Békés Megyei Népújság, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-02 / 258. szám
Tökmagügy? Gyakran olvasunk és írunk arról, mit szeretne a fürdővendég, hogyan fejlesztenek egy-egy üdülőhelyet. Arról már szinte egyetlen krónika sem szól, mi rejtőzik az idegenforgalmi áramlások mögött, vagy a fürdő dolgozóinak fejében és szívében. Gyulán a Várfürdő több mint 11 éve várja télen-nyá- ron a vendégeit. Kapuit talán még egyetlen napra sem zárta be. Igazi szezonjuk mégis a nyár. Az ideiről nagyjából már elkészült a mérleg. Csökkent a „fekete idegenforgalom” — Ebben az évben 900 ezren látogattak el hozzánk — mondja Farkas Sándor, a fürdő üzemvezetője. — A tavalyinál 40—50 ezerrel kevesebb vendéget jelent ez, és mégsem érezzük veszteségnek. Hatottak az állami intézkedések. Otthon maradtak a nyerészkedni kívánó külföldiek, s valóban csak a pihenni és gyógyulni vágyók jöttek el. Csökkent a „fekete idegenforgalom”. A máskor illegálisan kiadott szobák most hiába várták vendégeiket. A szervezett csoportok viszont a tavalyinál többen voltak. Egyenletesebben oszlott el a forgalom, telítettebbek lettek a hétköznapok, kevésbé zsúfoltak a hétvégék. Az árvízi munkálatok idején sem csökkent a létszám, ez jelezte, hogy nem a megye adja a vendégek többségét. Nyári vasárnapokon gyakran hallottuk a panaszt: „Már megint nem lehet úszni, verseny van a nagymedencében!” Híresneves a gyulai úszósport, erre büszkék vagyunk, de azzal nem értünk egyet, hogy a legnagyobb forgalmú napokon csalódjanak a vendégeink. Elegendő a főszezonban nálunk három verseny, esetleg hétköznapokon többet rendezünk. A megye többi strandja is bizonyosan szívesen fogadná például az ifjúsági versenyeket. A jövőre elkészülő sportmedencénk munkacsarnok lesz, amely a fedett uszodát mentesíti az edzésektől. A fedettet már szeptember végétől fűteni szoktuk, a szabadban pedig november közepéig nyitva tart a körmedence. Jövő tavaszra készül el az eloxált alumínium tető az egyik gyógymedence felett. Az a tapasztalatunk, hogy a gyógyulni vágyók szívesen jönnek télen. Hogy müyen véleménnyel távoznak? Sok jó barátom gyakori vendég a strandon, ők elmondják nekem, ha gondot látnak. Mi igyekszünk mindent megtenni a fürdőzők érdekében, csak nem mindig sikerül. Munkaerőgondjaink vannak, az itteni feladatokhoz -főként férfiakat nehéz találni. Ügy látjuk, hogy a vendégek és a dolgozóink között évről évre jobb a kapcsolat. Talán hihetetlen, de kevesebb a szemetelés, a szándékos vízszennyezés, kulturáltabban fürdőznek az emberek. Ismeretlen ismerősök a fürdőből Egy férfidolgozó: — Mindennap bemutatjuk a vezetőnknek az üzemelési naplót. Beírjuk a vízhőfokot, a medence tisztítását, a különböző megfigyeléseinket. A fedettben négyszer tisztítjuk egy héten az uszodát, a kismedencéket pedig naponta kétszer, reggel és délben. Ebből fakad időnként a baj. Valamelyik délben egy renitenskedő csoport az istenért sem akart kiszállni a vízből. „Hogy ők fürdeni jöttek, s mindjárt hazamennek!” Nekünk pedig takarítani, hipózni kell a medencéket, s egy óra múlva újra van víz bennük. Addig pedig mehetnek az uszodába. Még csirkefogának is neveztek bennünket, mert „kihajtottuk” őket a vízből. A KÖJÁL-ellenőrök utasítása: délre elszennyeződik a víz, cserélni kell. Ez az intézkedés a fürdőzők egészségét szolgálja. Főként a nagy forgalmú hétvégeken fordul elő, hogy egy-két „erőtől duzzadó”, nagyhangú ember kiűzi a vízből a viselkedésével a többi fürdőzőt. Ilyenkor a sarkára Jsell állnia a medenceőrnek. A munkavédelmi előírások pedig nemcsak bennünket védenek, hanem a vendégeket is. Az az igazság, hogy a jóérzésű emberek megértnek. Örömmel fogadják a tisztaságot és a segítségünket. Újra az igazgató: — Nem az elégedetlen vendég a jellemző. Persze a sok tiltást senki sem fogadja szívesen. Amit lehetett, lenyírtuk az előírásokból, de olyan