Békés Megyei Népújság, 1980. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-07 / 210. szám
1980. szeptember 7„ vasárnap Főpróba Vidám zsivaly verte fel a nagy kiterjedésű almáskert parti zugát. A nap deleidre állt. A fiatalok lemásztak az almafákról. Ki rágyújtott, ki ledőlt a pázsitra, sokan csoportokba verődve várták az állami gazdaság konyhájáról érkezendő ebédet. Egyszerre csak velőtrázó üvöltés remegtette meg a levegőt. Hosszú, fekete haját szakállára húzva, füléig nyomott vállai közé szorított fejét földre szegezve, bal kezét bohócosan. majomszeren lóbázv,a, a neandervölgyi ősöket imitálva ugrálta körül a csapatot Pali. a negyedik évfolyam egyik mókamestere. — Hagyjátok abba! — kiáltott erélyesen Zsuzsa, az egyetemi csoport KlSZ-esei- nek szervező titkára. — Ne hülyéskedjetek! Inkább mártózzunk meg a Körösben, amíg megjön az ebéd... A folyópart sűrű cserjéinek szűk kis ösvényén azonban az ebéd helyett fura figura érkezett, öreg, ezerrán. cú aggastyán. Valami vadőr, mezőőr vagy miféle. Jobb válláról lefelé fordított puskacső verdeste viseltes pantallóját. Fején zsíros, keskeny karimájú kalapja alól — mintha megcsapolták volna aszott koponyáját — csurogtak az izzadságcseppek. — Pihenünk, legínyek, pihenünk ... ? A fiatalok huncutkodva néztek egymásra. — Jó magiknak ... — Aztán „mírt”, tatuska? — provokálta Ferenc. — Már azírt... hogy napközbe is ledűlhetnek ... — Ejnye, papa! — szólt közbe Zsuzsa. — Vegye le már azt ,a silbakot, hiszen belőle csorog a víz!... Aztán ... a maga idejében nem -volt déli harangszó? — Mi ? ... Harangszó ... Az vót... Csak étek kevís — dobta le nyűttes kalpagját a fűre az öreg. Aztán nagyne* hezen lefejtette magáról a puskát is, maga mellé tette gondosan és letelepedett, de úgy, hogy n puska agy,a azért a keze ügyében maradjon. — Étek meg kevís? — utánozta a vénember hanghordozását Ferenc. A többiek kibuggyanó nevetésüket visz- szafogva figyelték a párbeszédet. — Ezt meg hogyan érti? — Hát ... — hallgatott sokáig az öreg, míg kibökte: — Én napszámba jártam az urasági földekre, már hétéves koromban libát őriztem, még oskolába se járhattam, mert szegínyek voltunk ... Inkább szűkölködtünk így is, mint ettünk. — Közben próbálta meggyújtani a pipáját, s a hiábavaló slukkolgatás alatt hozzáfűzte: — Az én időmben bizony ... kevís volt. a. • • harapnivaló ___ — Az „én időmben bizony” — ugrott fel bohóckodva Pali és fejére tolta az öreg zsíros kalapját. Szeme összevillant Ferencével, meg Zsuzsáéval. Azok „vették a lapot”, szótlanul bólintottak, Képeink A Nógrád megyei Ma- conkán született Orosz László festőművész képeit már több alkalommal bemutattuk. A művész rendszeres kiállító, tavaly Orosházán mutatkozott be, ahová a negyvenes évek végén Bazsali Ferenc orosházi festőművész barátsága kötötte. Több alkalommal járt Orosházán, töltött nyári napokat Gyopárosfürdön. Köröstáj kulturális mellékletünk október 2-án nyíló, szeghalmi jubileumi tárlatán is több alkotással szerepel majd. majd Pali halkan feléjük lökte: „Csak a nagy jelenetet.” Az öreg bánatosan nézte, amint Pali görnyedt háttal a folyóparthoz vonszolja magát, mint valami agyondolgozott napszámos. Féltette a kalapját. — Mit néz utána! Láthatja, most ő is napszámban robotol — magyarázta Zsuzsa a