradt nyárs a vizes ta­lajban életre kelt. Gyökeret eresztett, és évek múltán ha­talmas, terebélyes fává fej­lődött. A Berettyó hídjáról látni lehetett. Mutatta ma­gát, mint egy királyi fen­ség, aki egyedül uralja a tá­jat. Mellette eltörpül a „sár­ga őrház” és parányinak tűnik a Bivaly kanális gátja is. Bolondok hídja A szeghalmiak a Bivaly kanálison építették, közel a sütőnyárfához. Ezen a hídon közelítették meg a lukácai határrészen fekvő földjeiket. A kanális torkolatán abban az időben még nem épült meg a torkolati zsilip, így Lukáca csak ezen az úton volt elérhető. A hidat kö­zös erővel, közös összefogás­sal fából készítették. Állta is a „sarat” mindaddig, amíg a jeges ár közbe nem szólt. A jég felemelte, az áradás kibillentette a he­lyéből és összetörte. Majd elúsztatta a Berettyóba, és onnan tovább. A hidat új­raépítették, újból fából és ugyanarra a helyre. A kö­vetkező tél megint csak megviccelte a szeghalmi em­bereket. A híd eltűnt a he­lyéről. A józanabb paraszt földhöz verte a kalapját, és mérgében azt mondta: — Bolond, aki újra csinál­ja ... A „bolondok” rákénysze­rültek a híd felépítésére. Ám a víz, a jég újra és újra tönkretette. A híd örökre eltűnt, csak a neve maradt meg a települését szerető ré­gi emberek emlékezetében. Koplalókért Az idei árvíz — a Sebes- Körös töltésszakadása —tel­jesen elpusztította ezt a ré­gi települést, amit a nép egyszerűen Koplalónak hí­vott. A Kárász „Pista” ki- vénhedt, öreg cselédjei kap­tak itt kegydíjként házhe­lyet, némi segítséget egy szoba-konyhás-kamrás viskó felépítésére. Valamelyes kommenciót is, amiből élni kevésbé, de koplalni annál többet lehetett. Innen a név. Gyehenna A Balogh-iskola utcája vé­gén volt Számi üzlete. Az üzleten túl pedig a Berettyó jobb oldali gátjával párhu­zamosan épült fel a Gyehen­na két házsora. Nem a tisz­títótűzről kapta a nevét, mert lakói nem éltek1 bűnös életet. Szegény emberek lak­ták, akik a Berettyó egy- egy áradása alkalmával na­gyon sokat szenvedtek. A fakadó víz nemcsak a ker­tek alját lepte el, hanem feltört a konyha, a szoba vert földjén is, és a ház ap- raja-nagyja deszkákon köz­lekedett a lakásban. A szé­les utca is megtelt vízzel, és az egyik oldalból a másik­ba csak' tutajjal vagy ladik­kal lehetett átmenni. Átkoz­ta a sorsát a gyehennái em­ber, átkozta a vizet, és mér­gében de sokat emlegette: — Ez a hely még a Gye­hennánál is rosszabb ... így ' mondta nagyapánk nagyapja, és így mondja a ma is élő unoka: — Gyehenna ... Diczi-kút A négycsövű kút. A kis Schillinger utcája közepén áll ma is. Igaz, a vize már rég elapadt, de a felépítmény még a régi formájában megvan. Valamikor, az 1800-as évek' végén, az 1900-as évek elején fúrhatta Czoll Demeter, de az is le­het, hogy más. A hajnali, a kora esti veszekedések, haj- bakapások szinte mindenna­posak voltak. Ki jött előbb? Ki jött később? Ha szóval, békésen nem tudták elintéz­ni, elintézték kannával. Roppant a fejen, koppant a háton, és tartott a harag időtlen időkig. A kút Diri- czi boltostól kapta a nevét, akinek üzlete a kúttal szem­ben állott. Miután a Diriczi nevet a falu népe hosszúnak találta és eléggé recsegés­nek, lerövidítette Diczinek. A kutat meg elnevezte Di- czi-kútnak. Érdemes volna a ma is álló felépítményt mű­emlékké nyilváníttatni, hi­szen a rendbe hozása alig kerülne valamibe. Gebei, a halasi gulyás Ma is él az a szólásmon­dás: „Akkor volt az a nagy hideg, amikor Gebei gulyás volt...” E sorok írója még gyerekkorában találkozott vele. Akkor már magatehe­tetlen agg volt. A forró nyári napsütésben is