Békés Megyei Népújság, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-10 / 187. szám
1980. augusztus 10., vasárnap NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET „Ezen a városon csüngött egész szívével... Munkácsyról írta az Ország-Világ 1886. március 27-én yy Régi újságokban lapozgatva gyakran találunk meglepő, érdekes cikkeket. Ha pedig különösen érdekli az olvasót szűkebb hazájának, szülőföldjének múltja, akkor azok az írások, melyek ezt a múltat, elmúlt korok embereit idézik meg: a ritkaság és a felfedezés élményét jelentik. Az elmúlt század egyik olvasott lapja volt a Pesten megjelenő Ország-Világ. 1886-os évfolyamát olvasgatva bukkantam rá a „Liszt és Munkácsy’’ című, több hasábot betöltő cikkre, melynek második része, Munkácsy életének csabai epizódjai, a közfigyelemre most is számot tartanak. A cikk bevezetőjében ez áll: „Alkalmasabb időben nem adhatnók az alábbi érdekes apróságokat e két nagy szellem életéből, mint éppen most. Tudvalevő, hogy Munkácsy, még mielőtt Liszt elutazott Budapestről, azzal a szándékkal, hogy útjába ejti Párist, meghívta a zongorakirályt s ugyanakkor híre is jött, hogy Munkácsy megfesti Liszt arczképét. Ki ne óhajtaná látni a legnagyobb magyar festő ecsetjéből a zongora-király nemes vonásait? A magyar nemzet büszke Liszt Ferenczre és Munkácsyra egyaránt. Mindkettő elévülhetetlen dicsőséget szerzett a magyar névnek. Az ő életükből érdekel minket a legapróbb vonás is.” Ezt követően olvashatunk Liszt Ferencről, az egykorú „Gil Blas” c. párizsi lap cikke nyomán, majd Zsilinszky Mihály (Munkácsy gyermekkori barátja, később veje) tollából Munkácsy békéscsabai élete elevenedik meg előttünk. Ebből adunk közre ez alkalommal részleteket. „Azok, kik Munkácsy érdemeire és dicsőségére legtöbb joggal lehetnének büszkék, a szülők nem érték meg diadalait; az, a kinek a művész édes szülői után legtöbbet köszönhet, kihez az gyermeki, őszinte szeretettel ragaszkodott: Rock István nagybátyja szintén elköltözött az élők sorából, azonban ennek hátrahagyott levelei oly megható családi viszonyról tesznek bizonyságot, melyről csak kevés embernek van tudomása. Munkácsy mindig levelezésben állott családjának egyes tagjaival, pedig tudvalevő, hogy nem szívesen ír. »-Hiába« — ezekét írja ő maga — »-az írás nem esik úgy kezemre, mint a pingálás.« Ezek a levelek rendkívül érdekesek, mert a művész lelkületét 6emmi sem tükrözheti vissza oly híven és oly tisztán, mint ezek a levelek. Ezekből a levelekből sugárzik vissza benső ragaszkodása a Rock család iránt, ezekből nyilatkozik gyermeteg kedélye és egész lelki világa, ezekből tudjuk meg törekvéseinek irányát, ezekben tükröződik vissza játszi kedélye, kedves humora, hazafias gondolkodása, és az az erénye, hogy a legcsábítóbb körülmények között sem feledkezett meg hazájáról, Magyarországról. Alig volt még ember, kinél a nevelés hiányait ő maga annyira pótolta volna, mint Munkácsy Mihály. Korán jutott árvaságra és nagybátyja, Rock István nevelte őt emberré. Békés-Csabán töltötte gyermekéveit, ezen a városon csüngött egész szívével, ezt a vidéket nézte hazájának, hová a nagy világból vissza- visszatekintgetett, hová mindig visszavágyódott. »Vidvoszky Jánostól vettem levelet«, írja 1877 tavaszán Röcknek, »-köszönöm az arczképét. Örülök, ha némi örömet okozott neki festkésőbbi életíróik, hogy a lángész nem tűri a mindennapi iskolai szabályok korlátáit, hogy a lángész már gyermekkorában szokott nyilatkozni és természetszerű idegenséggel viseltetik a prózai élet tárgyai iránt. ORSZÁG-VILÁG. LISZT ÉS MUNKÁCSY. — Apróságok Liszt ós Munkácsy életéből. — Alkalmasabb időben nem adhatnék az alábbi érdekes apróságokat e két nagy szellem életéből, mint épen most. Tudvalevő, hogy Munkácsy, még mielőtt Liszt elutazott Budapestről, azzal a szándékkal, hogy útjába ejti Párist, meghívta a zongora-királyt s ugyanakkor hire is j.