vénembernek, kinek háta megett Ferenc is eltűnt a sűrű cserjésbe. De már mindenki Palit figyelte, aki az almáskert végében talált kapát két kézre fogta, és szaporán egyelte a képzelt cukorrépasorokat, közben sűrűn az égre nézett, törölgette a homlokát, egyszóval hősiesen játszotta egy régvolt napszámos szerepét. Aztán megelégelte a kapálást. — Na! — mondta nagy komolyan és a kapanyélre támaszkodott —, a nap is délre áll, jöhetne már az a fehércseléd ! Ekkor Zsuzsa lekapta fejéről a haját szorító kendőt, batyut csinált belőle, * belegyömöszölte a reggeliből maradt kenyeret, szalonnát, s elindult Pali felé. — Jaj lelkemuram! — pi- hegett, míg kibontotta a batyut —, csak ezt tudtam hozni. — Egy kis lebbencs. Meg elhoztam az utolsó darabka szalonnát is. Egyék kend ... Nekem mennem kell, egyedül hagytam a pulyákat, meg aztán kimosok az intézőéknek — ígértek egy kis zsirozót. — Az intézőhöz pedig ne tedd a lábad! Értetted-é?! — Ne féljen kend... perdült az .asszony. — Amit maga hazahoz, attól felkophatna az állunk ... Amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt. Az öreg tátott szájjal figyelt. Hang se jött ki ,a torkán. Valami régfeledett valóság kerítette hatalmába. Pali játszott tovább. Maga elé tette az eledelt, felmutatta a nyúlfarknyi szalonnát, s elégedetlenül dörmögte. — Bezzeg a kastélyban, vagy a tekintetes intézőék- néí, nem ilyen az étek harangszókor! Majd szép komótosan falatozni kezdett, közben hangosan gondolkodott. — Már nem sok van visz- sza! Napnyugtáig végzek itten, aztán holnap megyek a gazduramékhoz. Lisztet ígértek a napszámért. Nesz motozott a bozótos szélén. A napszámos arra nézett. — Ez meg ki a rosseb lehet? — dörmögte, s megállt szája előtt a szalonna. A cserjésből sunyi ábrázattal a szinte felismerhetetlenségig megváltozott Ferenc lépett ki. Bozontos szakálla lengett, mint egy század eleji orosz muzsiké, csíkos blúza, kopott nadrágja után ítélve akár egy Dickens-figura is lehetett volna. Csak állt kócosán, mezítlábasán, kigú- vadt szemeit az ételre meresztve és szája szélét nyaldosta. Olyannak látszott, aki egy darabka kenyérért ölés- re is kész. Ezt megsejtette a napszámos és úgy tett, mintha nem vett volna tudomást a jött-mentről. Az pedig baljóslatúén közeledett. — Eszik? — nyelt egyet, míg lopva körülnézett és megállt a napszámos előtt. — Láthatja — felelt az, s bicskájának hegyét felfelé tartva dühösen a jövevényre nézett. Az öregember megmozdult a jelenetet figyelő fiatalok között, szinte sóbálvánnyá meredt, amikor a jött-ment szárazon odavetette. — Társa nincs? — De van. A kapa — nyúlt a kapa nyele után a napszámos. Abbahagyta az evést, el akarta tenni a maradt elemózsiát. A jött-ment idegesen kérdezte. — Egy kis fölös kenyér ... ? — Morzsányi sincs — vágta oda a napszámos. — Nem adsz?!! — üvöltött fői az idegen, s a batyuhoz ugrott. A vénember még jobban megmerevült, aztán nagy erőlködve a puskájához kapott. Meleg volt amúgyis, rek- kenő nyári hőség lengte körül a partot. Az igazi forróság azonban a napszámos és a jött-ment között izzott föl. A napszámos próbálkozott, hogy visszavegye a batyuját, az idegen meg húzta-vonta magához a kendőbe rakott eleséget. Az öreg vadőr remegve markolta fegyverét. A két férfi vadul marcangolva egymást, hemperegni kezdett a vizenyős parton. A napszámos horkanva szökött talpra. Megragadta a kapa nyelét és sújtani készült. Az öregben meghűlt a vér. Akadozottan kiabálta; — Ne... Ne! Nem tehet róla, hogy éhes... Neki nem jutott napszám ... A napszámos azonban nem hallotta a szavakat, -játszotta tovább a szerepét. — Szalonna kéne, nyomorult?! Itt van, nesze! — és a kapa fejévei vadul vagdosott az idegen után. A nézők elégedetten figyelték a nagy- jélenetet. Közben ketten is lefogták az öreget. aki kétségbeesetten nyöszörgött, mintha egy régi világ embertelenségébe csöppent volna hirtelen. Aztán pillanatok alatt fordult a kép. A napszámos valahogyan megbotlott, elesett. A jött-ment ráugrott. kitépte kezéből a kapát, és most rnár ő készült lesújtani a gyilkos szerszámmal. — Megdöglesz! — üvöltött. — Egy darab ke ... — A szó a torkán akadt. Óriási dörrenés reszkettette meg az almáskertet. Az öreg torzult hangon nyögte: ... „Nem ... nem engedem ... !” Kezében füstölgött az ócska mordály. A fiatalok halálra váltan rohantak a vérző homlokú Palihoz. Valaki a bambán álló öregre támadt. — Mit csinált, maga vén hülye! — Én ... csak ... nem akartam... — hápogott az öreg. — Mit nem akart?! Leterítette ! — ... hogy az legyen, ami volt... csak a levegőbe ... ■— Nem fogta fel az esze, hogy egy régi történetet játszottak?! — Ahogy a m.aga idejében volt... — Ne legyen olyan még egyszer ... Ezért... — motyogott a vénember. — Egy régi történetet, amit majd az egyetemi színpadon játszanak el... Ez csak próba volt, maga ... ! — Semmi vész, fiúk — támogatta Zsuzsa a még mindig sápadtan támolygó Palit. — Csak súrolta valamelyik sörét. Már nem is vérzik ... A lány észrevette az összegörnyedt öreget. — Jól van, bácsika. Szerencsére semmi bajt nem csinált... — De a szemébe is találhatott volna! Tisztuljon innét, hallja-e?!' A megzavarodott vénember, mint aki nem tudja hol van, kik közé csöppent, sűrűn pislogott, s lassan el' oldalgott a part menti bozót irányába. — Nagyon jól csináltátok — ismerte ei egyik fiú, miközben Zsuzsa fehér zsebkendővel törölgette Pali homlokát. — Azt hiszem, jó lesz az előadás... Az elismerő szavakba csatakiáltások törtek. — Hurrá! Itt a kaja! Majd. amilyen váratlanul kerekedett a hangorkán, oly hirtelen el is ült. A csapat Pali, Zsuzsa meg Ferenc köré sereglett. Szótlanul kanalazták befelé a húsokkal jól •megtömött gulyást. Talán mindannyian az öregre gondoltak, akit annyira kihozott a sodrából az előbbi próba. Főpróbának sikerült. Amelyben az öreg játszotta a főszerepet. Aztán Pali észrevette a vénember távolabb heverő zsíros kalapját. Halkan szólt. — Valaki utána vihetné ... Ki tudja, mióta őrzi, mint az emlékeit... Orosz László: Orosházi házak Irénke néni kinyitotta a szemét. Amint tudatára ébredt létének, görcsös fejfájást kapott. Dörzsölgette egy darabig a tarkóját, majd úgy döntött, főz egy kávét, az talán segít rajta. A régimódi konyha, közepes rendetlenségével otthonos érzést keltett benne. Egy csészével mért vizet a kétszemélyes főzőbe. A tegnapi zaccból hagyott a szűrőrész oldalán egy kis falnyit, s középre tett a friss daráltból. Meggyújtotta a gázt, s közben két kekszet elmajszolt. Nem jó a kávé éhgyomorra, ezt a körzeti orvosnál is hallotta várakozás közben. Lassan, sisteregve folyt