Békés Megyei Népújság, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-10 / 187. szám
IZHiWKTlW 1980, augusztus 10., vasárnap o SZÜLŐFÖLDÜNK Tanyairilág Ugyan kinek nincs valamilyen élménye az ország hét megyéjében, jobbára az Alföld széles határában föllelhető tanyavilágról? Ha ez az úgyszólván kibogozhatatlan, olykor szenvedélyeket is fölkavaró, ellentmondásoktól feszülő témakör valahol szóba kerül, jómagam egy öreg házaspár tekintetébe látok, szinte automatikusan: egy évekkel ezelőtti találkozás emlékét fölidézőn. Abban a tekintetben mindenekelőtt a remény gyúlt föl: akkor már hetek óta megjelent hirdetésük — „Tanya eladó!” —, de csak egyetlen levelet hozott a postás; lám, most talán ez az autós idegen... Merő várakozás volt tehát., a két öreg, de megtudván, hogy pusztán hírlapírói kíváncsiság, és nem vásárlási szándék irányított hozzájuk, egyszerre elkomorultak, kihunyt bennük az érdeklődés. Talán akkor döbbentek rá véglegesen, hogy életük munka ja-eredménye nem kell bizony senkinek, marad a tanya, összeroska- dásig ... Dehát velük ugyan mi lesz?! Valahol Kiskunhalas tájékán történt e találkozás; az eladásra fölkínált csöppnyi birodalom egy elaggott házikóból, s a körötte buckákba tornyosuló, már nem tudom hány holdnyi homokból, rajta sivár szőlőből, yízjárta szántóból állt. Mi lett, mi nem a gyermektelen, mindenfajta közösségen kívül rekedt pár sorsa — hiszen még téesztagok sem voltak! — nem tudom. Nem intézhető el könnyedén mindez, jóllehet divat volt, divat ma is a legkülönfélébb fórumokon előhozakodni a tanyák ágas- bogas rejtelmeivel. Mindmáig legjelentősebb forrásmunkánk e tárgykörben Erdei Ferenc könyve, a Magyar tanyák, ö utal rá, hogy tanyák már a török előtt is voltak; Ulászló dekrétuma 1514-ben már föllép az ellen, hogy más földjén szállást emeljenek maguknak bizonyos emberek, hogy „ily módon a hajdúk gonoszsága megszűnjék”. Emlegették „Magyarország legfájóbb sebeként” a tanyavilágot, melyben a középkor megannyi nyoma lelhető föl, ahQi nincs bába, patika, or- yos, sokirányú közigazgatási gondot támasztván minden idők hatalmasságainak. Évtizede annak, hogy a Hazafias Népfront tanyabizottságok alakítását javasolta az érintett megyékben, vagyis Békésben, Csongrád- ban, Hajdú-Biharban, Sza- bolcs-Szatmárban, Bács-Kis- kuriban, Szolnok és Pest megyében. Amely országrészekben mind a népfronttól, mind más szervezetektől, így természetszerűen főként a párt- és állami vezetés helyi letéteményeseitől függött sok a szemlélet kialakításában. Magam azt tapasztaltam, hogy míg Szolnok megyében így körvonalazódott az álláspont: „nem szeretjük a tanyákat!”, addig Bács- Kiskunban sokkalta elnézőbb keretekben él, sőt, éled nem ritkán újjá a tanyavilág. Erdei után dr. Romány Pál foglalta össze ismét a tanyaképet, hat főbb típust állapítva meg, úgy mint kisüzemi, háztáji, önellátó, átmeneti, kerti és átalakult, közérthetőbben hobbitanyákat. Ez utóbbi jobbára városi lakosok nyaralását célozza, hiszen világjelenség, hogy a tiszta levegőt, a természet közelségét, a szabad mozgást keresik az emberek. De vajon törvényszerű-e, hogy a fejlett ipari államok fejlődésének minden nyomasztó fázisát átéljük? Szükségszerű-e a lakosság túltömörítése, a levegő beszennyezése? Tudván tudom, hogy javarészt megkésett dilemmák ezek, bizonyos gondolatébresztés azonban éppen a tanyák sorsának föl-fölemlegetésével is lehetséges. Ilyen volt pár évvel ezelőtt az a kecskeméti írók, szocio- gráfusok, tanácsi emberek részvételével megtartott tanyatanácskozás is, ahol az időközben elhalálozott néprajztudós és politikus, évtizedeken át Bács megyei képviselő, Ortutay Gyula akadémikus mondott máig érvényes szavakat. így azt, hogy a tanya maradandóbbnak tűnik, mint 1945-ben vagy később is, sokan gondolták. Hazafelé jövet számolgattam a tanyákat, köztük — újakat is. Egy háromkilométeres útszakaszon hat épülő tanyát láttam, sőt, istállókat is. S tavaly történt, hogy dr. Romány Pállal egy kecskeméti tanácskozásra igyekezvén, megálltunk a mini múzeumként is funkcionáló tanyacsárdánál, ahonnan mesz- sze ellátni e homokvilág térségeire. Nem kellett sokáig kutatni, hogy frissen fölhalmozott téglakupacokra leljünk. „íme, így pusztulnak a tanyák” mondotta ironikusan. Persze, összességében mégis apad a számuk, bár erről megbízható adatra nem leltem. Közkézen forog néhány régebbi, így az, hogy Magyarországon 1930-ban volt a legmagasabb a tanyasi népesség: 1900 000 ember; az 1920—30. közötti évtizedben félmilliós volt a gyarapodásuk, ennyi alföldi paraszt emelt akkortájt önmagának magányos menedéket. Az akkori, országosan 20 százaléknyi arányról 1949-re másfél- millió tanyasira, a lakosság 16 százalékára, majd 1960-ra 12 százalékára csökkent az arányuk. Becslések szerint ma 400 ezerre tehető a tanyasiak száma. Bomlásról, fölszámo- lódásról legföljebb a nyírségi és nagykunsági tanyavilágban beszélhetünk, a Duna— Tisza közén változatlanul tartja hadállásait a tanyavilág. Figyeljünk csak föl dr. Komócsin Mihálynak, a Csongrád megyei pártbizottság első titkárának a Társadalmi Szemlében megjelent soraira:, „ ... nehéz helyzetbe kerülnénk, ha máról holnapra a 90 ezer tanyai lakos elhatározná, hogy városba vagy a község belterületére költözik. Sem építési anyaggal, sem építési kapacitással, sem előkészített, közművesített, közüzemi szolgáltatásokkal ellátott területtel nem tudnánk kielégíteni igényeiket”. A becslések szerint az ezredfordulón még legalább százezer tanyán élővel kell kalkulálnunk a várhatóan 300 ezres külkerületi népességen belül. Hogy sok ez, avagy kevés? — ki tudná megmondani? Ha azt tekintjük, hogy a nálunk jóval tehetősebb Nyugat-Németor- szágban a hatvanas évek óta valóságos kivirágzása figyelhető meg a magányosan álló gazdaságoknak, köztük újak létrejöttének, akkor nem mondható soknak. Persze a föltétel: jó utak, jó közlekedés, nem szólván a villamosításról, egyéb kényelemről. Holmi letisztult tanyaképről persze tán akkor sem beszélhetünk majd, míg napjainkban a tanyatulajdonosok és a termelőszövetkezetek közti konfliktusok okoznak gondokat. Maga Romány Pál továbbította annakidején azt a hozzá intézett panaszt, amelyben nagykőrösi tehéntartók vádolják az egyik té- eszt: nem adja meg. a szokásos legelőt. Mire leutaztam a városba, már rendeződött ugyan a nézeteltérés, de nem áltatom magam azzal, hogy kivételes a nagykőrösi eset. Nem, hiszen — mint éppen Nagykőrös című, a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent művében Márkus István fogalmaz — „sokba kerül a téesznek a tanyák fenntartása, mert a terebélyes tanyai állatállomány minden intés, pénz- büntetés és jószándék ellenére sokat emészt föl a környező termelőszövetkezeti föld terméséből”. Másfelől azonban — szinte Komócsin Mihály szavaival rímelően — méltán Int az író: „hová jutnánk az alföldi tanyákról beszállított tej hektoliterei, a tanyán hízott disznók százezrei nélkül?” Legalább kettős indokoltsága van tehát a jócskán módosult tanyavilág változatlan, de korszerűsödő létének. Keresztényi Nándor országjárás A csodálatos Hegyalja I. Tokaj kopasz hegye úgy tomyosodik a hátam mögött, mintha végképp elnyelte volna a síkságot. Hegyek-völ- gyek követik egymást. A nap estébe hajlik, mire egy útkereszteződés megállít. Sehol egy eligazító tábla. Az út mentén idős ember kaszálja az árkot. — Melyik a szerencsi és melyik a mádi út? — Maád — böki meg a kalapját, s élcelődve folytatja. — Mert így mondta Árpád apánk, amikor ott, az Istenhegyen megállt fehér lován. Ma ád Isten e tájon szerencsét Tarcalnak. Nos, hát ha Szerencsnek mennek, akkor egyenesen kell menni, a keresztút pedig Mádra visz. Az Istenhegy arra van, amerre a nap nyugszik, csak a csücske látszik innen. Azon túl jobbra van Tállya és Tárcái. Szerencs a Hegyalja kapuja. „Szerencsnél legszebb a kilátás. Délre hosszú róna- ság le egészen a Tiszáig; keletre az egykori tűzokádó, a tokaji hegy, mely magában áll, mint a hadsereg előtt a vezér. E városokban laknak a hegyeken az öröm istenei, innen küldik szét a világba apostolaikat, a palackbazárt arany színű lángokat — írta egykoron Petőfi Sándor. De voltak Hegyaljának más lángjai is, melyek a lélekben lobogtak, s vérrel írt betűkkel vésődtek bele a magyar nép történelmébe. Szerencsen nem nagy csaták sorsfordulói dőltek el. Itt születtek, formálódtak a szabadság gondolatai, s a gyászok könnyei. Legfontosabb történelmi eseménye 1605. április 20-án zajlott le, amikor a református templomban Bocskay Istvánt, Magyarország és Erdély fejedelmévé választották. A templom belső északi falán elhelyezett tábla őrzi az országgyűlés emlékét: „E szent hajlékban szervezkedtek hős elődeink, Bocskay István vezérlete alatt a nemzeti és vallásszabadság védelmére”. A nagyközség központjában áll a vár. Egyik felében szálloda üzemel, a másik részét restaurálják. Sok a külföldi. Főleg osztrák. Innen indulnak szemet gyönyörködtető túrákra. Néha megállnak a kerítésnél, nézik a munkálatokat, majd kedélyeskedve sétákat tesznek a várkertben. Maga a vár csendes, olyan akár egy templom, mely csukott kapukkal őrzi titkait. A külföldiek látványosságot keresnek. Itt nincs látványosság. Maguk a falak azok, melyek évszázadokat éltek meg, víg és szomorú napokat. Látták Rákóczi Zsigmondot, amikor 1607-ben az erdélyi rendek fejedelemmé választották. Micsoda üdvrivalgás verte fel ezt a néma udvart, amikor küldöncöket menesztettek a szélrózsa minden irányába, hogy magukkal vigyék a nagy hírt. Itt ünnepelte 18. születésnapját II. Rákóczi Ferenc. Csak csendben, csak titokban, hogy fel ne ébressze Bécs gyanúját, mert folyton kopók szimatoltak körülötte, ö maga sem mert arról beszélni, ami a szívét dúlta. Vajon milyen döbbenettel fogadta a nagyhangú Bercsényi Miklóst, aki ugyanarról beszélt, ami az ő lelkét nyomta. E falak között született a két ember barátsága, melyet a legmagásztosabb gondolatok kötöttek össze: a szabadság és a hazaszeretet. A szerencsi várból indult a nagyságos fejedelem 1707-ben az ónodi országgyűlésre. Tele volt hittel, hogy sikerül az ország megosztott rendjeit egységbe kovácsolni. És amikor visszatért, ugyan milyen gondolatok foglalkoztatták? Látta-e maga előtt a megyék küldötteinek villogó szablyáit, s a dicső rivalgást, hogy „Eb ura fakó, József császár nem királyunk!” Vagy talán a Thurócz vármegye követének vére rémlett fel? Megsejtette-e, hogy ez a piros vér a szabadság- harc szomorú napnyugtát jelzi. S amikor már minden veszni látszott, ismét a szerencsi várból várta az ország a reményt. Magyarország vezérlő fejedelme itt fogadta I. Péter orosz cár követeit. Arról tárgyaltak, milyen segítséget tud adni a szomszédos orosz nép a magyarságnak szabadsága kivívásához. A vár előtt gyerekek futballoznak. Az egyiktől megkérdem: kié az a címer ott a kapu felett? — Rákóczié — mondják kórusban. Pedig nem. A címerpajzsban egy koszorút tartó rák van. Ez a Szirmay család címere volt. A vár a szabadságharc bukása után elvesztette jelentőségét. Rákóczi Julianna, a fejedelem testvére néhány évig még itt hullatta gyászkönnyeit, aztán a vár egyik kézből a másikba került. A vár főutca felőli bejárata a járási könyvtár és a helytörténeti kiállításhoz vezet. Itt kapott helyet a község egykori orvosának, fet- rikovics Lászlónak a 400 ezer darabból álló képesleve- lezőlap-gyűjteménye. A világon csupán három ilyen gyűjtemény van. Most nagyban folyik a várban a munka. A történelmi múltat néhány év múlva az itt kialakított múzeumban mutatják be. Kulturális, idegenforgalmi és szórakoztató központként várja majd a látogatókat. Napjainkban Szerencs cukorgyáráról és csokoládégyáráról híres. Termékeit Euró- pa-szerte ismerik. A bejárat közelében van a csokoládégyár üzlete. Dr. Dudolf Im- rénével, az értékesítési osztály vezetőjével jártam be a 2500 dolgozót foglalkoztatő gyárat. Évente több, mint 20—21 ezer tonna csokoládét állítanak elő. Ausztriába, NSZK-ba és Hollandiába exportálnak legtöbbet. A gyárat 1974-ben újították fel, s korszerű gépekkel látták el. Szerencs nagyközség, járási székhely. Este korán elnéptelenednek az utcák. Csak a csokoládégyár bejáratánál van állandóan sürgés-forgás. Több műszakban dolgoznak a gyárakban. Kép, szöveg: Serédi János A történelmi múltú szerencsi vár egyik szárnya