Békés Megyei Népújság, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-10 / 187. szám
1980. augusztus 10., vasárnap o Homoródi József: Padjaim Sok padot koptattam életemben, hol rövidebb, hol hosszabb ideig. Egyiken éveket töltöttem, mégis hamar elfeledkeztem róla, másikon csak órákat, mégis kitörölhetetlen az emlékezetembőL Mindahány közül a legfeledhetetlenebbek: az iskolapadok. Mennyit izgultam, unatkoztam, mennyit hevültem, dideregtem az iskolapadokban. Kényelmes egyik sem volt, de mindegyik kopott, tintafoltos, összefaragott. Néhány évig ültem abban a padban, amelybe legyalulha- tatlanul mélyre szívet véstek, abba pedig a büszkeúj jonaó értesítést: „Cuci és Fidor jegyesek!” Valahányszor visszagondolok arra a padra, mindig meghatódom, de az elérzé- kenyülésbe egy kis borzongás is vegyül. Á meghatódás nyilván a paddal együtt fölidéződő hajdani önmagámnak szól. Lányos képű, szelíd, szőke, törékeny testű kamasz ül már az idők végeztéig számomra azon a pádon, akit „Egér” néven szólítottak a társai. A borzongást, viszolygást valószínűleg a szigorúságot, ridegséget sugárzó fizimiskája kelti annak az összefaragott padnak. Van is oka morcosságra, hiszen annyi szégyenletes kötelességmulasztásnak, fölháborító figyelmetlenségnek, orcátlan pimaszságnak, oktalan dühnek, szánalmas siránkozásnak, durva röhejnek volt a tanúja, hogy csak behúzott nyakkal lehet fölidézni. És része volt ez a pad az iskola fegyelmező, kordába szorító, ritkán röptető, sokszor szárnyat szegő masinériájának, amely jaj, de sokszor ütött fejbe, s ritkán, nagyon ritkán simogatott, és én ijedten ugrottam föl, s még hangosabban, amikor a meg- vetőn és gúnyosan harsogó „ülj le!” után visszarogytam az ülésre. Nyomasztóbb padok emlékét is őrzöm. Semmiféle meghatódást sem érzek, inkább hideglelős rémület akasztja meg bennem még ma is a szuflát, amikor a különféle hivatalok és hatóságok ablaktalan előszobáinak, homályos folyosóinak alattomosan billegő, ijesztően recsegő padjaira --------------------------------------Sá ss Ervin: Kopogtató amikor visszanéz a nap eléje tartom arcomat . fényhídon utazom messze aranyfüst ég a szememre illatát bőrömbe oltja tíz éve halott diófa a kilincs fémesen kattan mozdul a járda alattam táruló szerető karok kinyíló ajtók ablakok mesélnek igazi nyarat berregő szarvasbogarat a szobák kifutnak elém ez voltam én ez lettem én i amikor visszanéz a nap eltakarom az arcomat Kanizsa József: A két öreg Ha belenézek ‘ szemébe anyámnak magányos hazatéréseim mindig fájnak Nézem a két öreget: anyámat s apámat kicsordul szememből a könny rámnehezül a bánat gondolok vissza. Hányszor kuporogtam rajtuk órák hosszat némán, moccanni sem merészelve, dideregve várakozván a sorsomat eldöntő határozatokra, amelyek mindig megfellebbezhetetlenül adták tudtomra, miért, s mire vagyok alkalmatlan, méltatlan, mitől tanácsolnak, tiltanak el, miért fosztanak meg ettől-attól, miért zárnak ki innen-on- nan. És gyönyörű padjaim is voltak. A legszebb minden bizonnyal egy munkástelep hervadó, őszi parkjában állt, sűrű bokrok árnyékába rejtezve. A távolból zsolozsma mormolása hallatszik: könyörögj érettünk.... hallgass meg minket... A beton lábazatú, esőtől-hótóí szürkére fakult, repedezett ülés- deszkájú ócska pádon a litániáról elszökött diák és diáklány váltja remegő ajkakkal az első csókot. Padok. Emlékek, titkok, örömök, bánatok, keservek, kínok, és néha a boldogság őrzői. Az a fehér pad a szülőszoba előtt, a kórház folyosóján, amikor a feleségem kínlódó-boldogan várta, hogy beteljesedjék a csoda, a testéből sarjadó új élet születése. Ahol remegő gyomorral, égő türelmetlenséggel én is várva-vártam, hogy megláthassam végre a fiamat. Az a másik fehér pad, egy másik kórház másik folyosóján, szemben az ajtóval, amely mögött az apám feküdt. Iszonyodva vártam, mikor nyílik az az ajtó, mikor lép ki rajta suhanó fehér köpenyben valaki, hogy suttogva közölje