a fekete, jóleső illatot árasztva. Előmelegített csészéjébe cukrot és pici tejet készített. Amikor lejött a kávé — ha ugyan sikerült egészen kicsurogni a félig telt főző- ból — eloltotta a gázt, és a nyeles pitlit a még forró rózsára tette. A főzőt gondosan lehűtötte, s kávéjával bevonult a szobájába, ott kortyolgatta. Kellemes meleg járta át, s egyben egy kis szomorúság, hogy a napi élvezet legkedvesebbikén immár túlesett. Visszafeküdt az ágyba. Csak egy fél órára, határozta el, de mégis, mint máskor, egy óra is lett belőle. Míg lustálkodott, az éjszakai álmára gondolt. Rossz volt; mintha kisbabája halt volna meg, és a rokonok, ismerősök a temetésre gyülekeztek, ő meg nem tudott felöltözni. Még akkor is gondolkozott, mit vegyen föl, amikor a pap megjelent. És semmit sem talált. Nem lelte a fekete szoknyáját, nem volt rendes cipője, és csak Varga Virág: A külön program rongyos harisnyák akadtak a kezébe. Közben a pap bejött a szobába, s ő — rettenetes szégyen — kombinéban téb- lábolt. Öltözzön csak, nem fog odanézni, nyugtatta a plébános. A nép viszont már türelmetlenkedett. Szegény férje is benyitott, készen van-e? — Adj likőrt meg süteményt az embereknek Laci — mondta. Megboldogult férje tette, amire kérte, ám az öltözék csak nem állt össze, s ő szerencsére fölébredt. De a megkönnyebbülést fölváltotta a szorongás: minek is él ő 78 évesen? Egyedül. A kicsi kis nyugdíjával. Fölkelt. Megitta a csésze tejét. Virágait locsolgatta, rendet csinált. Majd magára kapta ruháit, és a játszótérre ment. — Csakhogy megjött Irén mama, most már horgolhatok nyugodtan — szólt az egyik ismerős fiatalasszony —, Zsolti ma olyan rossz, hogy mindig szemmel kell tartani. A hároméves gézengúz éppen a hintánál huzakodott egy nagyobb kislánnyal. Irén- ke néni nyugodt szavakkal rendet csinált. — Gyerekek, nézem az órát. öt percig Kriszti, ötig meg Zsolti hintázik. Elfogadták a pártatlan bírót, aki lelkiismeretesen tette dolgát: mérte az időt. Később még külön meghintáz- tatta a kisfiút olyan hévvel, hogy az közben nagyokat kurjongatott. — Magasabbra, magasabbra! Mikor megunták a hintát, labdáztak, csúzdáztak. Ha Zsolti egy-egy kicsit megállt, az asszony igazított kicsúszott ingén, és megsimogatta a szőke fejecskét. Aztán — mint mindig — a kismama elindult vele hazafelé. Ebédelni. Irénke néni is betért egy ételbárba. Ma semmiképp sem akart otthon lenni a déli órákban. Ma jön a postás a nyugdíjjal. 1397,— Ft, és a hét forintot menthetetlenül oda kell adni borravalóul, és még a postára menés élvezete is elmarad. A külön program. Elvegyülni a sok nyüzsgő, siető ember közé, olyanná válni, mint ők. Miért is ne? Elvégre neki is lehet fontos, halaszthatatlan dolga, ami miatt nem várhat otthon, neki is van ezeregy elfoglaltsága... — Megjött már a pénzes postás? — kérdezte az értéklevél feliratú kalickából ráérősen kisétáló jól megtermett asszonyt. A negyven körüli nő tetőtől talpig vé- gigmérte. — Tudja azt maga nagyon jól, hogy ilyenkor még hol vannak a pénzesek. Mit császkál örökké mikor a nyugdíját viszik! Irénke néni szótlanul, szemlesütve hallgatta az ingerült kioktatást, majd lassan kifelé ballagott, magában egyre azt ismételve: de hiszen ez az egyetlen külön programom ... Orosz László: Nagybátonyi szénosztályozó