fázott. Kint ült az udvar közepén (a háza a Polgári Olvasó Egylet mögött húzódott meg) fülére húzott kucsmában, té­li ujjasban. Gyalogszéken kuDorgott, hosszú, bunkós botjára támaszkodott, azt markolta csontos ujjaival, és nézte az udvar porát, az utat, ahol lassan-lassan el­indult az utolsóra. A nagy hideget a halasi pusztán él­te át. Azt mondják, hogy az elgórt bot megfagyott a le­vegőben, és csak akkor esett vissza, amikor megcseppent az eresz. A bogrács alatt égett a tűz, a birkapaprikás mégis megfagyott. Ember, állat beszorult. A kutyát la­páton tartották ki ugatni... Hatalmas szál embernek is­merték fiatal korában, aki nem ijedt meg a saját ár­nyékától, aki a farkasoktól is megvédte a gulyát. A ka­rikásostorral durrogtatott, aminek a végén macskabőr­ből készült csapó volt. A farkasok ostorcsapáson kí­vül kerültek, azután újra visszamerészkedtek. Akkor már nem használt a durrog- tatás. Tüzet rakott, és égő suhángot vágott a farkasok közé. Lángot fogott az egyik ordas, az riasztotta el a töb­bit. A gulya és Gebei is meg­maradt. A miskároló Boruzs Anatómiát nem tanult. Hat elemit végzett, mégis, a legmakacsabb állatbetegsé­geket is jobban gyógyította, mint az állatorvos. De csak ha berúgott. Józan állapot­ban nem nyúlt a jószághoz. Egyetlen élesre fent bicska volt az orvosi műszere. Meg­nézte .a paraszt beteg jó- szágját. Bólogatott, és azt kérdezte a gazdától: — Van pájinkád? — Kerül a háznál az is... — Akkor hozzad! Négy féldeciig meg sem állt. Utána újra szólt: — Kötözzétek le a jószá­got. Elő a bicskát, megfente a nadrágja szárában, és már végezte is a műtétet. Egyet­len jószág sem pusztult el a keze alatt. Saját maga ren­delte meg a koporsóját,N és fent a padláson ki is próbál­ta, hogy milyen fekvés esik benne. Pihével bélelte ki, hogy a másvilágon ne nyom­ja a derekát... Papp Laci, a fuvaros . Egyedül uralta a községet a két lovával és a sárga hintójával. Csak személyt szállított. A vasútállomástól be a községbe, vagy a köz­ségből Gyarmatra, Ladány- ba és Vésztőre. Nagyváradig is elment, de ha úgy hozta a sors, még tovább is. Sá­ros, latyakos időben egy pesti urat (vigéc) fuvarozott Vésztőre. Akkor még Várhe­lyen át vezetett az út, és híre-hamva sem volt a mű- útnak. A hintó a mély sár­ban kerékagyig süllyedt. A lovak izzadtak. A nagy ká­tyúknál leszállt Papp Laci a bakról, és szólott az úrnak is: — Kocsiról le... A jobb úton újra felültek. Ám sok kátyú került az úton, és sokszor jött a pa­rancs: — Kocsiról le... Kocsira fel. Vésztőn a vendéglő előtt megálltak, be is tértek egy féldecire, az úr ott fizette ki a fuvar árát, éspedig így: — Egy, kettő... Kocsiról le... öt, hat... Kocsiról le... Nyolc, kilenc ... Ko­csiról le! Tizenkettő, tizen­három ... Kocsiról le... ! Húsz... ! A két féldecit meg az fizeti, aki az úton petyeg- tetett... Papp Lacinak felakadt a szeme, mert a kialkudott húsz korona helyett csak tí­zet kapott... így történt. így mesélte Nagy Pista, a kocsmáros, aki látta az üstököst, amint a kertje végében kiverte a ré­pát a földből. így tudta Pi- pó, a félkarú halász, aki meg látta a holdkóros kato­nát; úgy mászkált Liskáék háza gerincén, mint más ember a sima járdán, s így mondta Korda Terka is, aki fehér májjal jött a világraj s így mondták a hosszú útra készülő öregek, akik' pedig a készülődés során mindig igazat mondanak. Ma is él egy szólásmondás szülőhelyemen: „öreg, mint a töviskesi országút...” Niedzielsky Katalin Horváth János: Ildikó Szlotta András: Elhagyott örökség

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents