Békés Megyei Népújság, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-02 / 258. szám
1 1980. november 2., vasárnap Közellenség: a bürokrata kinek mindig ellenkező véleménye van. Nem is véleménye, csak közbeszólása, tudálékossága. Aki törvényekre, rendeletekre, szabályokra hivatkozik, hogy lehetetlenné tegye mások terveit, vágyait, sárba rántsa jóakaratukat. Aki ezzel a törvényeket, a rendeleteket, a szabályokat is sárba rántja, és mégsem kiált rá senki, hogy „megállj!” Akinek mindegy, hogy kit és mit szolgál, csak túlliheghessen. Hogy kitűnjön és elhitesse önmagával jelentőségét és fontosságát. Nélkülözhetetlenségét. Nem bársonyszékért, vagy a státusszimbólumért, egyszerűen: -csak. Mert ez a lételeme. Az oxigénje. A filozófiája, ha van egyáltalán filozófiája. „Csak”, mondja mindenre, miközben hivatkozik. Erre, arra, amarra. Minél nagyobbra, annál nagyobb a hatás. És jelentőségteljesen hangsúlyoz, hogy ki tudja, miféle magasabb kapcsolatokat sejtsen mögötte a szegény átlagpolgár, aki elébe kényszerült. Pedig nincsenek magasabb kapcsolatai, még alacsonyabbak sem, és ez a legnagyobb baj. Az a legveszélyesebb, hogy lila gőzbe burkolja magatartását, kifürkészhetetlen- ségét. Hogy amikor valamire mégis ráüti kegyelmes pecsétjét, az legalább olyan súlyú legyen a földi halandók előtt, mint egy embermilliók sorsát eldöntő békeszerződés. Hogy amikor kimondja a végső szót, áhítat lebegjen a levegőben és csodálat. „Hazádnak rendületlenül” hallgatja néha, és elegánsan így érti az éneket: „Házadnak rendületlenül..Mert kitűnő megnyergelője minden időknek: bajnak, közös örömnek. Az előbbit majd ő szünteti meg, az utóbbit csak neki köszönhetjük. De ha kevesli a pályabért, háborog, megsértődik; ha kevesli az elismerést, hasonlóképpen. Mert nekünk kell megkö szűnnünk lépten-nyomon, hogy megszületett, és ide. Közellenség, írtam a címben. Meggyőződésem, hogy az. Persze, kirívó tettei ellenére nem könnyű felismerni, mert nem a hivatalokban és más egyebütt található kisstílű rokonairól van szó. A mi bürokratánk mosolyogni is tud, ugyanakkor gátlástalanul beletapos a gázba, ha kóválygó nyulacska téved a fényszóró sugarába; habár saját kezűleg egy csirkét sem vágna le. Mondják róla, hogy jómodorú és fesztelen. Diplomatikus. Amikor kedve tartja ő kér bocsánatot, hogy él, hogy aztán százszorosán visszaüssön arra, akinek nem tetszik túlságosan, ha akkor is parádézik, amikor szerénység lenne a helyénvaló. De hát: nincsenek gátlásai. Csak, azt nem tudja, hogy minden rendű és rangú elődjének ez lett a veszte. Igaz, hogy a gátlástalanság pompás autósztráda, viszont szakadék van a végén, ami előtt még ő sem ■tud lefékezni. Olyan ez, mint egy rémálom. Ha jól belegondolunk, az is. Rémálom, valóságban elbeszélve. A bizalom gyönyörűségeit romboló terrorakció. Nem igaz, hogy Lucifer rokona, mert az any- nyit tesz: „fényhozó”. Hát akkor kinek, és miért ez a büntetés az emberiségén? KA tért, hogy a nagy, a hegyeket meg- /VI mozgató összefogást mindig kikezdik valakik, valahonnan? Hogy nyájas arccal mindenütt ott settenkednek, ahol a gőgös rosszindulat külön oxigént kaphat? Hogy legszebb álmainkat akarják tönkretenni? Mennyi kérdés, és mióta! A védtelenek csak akkor tudnak válaszolni, ha nem engedik el egymás kezét. De fogjuk-e valamennyien? Sass Ervin Olyat nem festettek még...: Ahol ritka vendég a harag Ismét operaelőadások Békéscsabán Erkel Ferenc: Bánk bán Bálint Ilona (Melinda) és Lengyel Ildikó (Gertrud)- az első felvonás egyik jelenetében Fotó: Gál Edit — Kerüljenek beljebb! — tárja sarkig a nagyszoba ajtaját az idős asszony. — Az emberem kinn szedi a szőlőt, de máris hívom. Csak tessék helyet foglalni! Várunk. Csend van, csak a kutya csaholása szűrődik be: Egy kerékpáros ment el az öreg ház előtt... Próbálom rendezgetni gondolataimat. Cseppnyi izgalmat és megilletődöttséget érzek. Én, a huszonéves faggassam őket életbölcsességükről? őket, akik immár hatvanadik éve állják együtt az élet viharait nagy békességben, megértésben? Nem mindennap adatik ilyen téma, s most mégsem örülök... Szorongva figyelem, amint belépnek, leülnek — az ember a heverőre, asszonya meg egy fal melletti székre — s várják a kérdéseimet. Bajban vagyok. Hol is kezdjem, hogy ne tűnjék tapintatlannak, hiszen a magánéletük érdekel... Csak néhány pillanat telik el, hogy így ülünk, a csend mégis kibírhatatlanná kezd válni. „A közös ismerős” — jut eszembe végre, s beszélni kezdek Gyebnárnérók _a békéscsabai pedagógusnőről, aki a közelmúltban kereste fel szerkesztőségünket. — Menjenek el Tokaji Sándorékhoz Sarkadra! — mondta. — Október 30-án lesz a házassági évfordulójuk. a hatvanadik! De nem is ez a fontos, hanem a szeretet, amellyel a család legtávolabb eső tagját is fogadják. És okos döntéseik, szép életük példakép lehet bárkinek ... Az asszony vonásai ellágyulnak: — „Az ángyikánk” — mondja maga elé — aztán férjére néz, mintha kéme, beszéljen ő. Az öreg bólint, aztán megszólal. — Szép élet? Hát, voltak azért keserű pillanataink is. Hat gyerekünk volt Az egyik odamaradt a hadifogságban, a másik fiam is elhalt ... Tán inkább azért szép, mert ha hiszi, ha nem, köztünk soha nem. volt szóváltás. Haraggal én a háztól soha el nem mentem. A munkámról sem igen beszéltem itthon, hiszen az asz- szonynak is megvolt a maga baja... — Bizony, mióta együtt lakunk, az én uram száját nem hagyta el káromkodás. Jő apja volt a gyerekeknek is, azokat sem szidtuk soha. Ha rosszat tettek, már úgyis mindegy volt. Ilyenkor összeszonítottam a fogam, s csak annyit mondtam „az anyád kutya könyörgőjét”. Tudták, akkor már nagy bajt csináltak.. Olyan közvetlenek, olyan meghitt hangon beszélnek velünk, mintha közéjük tartoznánk. Kérdés nélkül folyik belőlük a szó, türelemmel kivárva egymás szavát. — Tudja, soha nem találtam nála szebbet. Olyat nem festettek még. mint amilyen az én feleségem volt. Mikor a 24. évet betöltöttem, kerestem násznagyot, oszt szóltam néki, hogy kérje meg a menyasszonynakvalót. Széna volt a válasz... — Hamar jötték a gyerekek is — igazít kendőjén az asszony —, az én uram meg figyelmes volt mindig. Mikor gyermekágyat feküdtem, vett nékem ruhát, papucsot. Egy karácsonykor meg lóháton ment el, hogy vesz még ezt-azt a gyerekeknek. Hát nem az én csizmámmal jött haza? Ogy csináltatta a suszternál ' Gyengéden néz