is van, ami létfontosságú. Például az utóbbi évek néhány bálesete általában a szülői felelőtlenség következménye vöt. Ezért nem engedünk 10 éven alulit úszóöv nélkül a vízbe. Akár ingyen is kölcsönzünk számára, de sokan még így sem kérik. A belépődíj változatlan maradt, csak a szolgáltatások árát kellett a helyére tenni. A hajszárítójegy ára miatt hallottam zúgolódást; 10 éven át 2 forint volt, most több lett. Különben nem tudnánk kifizetni az áramdíjakat. Higgyék el, a fürdő nem nyereséges üzeme a vízműnek! Jövő nyárra még több játékot állítunk fel a parkban, talán focipályánk is lesz. Azt szeretnénk, hogy a vendég itt nálunk gyógyulást, pihenést, szórakozást, mindent együtt találjon meg. Pista bácsi, a fürdőmester: — Tizenkét éve dolgozom itt. Akad jó, de rossz vendég is. A házirendet már sokan tudják, használják a zuhanyozót, a lábmosót. Figyelmeztetni szoktam az embereket. melyik medencében Bátyó ezen a hajnalon nagyon korán kelt. A tenyérnyi ablakokat még csak ekkor érték el a kelő nap legelső sugárnyalábjai. Mikor felnyitotta a szemét, először arra akart gondolni, hogy álmodott-e. Nem jutott semmi az eszébe. „Akkor biztos Mamuval álmodhattam” — mondta félhangosan. Feltekintett az ágya fölötti falra, ahol a sok családi kép között, középen, fekete és keskeny lakkozott keretben, ott. függött Mamué is. Közvetlenül az esküvői alatt. Mamu, mikor ez a barna fotográfia készült, még leány volt. Bátyó emlékezett: 16 éves korában állt. Mamu a békési, nagy nevű kinográ- fus-fotográfus Kellner Mór masinája előtt. Mamu még életében a fehérneműk között tartotta ezt a képet. Szégyellette a vidámságát, a csupafehér ruháját, a kibontott, merészen hullámzó barna haját. Bátyó a gyászév letelte után néhány héttel talált rá, amikor abroszt keresett a faragott szekrényben. Egy régi, ugyancsak gerendás nagyszoba falán függő egyik katonaképét szedte ki a keretből, mert úgy sac- colta, a kettő mérete megegyezik. Óvatos kézzel a kac- kiás bajuszú, doberdói emlékkép helyébe illesztette Mamu féltett-óvott arcképét. Bátyó megmozgatta lábait a csíkos huzatú dunyha alatt. „Fel keli már kelni” — gondolta és a vén vekkerre nézett. „Fél hat” mondta alig hallhatóan. Gazsi macska kiugrott ,a, fal mellé tóit családi ágy alól. Most is, mint minden reggel. Bátyó meddig maradhatnak. Vigyázni is kell a vendégekre, meg ne fulladjanak. Figyelem a vizet, ha valaki rosz- szul van, az orvos érkezéséig én részesítem elsősegélyben. I szabad levegőn A fedett uszodában hamar rátelepszik a pára a fürdőmesterre és a vendégre egyaránt. Ezt medencén kívül elég nehéz élviselni. Ahogy kilépünk az ajtón, s indulunk a külső medencéhez, nagyot szippantunk a friss levegőből. A vízparton szerényen üldögélő, kabátba burkolózó bácsit veszünk észre, ő is medenceőr: — Én csak július óta dolgozom itt, nyugdíjas vagyok. Szeretem ezt a munkát, nem nehéz, csak figyelni kell a vendéget. Az idősebbek könnyen benne feledkeznek a gyógyvízben beszélgetés közben, s rosszul lesznek. Nyáron a szülők egy része eléggé értetlen, mondom nekik: „Kedves szülő, árt ez a víz a gyerekeknek, ne tessék belevinni!” A választ nem teszem zsebre: „Ne foglalkozzon velem!” Olyan is van, aki még durvábban válaszol, de azért én inkább udvarias vagyok mindenkivel. Az emberek 90 százaléka megértő és kedves, 5 százalék nehezen meggyőzhető, 5 százalék pedig elutasító vagy goromba. — Hányas vállfát tetszik kérni? Már megy a kedves vendég? Csak nen\ fáj jobban a dereka a néninek? — Kérdez, válaszol, vigasztal, meghallgat, ilyen a jó ruhatárosnő. Gyors, pontos, udvarias és türelmes. — Tudjuk, hogy mindenki másként érzi magát, ha kedvesen szólnak hozzá — magyarázzák a ruhatárosok. — Ügy hallottuk, hogy a gyulai fürdőt az egész országban szeretik. Külföldiek, belföldiek sokan megfordulnak itt. mindenki azt mondja: „Tiszta ez a város, tiszta ez