velem a megváltoztathatatlant, amelytől hangosan felzokogok majd: elvégeztetett... Padok. Életem állandó kísérői, átkozottak, áldottak. Mind mozdulatlan, mind néma, legfeljebb érthetetlenül recseg. Emlékeimben mégis elevenen kavarognak. A jó padok, a vonatok padjai. Azok a régi, sárga fapadok. Vitték a tudományra sóvárgó diákot a bölcsek csarnokaiba, vitték az egyenruhás sebesültet a frontról haza, vitték a meglett férfit a sokáig hiába sóvárgott találkára a fény városával. Láthatatlan, anyagtalan padjaim is vannak. Ezek borzasztóbbak, mint a valóságosak. Csalódott és köny- nyes, kiábrándult és keserű, dühös és vádló tekintetek ültetnek ezekre a láthatatlan padokra, és hiába minden kérés, könyörgés, tiltakozás, fogadkozás, esküvés, könyörtelenül az ülésre szegeznek ezek a tekintetek, ahol ezerszer nagyobb gyalázat ülni, mint akár a közszemlére kitett szégyenpadokon, s az itt kapott sebek sajgóbbak és nehezebben gyógyulok, mint a szégyenpadon kapott botütések sérülései. És egy-két gyönyörű díszpadom is van ezek között a láthatatlan padok között: szerelmes asszony, rajongó gyermek tiszta tekintete emel föl rájuk, talán érdemtelenül, méltatlanul is, mégis jólesik, büszkévé, boldoggá tesz. Az utóbbi években jóságos padokkal is találkozom. Mindig éppen akkor kerülnek elém, amikor már botladoznak lépteim, kalimpál a szívem, elakad a lélegzetem, támaszt keresőn nézek körül, mert szédülök, félek, hogy összeesem, és ekkor mindig, éppen elérhető közelségben felbukkan a jóságos pad, barátságosan invitál, kínálja az ülését, támláját: gyere, pihenj meg rajtam, fújd ki magad, ne félj, nincs semmi baj, pár perc, és rendbe jössz, mehetsz tovább. Mostanában egy virágmintás, festett padra gondolok a legtöbbet. Tapasztott padla- tú, pingált falú, mestergerendás kis falusi házban áll, az utcára szolgáló ablak alatt, öreg anyóka üldögél rajta, bő ráncú sötétkék szoknyában, fekete kötött ujjasban, fekete fejkendőben. Pápaszem az orrán, a gyorsan sötétedő alkonyaiban az ablakhoz hajolva olvas. Rézszegekkel kivert, csatos bibliát lapozgat. Amikor bedugom a fejemet az óvatosan nyitott, nyikorgó ajtón, kedvesen biztat, lépjek be, int, üljek le melléje. Jövök, drága Nagyika. Ott már az én helyem is azon a festett pádon, drága Nagyikéin, ahol a kapcsos könyvvel az öledben találtunk Rád, amikor egy csöndes tavaszi estén örökre lehunytad a szemed. Lóránt János: Vízparti ember Lóránt János: Őszi nádas Szeder Katalin: Felnőttek, kezdődik a mese! Bizonyára sokféle meséről hallottatok már, kurtáról, hosszúról, vígról, szomorúról, csalimeséről, tündérmeséről, de olyanról aligha, amilyet most én mondok nektek. Ezt a mesét ugyanis Pistának hívták. Akkurátus kis mese volt, már akkor sem lehetett volna rámondani, amikor világra jött, hogy se füle, se farka. Éppenséggel a helyén volt mindene, és amikor az első éltető korty leért a gyomrába, nagyra nyitotta a szemét, és diadalmasan rikkantotta: — Hol voltam, hol nem voltam, kezdődjék el, de iziben! A felnőttek azonban nem értették sem ezt, sem egyéb ez időben kinyilvánított kívánságait, sőt, legtöbbször éppen az ellenkezőjét csinálták vagy csináltatták vele, mint amihez kedve lett volna. Pista rájött, hogy meg kell tanulnia a nyelvükön, ha el akar kezdődni. Ez könnyű feladatnak látszott, de a hónapok, esztendők csak múltak, s még mindig maradt, amit képtelen volt megértetni a felnőttekkel vagy megérteni viselkedésükben. Hatéves korára maga is meggyőződött arról, hogy csak akkor kezdődhet el a felnőttek világában, ha iskolába megy. Az iskolában viszont mindenről esett szó, csak elkezdődésről nem. A kisautót, a posztócsacsit, amelyek az elkezdődésre emlékeztették, ide nem hozhatta magával. Majd ha megnőttél, magyarázták a tanárok. Mindenféle idegen mesékről tanult, amelyek, csodák csodája, már kiskorukban kezdődtek, és ezt a Pisti nevű mese, azaz iskolás sehogysem foghatta fel. Boldog volt, amikor végre