ött, hogy Munkácsy megfesti Liszt arczképét. Ki ne óhajtaná látni a legnagyobb magyar festő ecsetjéből a zongora-király nemes vonásait ? A magyar nemzet büszke Liszt Ferenczre és Munkácsyra egyaránt. Mindkettő elévülhetetlen dicsőséget szerzett a magyar névnek. Az ő életükből érdekel minket a legapróbb vonás is. Lisztről és Mun- kácsyról már köteteket írtak össze, de még mindig sok-sok anyagot szolgáltat az ő nem közönséges életük, dicsőséges pályájuk. ményem. Mindig igen kedvesen emlékszek vissza a Vi- dovszky családra. Milyen kedélyesen elrajzolgattunk Ferkóval a nagy négy'szegle- tes asztalon; aztán este hozták az almát a speiszból! Ej, de jól esett!... Hát mindennek vége — pedig kérdés, hogy nem az-e az igazi boldogság, mikor az ember olyan kicsiny helyben meg van elégedve, és olyan jól érezte magát!« Az ilyen boldog napok mellett azonban voltak Miskának Csabán olyan napjai is, melyek reá nézve akkor nem voltak kellemesek, de melyekről szívesen — bár mindig bizonyos iróniával — szokott megemlékezni. Ezek az iskola-kényszer napjai voltak. Bajos volna teljes határozottsággal megmondani, mi volt Miska tanulási kedvhiányának tulajdonképen oka. A nagy emberekké lett ilyen fiúkról azt szokták mondani Ez elmélet elfogadása mellett Miskának az iskola iránti ellenszenve meg volna fejtve, miből az következnék, hogy csak környezete, tanítói és nagybátyja nem bírták felfogni. Ez a magyarázat azonban nem fogadható el; mert hiszen mindig voltak sokan úgynevezett rossz tanulók, a kikből még sem vált ki Munkácsy. Komoly tanulás és munka nélkül soha lángész nem fejlődött ki. Tévednek azok, kik azt hiszik, hogy például Petőfi rossz tanuló volt, de azért lángeszénél fogva első költőjévé lett a nemzetnek. Az lett kétségen kívül, de nem munka nélkül. Számtalan éjét töltött el komoly tanulmányok mellett, mikről a nagy közönség alig tud valamit. Sokban hasonlít hozzá e tekintetben Munkácsy is, a ki az élet nehéz iskolájában megtanulta a munka becsét ismerni, s a ki azt nem egy levélben ajánlja unokatestvérének, Rock Istvánnak is. »Csak légy szorgalmas kedves Istvánkám«, úgymond, — »mert néhány évi tanulmány képezi egész jövőd alapját. A szorgalom egy olyan tőke, a melyet évek során rakunk egymásra, de a mely aztán egész életen át kamatoz.« Tökéletesen igaza van. A tehetség maga olyan, mint a termékeny föld, mely csak akkor lesz hasznossá, ha szorgalmasan megművelte- tik — és ha kedvező időjárás szolgál hozzá. Az iskola iránt gyermekkorban tanúsított ellenszenvének okai megtalálhatók először édes anyjának korai halálában. Anyja házinevelőket tartott, csakhogy minél jobb nevelést adhasson gyermekeinek. Az apa víg természeténél és a zajos forradalmi viszonyoknál fogva nem sokat törődött gyermekeinek nevelésével. Miska el volt kényeztetve, mikor Csabára került. Mint eleven fiú természet- szerű vonzalommal viseltetett az élet mulatságos jelenetei iránt. Az iskola épen az ellenkezőt követelte tőle. Lehet, hogy tanítóinak helytelen szigora is növelte benne az idegenkedést. Minthogy a tanítók részéről is gyakran jöttek panaszok Miska ellen, a ki nemcsak gyenge tanulásával, hanem pajkosságával is bosz- szantotta őket: Rock István komolyan elővette a fiút. Apai aggodalommal mutatott e kedvezőtlen viszonyokra, a tanúit emberek szükséges voltára, a rossz gyermekek rendesen siralmas sorsára. És mikor meggyőződött, hogy mindez nem elég a fiú felrázására, megkérdezte tőle, hogy mi akar lenni. — Látod Miska, — mondá neki az elkedvetlenkedett nagybátyja, — én szegény ember vagyok, de ezt a rajtam levő kabátot is eladom, hogy kitaníttathassalak. Csak azt mondd meg, mi akarsz lenni? Természetesen azt várta, hogy a fiú azt fogja válaszolni, hogy ügyvéd vagy doktor stb., szóval valami hivatalnok akar lenni. A fiú azonban nagy meglepetésére azt felelte, hogy: szabó! — Az nem leszel! — mondá hirtelen Rock. — De ha csak iparos akarsz maradni, akkor légy lakatos, asztalos vagy más efféle mesterember. — Hát akkor asztalos leszek, — mondá, határozottan a fiú. így lett Miskából asztalos inas.” Közzétette: Sass Ervin ÉS • ■ Lóránt János: A Körös Bőnus István : Lepkék és békák Békák ülnek pocsolyás tóban, Nem látják csak az élet árnyát, Nem érzik a virág illatát, Nem értik a víg lepkék táncát. Szépség nem fér bamba szemükbe. A fénytől fáznak s reszket testük, Ha a déli nap mosolyogva Sugársátrát bontja felettük. Világuk a titkosmélyű tó, Hol hományok, árnyak tanyáznak, Zöld hínár ott csupán a szépség, S zord színe van a boldogságnak. Békák nem értik lepkék táncát, Lepkék nem tudják: vízben mi jó. Sajnálkozva nézik a varangyot őket meg szánja a