a fürdő.” Ismerek olyan idős házaspárokat, akik más városban élnek, és csak a nyugdíjukért utaznak haza, azután visszajönnek hozzánk pihenni. Bede Zsóka az utóbbi években — úgy azóta, hogy a hetvenötöt betöltötte már nem tudott korán kelni. De a korai lefekvés is csak ágymelegítésre volt jó: általában hajnali kettőig forgolódott a törött tollú derékaljon. Így aztán soká aludt, leginkább hét tájban, az arcára eső napsugártól ébredt meg. Kábán, kicsit fáradtan, ólomtagok- kal. Most is nehézkesen kászálódott ki a dunyha pállott melegéből. Lábával kitapogatta a nyűtt papucsot, belelépett és mint fél évszázada mindig, most. is megbotlott a kikopott közepű szőnyeg ritkás rojtú sarkában. „Az úristenedet!” —. eresztette meg düh és harag nélkül. Csak szokásból fölkat- tintotta az olvasólámpát. Lábszárai között Gazsi teke- rődzött, s mikor Bátyó megnyitotta a konyhába vezető üveges ajtót, a macska kisurrant. Bátyó felvette a konyhaasztalra még tegnap este odadobott bekecsét, aztán belépett a kamrába. Az unokájától kapott hűtőszekrényen állt a pohár, az egy egydecis. A hűtő és a fai között (pedig hányszor mondták a fiatalok, hogy oda nem szabad tenni, mert árt a hűtésnek!...) volt a kis demizson a tavalyi szilva jó ' ötvenfokos kincsével. A vállával megbuggyintotta, csordultig töltötte a csiszolt mintás poharat. Belenyalt a pálinkába, s csak utána tette le a vesszőfonatú üvegballont. „Mamu mindig kisebb üvegpohárra cserélte ezt a pikszist” — mondta. Mióta özvegyen élt, általában félM os tanában viszonylag nyugodt körülmények között élek. Csak hétvégeken megy fel bennem a pumpa, amikor kedvenc labdarúgócsapatom küzdelmét szemlélem a kívánt pontokért. Legutóbb azonban már a bejárat előtt 200 fölé ugrott a vércukrom, mert rossz tanácsra hallgattam. Egyik ismerősöm ugyanis, aki mindig mellettem vezeti le a balközépről egész heti idegességét, s ha kell, ha nem, szid mindenkit, aki mozog a pályán (meg aki nem is mozog) azt tanácsolta, hogy a meccs előtt vegyek szotyolát vagy tökmagot, az örökös rágcsá- lás enyhíti az idegizgalmakat. {Ezt ugyan nem tapasztaltam nála, mégis megfogadtam a tanácsát.) Ügy kezdődött tehát, hogy kértem egy csomag tökmagot. Készséggel nyújtották és bemondták az árát: tizenkét forint. Mennyi?? — hűltem el. Tizenkettő! — felelték támadóan. Hiszen nemrég még hat volt — replikáztam, mert év elején vásároltam egyszer e csemegéből. Ja, kérem. Azóta már nyolcra is ugrott, meg tízre. Most tizenkettő. De hiszen ez rablás! Mi indokolja a tökmagár emelését?? Az, hogy minden drágább lett. Nézze, ha nem keli ennyiért, ne vegye meg, álljon tovább... Ekkor ugrott föl a vércukrom, s nem tehetek róla, de volt egy olyan sejtésem, hogy ezek a mozgóárusok az ellenfél ügynökei, és már a meccs előtt felhergelik a nézőket, hogy szidják a bírót, aki aztán mérgében mindent fordítva ítél majd meg. S még ma sem tudok megnyugodni a tökmagárus érvelésétől, ami egyszerűen nem igaz! Sajnos, a magam háztartását magam vezetem, így aztán mindenféle háztartási cikkre szükségem van. Tisztítanom kellett a napokban a lefolyókat, ezért háztartási hangosan beszélt. Nem tudta és nem is akarta magának megmagyarázni, miért. Ujjaiban az ismeretlentől való félelem remegésével gyújtott alá a megfeketedett aljú teafőzőnek. A kékesen égő gáz sziszegését lassan elnyomta a forró víz hangja. Egy csipetnyi füvet szórt az edénybe és elcsavarta a palack csapját. Az otrombára faragott nőalakokkal tarkított konyhaszekrényből kivette a bögrét, egy másikból cukrot öntött, bele, kanalat vett ki a fiókból. „Valahol lenni kéne még egy citromnak is” — mormolta és becsoszogott a kamrába. Besandított a hűtőszekrény mellé, az apró mosolytól megrezdült ősz bajusza. „Ez még kitart karácsonyig. Aztán előveszem a másikat. Viszek a gyereknek is” — gondolta és kivette a megráncosodott bőrű citromot a