Békés Megyei Népújság, 1980. október (35. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-12 / 240. szám
1980, október lg., vasárnap o Németh József festőművész kiállítása Orosházán Németh József: Ősz Éjféli olvasmányok, éjféli emlékek Stephan Hermlin a művészetről, az irodalomról Németh József eddigi élet- útján végigtekintve nem esünk semmiféle romantikus túlzásba, ha a népmesék faluszéli kunyhóból hamuban sült pogácsával a királykisasszony kezének elnyeréséért elinduló hős alakja jut eszünkbe. Németh József a kaposszerdahelyi kis, föld- süppedt szülőházból indult el, és vált a magyar festészet kiemelkedő alkotójává. Ha azonban társadalmi környezetbe ágyazzuk a Munkácsy- díjas, érdemes művész életének alakulását, sorsát, akkor szinte törvényszerű és természetes az, hogy a magára talált, a kulturális forradalmat megvalósító nép lehetővé tette tehetséges fiának, hogy képességeit a nagy közösség számára kamatoztathassa. Így, ezen az úton jutott el a Képzőművészeti Főiskolára, ahol elsajátította mindazt a mesterségbeli tudást, amely önmaga kifejezéséhez, közösségi mondanivalója tolmácsolásához szükséges. Szerencsés véletlenként értékelhető, hogy még éppen módja volt művészeti tanulmányait olyan kiváló magyar festőművész és művészetpedagógus irányítása mellett végezni, mint Szőnyi István. Kedvező alkati, emberi tulajdonságait megszilárdította és változtatta alkotói magatartássá, etikává Szőnyi István egyéniségének sugárzása. Máig hatóan jelen van a hivatástudat, a szakmai tisztesség, a közösség iránti felelősség Németh József emberi egyéniségében és művészi alkotó munkájában egyaránt. A főiskola után, nem előre vállalt tudatossággal ugyan, de Vásárhely következett, és most már tudatosan, hűséggel vállalva maradt mindmáig munkásságának színhelye. Az a Vásárhely, amelynek első, századfordulós virágkorát Tornyai János és társai (Endre Béla, Rudnay Gyula, Pásztor János, Kallós Ede) neve, tevékenysége, munkái fémjelezték. Németh József vállalta ezt a hagyományt, de túl is léDett a város határán. Az alföldi realisták közül a leginkább folytatható, legeredetibb Nagy István-i életműhöz kapcsolódik munkássága. Gondolunk itt a mélységes emberi azonosulásra, a sík- baterített megjelenítési módra és a komoly, mély színekre egyaránt. Németh József sokfelé járt a világban Párizstól Indiáig, Moszkvától Athénig. Érzékenyen nézte, látta a világot. Bizonyos motívumok fel is fedezhetők egy-egy művében az élmények hatásából. Művészetének lényegét tekintve azonban mindig érezzük a kaposszerdahelyi „hamuban sült pogácsa” melegét: a dolgos, munkás, alakító, alkotó emberek és világuk iránti érdeklődését, szerete- tét mindmáig töretlenül megőrizte. Művészetének ez a mélységes humánummal telített, átitatott etikai alapja hagyományra építő, de azt meg is újító, egyéni művészi kifejezési formában jelenik meg. Sokat vitatkoznak ma irodalmi, művészeti életünkben a realizmus korszerűségéről, egyáltalán esztétikai értékkategóriakénti alkalmazhatóságáról. Vannak, akik ma már nyíltan tagadják ezt a lehetőséget. Németh József munkássága, kiállított művei meggyőznek bennünket arról, hogy a realizmus alkalmas új értékteremtésre a XX. század utolsó negyedében is. Németh József realista megjelenítésmódja a látott világból indul ki, azonban nem másolja azt, hanem egyénileg újjáteremti, kiemelve a számára lényegest, és elhagyva a lényegtelent. Egész alakos emberein és karakteres portréin egyaránt érzünk bizonyos helyi és nemzeti sajátosságot, ezt anélkül azonban, hogy annak külsődleges jegyeit (népviselet, népművészeti tárgyak, jellemző táji elemek) használná. Németh művészete egyben a különös és az általános, a nemzeti és az egyetemes együttélésének, individuális egybeötvözésé- nek is jó példája. A kiállított művek mindegyikének sajátja a lényeglátó tömörség, és a sokat mondó egyszerűség. Érvényesül ez rajzi összefogottságában, nagy summázó felületeiben. Emberalakjainak környezetét legtöbbször csak jelzi homogén, de megmunkált háttereivel. Ezáltal még jobban középpontba kerül a tevékeny ember, aki azonban Németh József festményein nem a munkavégzés pillanatnyi helyzetében, hanem leggyakrabban az eszköz és ember kapcsolatában van jelen. Mennyi szeretettel tartja, fogja maga előtt az éles pengéjű, izmot, derekat nyűvő, de búzát, kenyeret, életet adó kaszát az öregember. Olykor pedig az ember és munka kapcsolaton túl, az ember és világ viszonyát is kifejezi egy-egy művében. A környezettel, a világgal való szembenállást, a védekező-támadó magatartást fejezi ki nagy erővel, szuggesztíven, már-már drámaian a gereblye éles fokainak sorát felénk fordító fiú. A munkát végzett ember megnyugvását, jóérzését, örömét tolmácsolja érett, sárga, barna színekben az ősz. Itt ezentúl még az ember-állat ősi, segítőtársi egymásra utaltsága is képi megfogalmazást nyert. A napkorong jelenléte pedig már- már kozmikussá tágítja a gondolatkört, öt is foglalkoztatja a legelementárisabb emberi érzés, az anyaság. A Vásárhelyi Madonnában a horizontális-vertikális képépítéssel és a hideg, meleg színek összefogott együttesében szól erről. Az Anya gyermekével című művében viszont a testi-érzelmi egységet a szétterülő, meleget adó, nagy fekete kendő dekoratív és egyben jelképet hordozó felületével szolgálja elsősorban. Németh József palettájának, tehetségének sokoldalúságát mutatja, hogy a hajlékony, lágyabb vonalrend és az egybecsengő, harmonikus színek egészen finom deko- rativitást és atmoszférát hordoznak a Merengőben. Ugyanakkor az erőteljesebb, summázó vonalak és az élénkebb színek szolgálják sikerrel a Bertlehemesek mondanivalóját. Az arcot, egész alakos emberábrázolásában is néhány vonallal, visszafogott színnel az emberi karakter kifejezőjévé teszi. A drapéria, a ruha nagy, összefogott felületei viszont hol anyagszerűségükkel, hol elvont szépségükkel teszik teljessé a képi hatást. önarckéDeiben az öntudat és az önirónia telitalálatként él együtt. Másfél évtizede Csoóri Sándor egy Németh-kiállítás megnyitásakor azt mondotta, hogy a fák, mint a parázs, melyen átfúj a szél, úgy izzanak nála. A tárlatlátogatók minden bizonnyal örömmel állapítják meg, hogy ez az izzás nemcsak a fáiban, de művészetének egész „parazsában” ma még gazdagabban él és hat reánk. Ha megkérdezik tőlem, ki az NDK irodalmának legegyénibb és legkiemelkedőbb képviselője, kit érdemes leginkább olvasni, elsőnek — vagy legalábbis elsők között — említem Stephan Hermlint. És nem csupán azért, mert nekem a német nyelvű, sőt a világirodalomban legkedvesebb élményeim közé tartozik, és talán a legmaradandóbb olvasmányaim egyike. Olvasmányok (németül Lektüre), ezt a címet adta a szerző esszékötetének, amelyet az Európa Könyvkiadó Éjféli emlékek' címmel jelentetett meg magyarul, sajnos, nem az eredeti művet megillető gyorsasággal. A lí- rikus-elbeszélő-esszéista olvasmányairól vall benne, igazán szépirodalmi találkozókról, s azokra reflektál. Rangos költők és írók súlyos szavait elemzi, értelmezi; személyiségükhöz közelít, és közelíti az olvasót. Költészetről elmélkedik: költői fokon. Már régen izgat, mi is az az irodalom valójában? Miféle erő, ami leköt, szórakoztat? Mi az, amivel elgondolkodtat, gyönyörködtet, vagy megbotránkoztat? És menynyi mindent sorolhatnék — ismeretet, élményt, gondolatot, ismerőst —, amit, akit az irodalomnak köszönhetek. Az olvasmányok partnerek1, kérdéseimmel sosem hagynak magamra. Hogyne érdekelne ezek után, miként vélekedik az érdekelt, a leg- érdekeltebb: a költő? S hogyne érdekelne különösen Stephan Hermlin véleménye, akit verseivel, novelláival már régen a szívembe zártam. Azért is, mert több éves külföldi tartózkodásom idején megtudtam, idegen földön különösen jó érzés, ha van, aki sokat tesz a magyar líra méltó megismertetéséért, noha maga is az „idegen” nyelv művésze. Az irodalom sajátosságairól, jelentőségéről, egyénre és társadalómra gyakorolt hatásáról sokat elárulnak, meghatároznak a tudományos munkák; irodalomtörténeti, elméleti és kritikai írások, tanulmányok1. Az objektív, rendszerező, törvényszerűségeket feltáró, alapos definíciókkal dolgozó módszert nem helyettesítheti a művész hitvallása, ars poeticája, szubjektív látásmódja. Mégis! Kiegészítheti, színesítheti, gazdagíthatja azt, s egyben a szépirodalmat is minden olyan író és költő tollából született írás, amellyel és amelyben a leg- érdekeltebb vall önmagáról, munkájáról, s arról, mit jelent számára, amikor dolgozik, mit akar alkotásával elérni, és hogyan. És „maga az irodalom nem elsősorban a művészetek, hanem az egész élet megértését célozza”. Hermlin írja: „A válaszok többnyire nem az irodalomtudósoktól jöttek, hanem művészektől, akik művészekről írtak.” Talán felesleges is mondanom, hogy ezt a kijelentést akár saját mottóul választhattam volna, meg, hogy ezzel méginkább megszerettem Hermlint. Költő, műfordító, a Német Művészeti Akadémia tagja. Műve a XX. századi líra jelentős fejezete: többek között Rilke és Brecht hagyományait követi, köny- nyed-játékos, mégis súlyos gondolatú, az ember múlandósága és felelőssége a központi témája. Magyarul is jelentek meg balladái, poémái, novellái; a Nagyvilág többször közölt válogatást műveiből. Francia, spanyol és magyar költőket fordít; József Attila, Radnóti Miklós és Ady Endre alapos ismerője és szenvedélyes hirdetője. Legutóbb 1978 őszén járt Magyarországon. Az Éjféli emlékek tartalomjegyzékét fellapozva aligha tud az olvasó ellenállni a kísértésnek. Ügy tűnik, ki kell érdemelni, hogy Hermlin valakit a tollára vegyen. És fordítva: ilyen művészesszéket ugyanis nem írhat akárki, csak olyan tehetség, aki már az élet derekát átélte, áttapasztalta. A kínálatból: Ady Endre, József Attila, a német expresszio- nizmus nagyjai: Georg Trakl, Georg Heym, a jelentős kortárs: Franz Fühmann (aki a magyar líra másik nagy pártfogója az NDK-ban); Chateaubriand, Villon, Verlaine, a talán legtragikusabb sorsú német klasszikus: Hölderlin, századunk klasszikusa: Thomas Mann, a túl fiatalon elhunyt lírikus ígéret: Bobrowski, a miniszterpoéta: Becher, vagy Aragon. Majakovszkij. A kötet tartalmazza még a különböző irodalmi folyóiratokban közölt cikkeit, interjúit, a hagyomány és modernség problematikájáról, és a műfordítás műhelykérdéseiről alkotott nézeteit. A szerző sok érdekeset mond a művészetekről (a zenéről és a festészetről is). Például szerinte a műalkotásban van valami eredendően tragikus, mivel minden emberhez szeretne szólni, mindenkit el szeretne érni, de ez különböző okok miatt lehetetlen. Az írás a környezet, a világ megismerésének módja; lehetőség, hogy tisztázzuk önmagunkat, megismerjük, milyenek is vagyunk, s milyenek szeretnénk lenni. Az irodalom társadalmi funkciói közül a morális szerepet húzza alá elsősorban. Úgy látja, ez az a terület, ahol a művészet a legtöbbet nyújthatja: „az embert emberibbé teheti”. Jeles proletárköltőnknek szentelt esszéjében mondja Stephan Hermlin: „József Attila odatartozik a meggyilkolt költők hosszú sorába, akik koruk társadalmának áldozataiként példázzák, hogy a költészet nem fér meg azzal a jelennel, hogy a költészet mindenkor és mindenütt előleg a jövendőből, és hontalansága csak akkor ér véget, ha kialakul az emberiség nagy hazája”. Az esszé, amelyben a lírában megszokott közvetlenséggel lép elénk és tárulkozik ki az esszéíró énje — lírai énje —, alkalmas műfaj arra, hogy a költő önmaga és az irodalom lényegére választ kapjon és adjon. Hogy minderről ilyen páratlan szeretettel vélekedhessen, és a világ irodalmáról eny- nyire átfogó ábrázolást adhasson, ahhoz persze „vi- lágnyi irodalom” ismerete és a világirodalom szintjén mozgó alkotás szükséges. Mint például Stephan Herm- linnél. Niedzielsky Katalin Dömötör János Németh József: Férfi pákával Filadelfi Mihály: Két dal í. mint aki el van késve mindig úgy éltem én harminc voltam — megejtett az első költemény esett lány szégyenével arcom pírba borult de örömtől tüzelt már mit számított a múlt! új szemre nyílt az égbolt s új égre a szemem tudd meg semmit se bánok cimborám istenem ha van mit néha bánok hogy oly kicsiny az ég plágium amit írok: nem elég! nem elég! 2. s igen! a bál sem oly ma már mint volt vagy harminc éve a lány sem omlik — nem szamár! karodba mint a kéve s bár olykor úgy érzed azért hogy szárnyad újrazsendült nem vágysz fejedre új babért szívedre por és csend ült s míg ámulod a pillanat játékait a szélben prédára szánt skalpod alatt üvölt a megcsalt Éden