tavi-lakó ... Bencze József: Körtefamászás Sárga napok csábítottak, édesízű kerek körték, a madarak mind elszálltak s az ágak utadat törték. Ifjú karod szelet bontott hullottak a körte bókok, ajkadon nyílt méz-magház-nyár, alád lesni akkor jó volt. Pajkos voltál, mint falevél, ringatott a zöld lombsátor, életemnek Dorottyája akkor lettem csókra bátor. TÉKA Két új verseskötetről A visszacsavart láng címmel jelent meg Orbán Ottó negyedik verseskötete. Akik ismerik és szeretik Orbán költészetét, e kötete olvastán bizton állítják majd, hogy eddigi kötetei közül egyikben sem volt ennyi, a szó hagyományos értelmében is szép vers, ennyire természetesen hajlékony a költői nyelv. Verseinek egyik visszatérő témája: a költészet értelme. Orbán szétziláltnak tartja civilizációs betegségektől gyötört századunkat, ahol az emberi szó, az irodalom, a vers hatása kétséges; hisz oly sok az értelmetlen s a hazug beszéd! A költészetről vallott felfogását idézik ezek a sorok: „és egyre több körmondat visszavezethető / egyszerű igenre vagy nemre fsa vers mindinkább törött evező / amit egy eszelős hajótörött markol / hogy a csupasz jelentés élve elterülhessen / ha van olyan / valami ismeretlen parton”. Emlékezik elhunyt fiatal pályatársáról, aki bohém volt a valóság ok-okozat összefüggésében is, aki előtte ballag a révhez, átkelve a nemlét csillagörvényébe. Szól kedves költőbarátjához is, s a szonett nagybetűs kulcsszava: pusztulok. Ezek Orbán mai lírájának jelentős versei, bennük visszatérő motívum a szétoszlás, szétfoszlás, lebegés a föld vonzáskörzetében; biztatás csupán ennyi: „...szétoszlunk űrben, földben, gyerekben”. Prózaverseiben ugyancsak a költő s emberi lét értelmét veszi bonckés alá, kínzóan, de a valóság - vonzásában fogalmazza meg látomásait. Mély lánggal égnek benne a gondolatok, szávak: „negyvenéves kora fölött a költő, ha csakugyan az, már úgy költő, ahogy ember — föltűnés nélkül, és gyógyíthatatlanul”. Ebben az emberi létben keresi a költészet helyét, hivatását: „S a költészet: behajlított tenyér, ernyő a huzatban haldokló láng fölött, mert valahol, valamikor, valamiben, ki tudja ... föllobog ... föl kell lobognia, hisz emberi természet az övé is..." * Orbán Ottó új kötetének második részében amerikai utazásának élményeit fogalmazza meg, hasonló utazás élményanyaga tölti ki Ora- vecz Imre verseskötetének jórészét is. Míg Orbán az amerikai város" képét tárja elénk, Oravecz figyelmét egy észak-arizonai sosóni pueblo indián nép hiedelem- és hitvilága fogja meg. Ez a hitvilág, az indiánok mély erkölcsi bölcsessége, szokatlan logikájú fogalmi rendszere nagy hatással volt Oravecz Imre költészetére. A Költők egymás közt című antológiában 1969-ben Weöres Sándor mutatta be Oraveczet: „Ügy vélem: hogy ez a költészet bennünk kinyíljék, érintéssel kell közelednünk hozzá, a szellem ujjaival... Az Ora- vecz-versek megkívánják az olvasótól, hogy együtt alkosson a költővel, részt vegyen a teremtésben. Pedig ez a részvétel talán még meg is nehezül azzal, hogy itt alig akad szubjektív elem: objektumokat tapintunk, melyek keményen koppannak vagy vízszerűen elfolynak.” Azóta sokat változott Oravecz költészete, de Weöres szavai ma is érvényesek rá. Talán néhol nőtt a szubjektív elemek száma, mint például a régi Szajláról, szülőfalujáról szóló versben, ahol felvázolja — csupa tőmondatokban, dísztelenül a falu hétköznapját, majd így zárja a verset: „és a legnagyobb dologidőben / hülyegyerekként lézeng a faluban a történelem”. A címadó prózavers Egy földterület növény- takarójának változása is azt példázza, hogy nem szabad — bár lehet — a természet és a hagyomány ősi, logikus törvényei ellen tenni. Erdő helyett szőlő, szőlő helyett erdő, majd mindent belep a gaz, ahol „ ... már csak elvétve lehetett látni egy-egy gombázásból arra hazatérő öreget, aki nem is annyira a tisztásokon még mindig található szőlőfürtök, mint inkább élete növényi emlékei után kutatott”. Oravecz lírája gondolatilag is kiszélesült — bár indián motívumait, s különösen a kötetben angolul irt verseit kitérőnek érezzük — mégis nagy út előtt álló költőnek érezheti őt az értő olvasó. A két új verseskötet nem hiányozhat a verskedvelők könyvespolcáról. Érdemes órákat tölthetünk velük együtt. z. P. /