hűtőből. Gazsi csak éppen belenya- lintott a cseréptálba, aztán lefeküdt és nézte a tejből előlebegő párapamacsokat. A tyúkok, pulykák, kacsák számyfeszítve futották a verőceajtóhoz. Bátyó a deszkavályúba szórta a táppal dúsított terményt. Amikor lehajolt, a nyakába röppent Herceg, a kezessé szoktatott törpekakas. Mély hangon kárált, fejét. Bátyóéhoz nyomogatta „Jól van, kis szolgám, menj, egyél!” — hessintette le Bátyó öreg kedvencét. — Akkor maga is jön, Bátyó? Jó reggelt! Meg volt az első kupica? — kiabálta át egy szuszra a szomszéd. — Megyünk, csak öltözöm még, meg iszom a teámat. sósavra volt szükségem. Azelőtt egy üveggel 9,90-be került. Lemegyek az ABC-be, s csodálkozva tapasztalom, hogy az üveg régi ára helyett ezt írták rá: 8 forint. Nocsak. Hát mégsincs igaza a tökmagárusnak? Csak azok közé tartozik, akik kihasználják a kedvező szelet az árrendezések körül, és indokolatlanul maguk is emelik termékeik árát? A piacra termelés, a kereslet-kínálat törvénye érzékenyen érint mindannyiunkat, ez kétségtelen. A drágán előállított termékeket nem adhatják olcsón az üzletekben, az árkülönbözeteket nem egészítheti ki az államháztartás, amely éppen e körülmények következtében már eladósodott. Ám nemcsak felfelé tartó árak léteznék, és ezekre — talán mert nem mindig alapvetőek — nemigen figyelünk. Az idén leszállították már a különféle textilruházati cikkek árait. A kötöttáruké például 20—30 százalékkal, a treviráké csaknem 50 százalékkal lett alacsonyabb, s mintegy húsz százalékkal csökkent az öltönyök, a harisnyák, a zoknik stb. ára. S ugyanígy csökkent a különféle műanyag termékek, sőt a presszókávé s a tea ára is. Az ABC vezetője kérdésemre elmondta, hogy körülbelül 15 cikkféleség lett olcsóbb a régi áránál. Vajon ezekről az árrendezésekről tud-e a tökmagárus? És ha tud, miért nem ezeket a példákat követi? Persze, ő szabad árral dolgozik, holnap akár húsz forintért is adhat egy kis csomag tökmagot. Ha van bolond, aki megveszi, akkor így is jól jár. De hát az indokolatlan áremeléseket úgy tudom, gyakran ellenőrzik, még a maszekoknál is. Ez azt hiszem jó dolog, és azt mutatja: itt nem csupán tökmagügyről van szó./. V. D. Menni kell, Lajos! — válaszolta Bátyó. Az utolsó mondatot már nem hallotta Lajos. Bement az istállóba. A bögre teát Bátyó bevitte a szobába. Belekóstolt, aztán kinyitotta a szekrényt. Balfelé még tegnap odakészitett mindent. Nagyon lassan, minden felesleges mozdulat nélkül öltözött. A konyhai szekrényből kivette a fekete kabátot. Végighúzta a hajtókákon a kezét, majd nehezen belebújt. „Gazsi, vigyázz a házra!” — szólt oda a lá- batlankodó kandúrnak. Apró, nyugodt léptekkel ment ki a kertbe. A repedezett nyelű bicsakkai a legszebb őszirózsákat szedte le. Egy drótdarabbal tekerte körül a kékeszöld leveles szárakat. Az eresz alól kihúzta a botot és elindult a temető felé. Még egyszer utoljára lehajolt és megérintette görbült körmű ujjaival a sír betonját. „Ne haragudj Mamu, de sietek” — mormolta. Fölegyenesedett. kihúzta a belső zsebéből az ezüst, foglalatú órát. Tízet mutatott a karcsú, cizellált kismutató. „Mamu, ég veled. Vár a kis- unokám, megyek!” Lassan megfordult, alig mozduló lábakkal elindult a főút felé. Nem akart visszanézni. Útját a kálvária por- ladó-málladó téglafülkéi kísérték. „Inkább le kellene bontani” — nézett végig a kálváriákon. Kigombolta az ingnyakat, zsebéből egy szál Kossuthot kotort elő. „Persze, nem illenék” — szaladt végig az agyán, s mégis daccal az arcán, rágyújtott. A temetőkapuban lánya és unokája várta. A gyermek- kocsiban a pici hangosan nevetett, kezecskéjével hadonászott. A viharvert „Feltámadunk !” táblát csikorogva lengette a novemberi szél. Nemesi László Az előcsarnokban szívesen üldögélnek a vendégek Fotó: Martin Gábor Bátyó őszirózsái Meden(^Tmren74qfiMcé| túl Gyógyterápia az úszás is a nagymedencében