az urára, az meg nagyokat bólintgat: „így volt”. Aztán hozzáteszi: — A mai asszonyok dolgoznak. Soha nincs idejük Talán azért van ennyi mérges ember manapság. Az én feleségemnek csak a gyerekek meg a ház volt a gondja. — Bizony. A család az enyém volt. Ha rítt a gyerek, ő soha fel nem kelt. Nem volt még akkoriban mosógép, meg mindenféle masina. Magam sütöttem a kenyeret is, hetente kétszer. Sok volt az éhes száj. De így volt ez rendjén ... A gyerekeink is dolgosak lettek... „A gyerekeink” mondják, s közéjük sorolják az unokákat, dédunokákat is, varinak vagy 23-an. És ,akkor a menyeket és testvéreik gyerekeit még nem is vették számba!.. — Szombaton jön össze a család, lesznek vagy 46-an, 47-en. Mondta is a lányom: „Maguk csak ne törődjenek semmivel, majd mi elrende- znük mindent...” A közös ajándékot már megkaptuk. Én egy hűtőszekrényt, az Nyomban azután, hogy a címben jelzett estről hazatértem, egyik laptársunk legfrissebb számában elgondolkoztató cikket olvastam az opera válságáról. Ennek fő okát abban látja a recenzens, hogy a mind tökéletesebbé Váló lemeztechnika egyre inkább elvonja az igényes, újszerű élményekre — jogosan — vágyó közönséget i régi-régi színpadi és technikai eszközökkel újítani már alig-alig tudó, hagyományos előadásoktól. Nos, a Szegedi Nemzeti Színház operatársulata két hét alatt kétszer adta elő nemzeti operánkat, a Bánk bánt Békéscsabán, és — dicséretükre mondom — előadásukban ennek a válságnak nyomai sem látszottak. Talán elsősorban azért, mert Erkel operáját azzal a szándékkal állították színpadra, hogy minél inkább igazodjanak a színpadi-zenei mű történelmi tradícióihoz, és ahhoz a várakozáshoz, amely vele kapcsolatban közönségünkben kialakult. S helyes, hogy így gondolkodtak. A sikeres megvalósítás Da- rida Miklós rendezőnek, a zenei vezetőnek és á tehetséges énekesgárdának egyaránt érdeme. Valamennyiüemberem meg egy tengeridarálót. Mondtam is: „Nem érdemeljük ezt, fiaim.” „A jó családnak jó szülei vannak.” Ezt válaszolták. — De jönnek azok, ha munkáról van szó, akkor is — szólal meg az öreg. — Látná csak ha disznót vágunk mennyien vannak itt! Vagy amikor a kerítést csinálták ... De nem is mondom, hogy azt ne oda tedd, hanem ide, csak annyit, hogy úgy csináljátok, ahogy nektek is tetszik... Meg nem szólunk bele másbP se. Még akkor se, amikor itt laktak, pedig sokszor voltak itt. Egyiknek még nem volt hová vinni a párját. a másik új házat épített... Hát itt húzódtak meg. De mi mindent rájuk hagytunk. — Ha két cseléd lakik itt — szól elgondolkozva az asszony — nem lehet, hogy mindenben egyetértsen. De én nem szóltam soha semmiért, tán ezért becsülnek, szeretnek a menyeim, lányaim ... De nem kémek egy kávét kedveseim? — áll fel hirtelen —, megcsinálom tisztán... Nem kérünk. Lassan indulnunk kell, hiszen munkában találtuk őket. Kifelé menet megnézzük a kertet, Tokaji bácsi birodalmát. — Kát porciós a kert. sok a munka vele. Most le kell szedni a szőlőt, mert megette a köd. Mindig akad itt dol 9g, de szerencsére még jól bírom. Az asszonynak fáj a lába, őt már nemigen engedem kinn dolgozni... — Hát, megkímél az uram. Ö jár bevásárolni. ha meg busszal