kikerült az iskolapadból. Most már igazán tud annyit, hogy elkezdődhet! Ipari tanulónak szegődött egy gyárba, mert nem akart sokáig szülei keresetéből élni: itt megint nem tudott semmit, szakadt róla a víz- a gép mellett, és szakadt, ha az idősebbekkel beszélt, nagyon nehéz volt megtanulni a nyelvükön. Apja közben súlyos beteg lett, és Pistinek éjjel vagont kellett kiraknia, hogy legalább a gond egy részét levegye anyja válláról. Aztán jött a katonaság, ahol megint csak az különbözhetett a többitől, aki lövészetben vagy hasonló versenyen a legjobb eredményt érte el. A Pista nevű mese persze bízott benne, hogy majd a civil élet meghozza, amit vár. Igen ám, de közben kitört a háború, és a Pista, Jancsi, Péter nevű meséket az első vonalba vezényelték. A mi Pistánk örülhetett, amikor három év múlva fél karral, bicegve hazavergődött. Apja már nem élt, anyja a lányához költözött: egyedül maradt, mint az ujjam. Letett már arról is, hogy megkezdődhet valaha: de hiába, fiatal volt még, sok minden zsongott a fejében. Üres zubbonyujját zsebébe gyűrve elkószált erre-arra: leginkább a vásárok meg a búcsúk érdekelték. Szent István napja is a sokadalom közepében találta. A lacikonyhát, az italméréseket messzire elkerülte: tudta, hogy fél karjával csak kigúnyolják, mert a dicsekvéshez nem értett, a verekedéshez még úgysem. Éppen a körhinta felé igyekezett, amikor egy bábtáncolta- tó-bódé mellett földbe gyökerezett a lába. Ősz, rezes orrú rokkant mozgatta a babákat, meg egy tizenötéves forma, szöghajú kislány, alighanem a lánya. Olyan kerekre nyílt szemmel leste Rózsa Sándor győzködését a pandúrokkal, mintha nem is ő tartaná a bábu nyelét. — No lám, a másik mese! — csapott homlokára a fiú. Mit szaporítsam a szót, a bábjáték után összeismerkedett a kislánnyal, s anyja minden tiltakozása ellenére feleségül vette. Ügy gondolták, együtt megkezdődhetnek végre: de velük maradt a rokkant is, aki mindenekfö- lött szerette az italt, és a fél karú Pista, meg a Zsuzska nevű mesék a betevő falatot is nehezen szerezték meg mellette. Hát még aztán, amikor jötték a gyerekek egymás után! Cipő kellett, ruha kellett, hol egyik volt beteg, hol másik, a Zsuzska szeme körül hamarosan any- nyi lett a karika, mint a táblán ä céllövöldében. Teltek-múltak az esztendők, a rokkantat, meg a legkisebb fiút egy hét alatt vitte el a himlő, de a többi négy gyerek csak felnőtt valahogy. Először a fiúk kerültek el hazulról: ki más vidéken keresett munkát, ki megházasodott, végül a lánynak is akadt párja. Fájt a Zsuzska nevű mese szíve erősen, hogy segítségét, beszélgető társát elveszíti, de azt akarta, holtáig emlegesse a lánya lakodalmát, aki csak eljön. Félve őrzött pénzüket előszedték, a Pista nevű mese rendbe hozta, kifestette a vizes falú, roskadt, öreg házacskát, Zsuzska meg három nap, három éjjel sü- tött-főzött a mennyegzőre. Nagy mulatság volt, az szentigaz, magam is ott voltam, táncoltam kivilágos ki- virradtig. Még másnap is ott vigadtak a vendégek, felvirágozott autóban robogott az ifjú pár két utcasarokkal arrébb, a városi házakhoz, ahol a férj szülei laktak, aztán nagy nehezen elbúcsúzott a násznép is, és ők magukra maradtak a házban. — Na végre, csakhogy elkezdődhetünk! — sóhajtották bolddogan. Azzal lefeküdtek, és elaludtak örökre. Képeink Békésen, a múzeumban nyílt meg Lóránt János kiállítása, újabb találkozása a közönséggel. A meghívóban így vall magáról: „A nagy vizek földjén, Békés- szentandfáson születtem. Ez az a vidék, ahol akarva.nem. akarva, együtt él az ember a vízzel, a földdel... A látszólag nyugodt táj mégis tele van kis tragédiákkal, magában hordozva az emberiség nagy botlásait is. Azt hiszem, hogy ez a táj és a benne élő emberek adta érzések és gondolatok határozzák meg festészetemet.” Munkácsy-díj, SZOT-díj, Egry József- díj, Munkácsy-emlék- érem és sok egyéb kitüntetés, díj jelzi alkotói pályájának ívét. Köszöntjük szűkebb hazájában.