megyek elkísér, nehogy bajom essék az úton. Van úgy, hogy ő utazik Gyulára, akkor én kísérem ki a buszállomásra, nehogy rosz- szul szálljon fel... Megöregedtünk már, féltjük egymást. Ahogy megyünk hazafelé, a kapuban még néhány szót mond úti;avalóul Tokaji bácsi; „Tudja, a mai fiatalok egyre azon törik a fejüket, hogy még ez kell, még az kell... Közben meg elfut az idő, s nincs mire emlékezniük ...” * * * A Tokaji házaspár öreg háza ismét gyerekektől volt hangos. Átadták virágjaikat, elmondták jókívánságaikat... Mi is csatlakozunk hozzájuk: Kívánjuk. még sok évig megértésben, jó egészségben éljenek! Nagy Ágnes kön múlt, hogy az opera színre vitelében sikerült elkerülni azokat a buktatókat, amelyek minden operaelőadás belső ellentétéből: a drámai követelmények és a zenei anyag hiteles tolmácsolásának ellentétéből következnek. Az opera — ennek megfelelően — korántsem másolta Katona József drámáját, hanem, ahol kellett — mindenekelőtt az egymásra, egymásból következő jelenetek sorában — a zenei formákhoz, eszközökhöz igazodott. Ám — kölcsönösen — ezek is igazodtak a drámai megjelenítés szabályaihoz, törvényeihez. Ezen nem változtat az sem, hogy a két Bánk-előadás nem egészen egyformán sikerült, mind a kettőben akadtak kiemelkedően jó és valamelyest gyengébb momentumok. Az első, október 21-i est elsősorban a címszerepet éneklő-alakító Juhász József közreműködése miatt volt emlékezetes, de a szegedinél kisebb színpadon a kórus és a tánckar nehézkesen, olajozatlanul mozgott. Az október 31-i előadásban valamivel gyengébb volt a szép hanganyagú, de imitt- amott technikai hibákat elkövető Bánk (Szabady József), a Molnár László vezényelte zenekar is megengedett néhány — elsősorban ritmikai — pontatlanságot, a többi szólista és az egész együttes viszont összecsiszol- tabban, gördülékenyebben dolgozott a már ismerős terepen. Mindkét előadásban kiválót nyújtott Szakály Péter Endre király, Egri László Biberach és Vághelyi Gábor Tiborc szerepében, s az előadások nágy-nagy nyeresége volt Bálint Ilona különlegesen tiszta, szép hangja, nemes egyszerűségű játéka, Melindaként. Csikós Attila kor- és stílushű díszletei, Báthy Aliz ötletes, az alap- konfliktusra utaló jelmezei jó keretet, s eszközöket adtak a színpadra lépőknek. A szegediek előadásában egyúttal azt is üdvözölhetjük, hogy' az opera, mint műfaj és mint zenei, társadalmi esemény is visszatért Békéscsabára, több éves szünet után. Az első előadás lelkes, könnyen hevülő közönségének tapsa kimondva, kimondatlanul ennek is szólt. A második est diákközönsége viszont meglepően lassan melegedett fel. Ezt valószínűleg nemcsak a „kötelező irodalommal” szembeni kezdeti ellenérzés magyarázza, hanem minden bizonnyal az is, hogy az egyébként nyilvánvalóan érdeklődő diáksereg eleinte magával a műfajjal sem tudott mit kezdeni. (Hogy is tudott volna? ...) Ez a példa — hiszem — már önmagában is bizonyítja, hogy operaelőadásokra valóban szükség van megyénk székhelyén is, másutt is. És még valamire: színlapra, műsorismertetőre, amelyből az első előadáson — se falon, se zsöllyén, se egyebütt — sajnos, egyet sem találtunk. Varga János Fotó: Gál Edit
