Békés Megyei Népújság, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-10 / 187. szám
& 1980, augusztus 10-, vasárnap Nagyapa, hogy született a világ? Regény lehetne az élete Fotó: Gál Edit Búzapergetés Próbál a füzesgyarmati pávakör Azt írnám legszívesebben, hogy Dénes Mihály élete magában hordozza korát. Az év végén készül nyugdíjba, de eszébe sem jut, hogy végleg elszakadjon a battonyai kultúrháztól, melyet huszonhárom éven át vezetett. Vagy huszonnégy? Mert 1957. október elsejével nevezték ki, de már hónapokkal előtte ő volt a „fővállalkozó”. Azt is szívesen írnám, hogy kalandos élete volt, mert ahogy meséli a gyerekkorát, meg a háború utolsó évében elkapott katonai szolgálatot, a majdnem-pusztu- lásokat a pripjeti mocsaraktól Kőszegig, ahol fogságba esett; hát bizony regénybe illő. Nem is tudom, de ahogy beszélgetünk, megidézünk egy régi-régi riportot' talán hatvanötből, meg sokszori találkozásainkat a battonyai irodalmi klubban, ilyen-olyan más alkalmakkor, egyszercsak azon vesz- szük észre magunkat, hogy már pontosán egy órája a háború szörnyűségeit mondja, egy sokat megért nemzedék soha nem felejthető élményeit. Ügy hozzá tartoznak ezek a történetek, mint a huszonhárom (vagy huszonnégy!) évi kultúrház- igazgatás, a bőrébe sültek, kikophatatlanul. És a szívébe, a gondolataiba: az iszonyat hónapjai az egyik oldalon, egy új világ a másikon. A „láznak ifjú seregeivel”, aztán ötvenhattal meg ötvenhat előttel; minek ugye részleteznem ?! — Az apám Tótkomlósról jött Battonyára, nekünk ez lett a hazánk. Mert mi is úgy voltunk, ahogy mások: lehettünk bárhol, valaki mindig felsóhajtott, mindenütt jó, de Battonyán a legjobb ... Fáj, ha valaki elmosolyodik ezen. Nekem az életem, hogy itt élek. Erős fiatalember volt Dénes Miska. Ifjonc korában birkózott, meg... hegedült. Ismerte a fél falut, de inkább az egészet. Hogy birkózott, meg, hogy hegedült, a hadifogságban se jött neki rosszul. Ezt se részletezzük tovább, elég csak annyi, hogy amikor 48-ban, egy esős, novemberi éjszakán hazajött, és betoppant otthon, a házba, akkor bizony megállt az idő. Hallgatunk keveset, az emlékek, onnan messziről, hallgatást- parancsolnak. Rágyújt, lassan folytatja ... — Mondom én neked, ahogy volt. Kisvonatpályát építettek Mezőhegyesre, a cukorgyárig. (Lehet, hogy már a síneket is felszedték. Jól tették-e?!) Beálltam, ott dolgoztam. Aztán lórékat javítottam. Lóré ... írd meg, hogy mi az, mert csak a magunkfajták ismerték. Kiske- rekű vasúti járgány, ezzel szállították a cukorrépát, meg amit kellett. -És lovak húzták ... Aztán, hogy ez is abbamaradt, a dohánybeváltóhoz kerültem, na mit szólsz: tűzoltónak! öt évig tartott, és őrmesterségig vittem. Amikor idáig érkezünk, érzem meg - csalhatatlanul: ilyen választékos öniróniával kevesen nézik az életüket. Benne van ebben az is, amit most másképp csinálna, eny- nyi ésszel; de az is, hogy vitt az élet bennünket, fújta a vitorlát árrá, amerre akarta”. Ha életrajzot írna (írt eleget), most az következne, hogy 52-ben behívták tiszti iskolára, és tartalékos alhadnagy lett. Leszerelt, megint behívták kiképzőnek. Leszerelt: váltogatta a vál- lapokat, egyszer alhadnagy, mint tüzér, máskor őrmester, mint tűzoltó. Mit produA bejárat hús boitive alatt... (A szerző felvétele) kál az emberrel a világ! De ne írjuk tovább azt az életrajzot, ideje, hogy a huszonnégy év következzen, amit kevesen éltek meg úgy, ahogyan Dénes Mihály. — Mondom neked, ahogy volt... Szerettem muzsikálni, a dohánybeváltóból behívtak a szimfonikus zenekarba (ilyen is volt Batto- nyán egykor!) Schubert-egyvelegeket meg Brahmsot játszottunk. Hogy kultúrigazgató leszek, eszembe se jutott. Aztán mit tesz Isten, mégis idekerültem, ebbe a házba. Gazdasági előadónak. Akkor volt az a világ, hogy hanem is értettünk valamihez, azt mondták: „nem baj, majd megtanulja az elvtárs”. Én megtanultam. Otthon. Éjfél utánig bogarászva a bizonylatokat meg efféléket. Volt, aki segített: Patyi Zoli, a tanácsi pénzügyről. Nehezen, de megtanultam. Sokan nem tanulták meg, csak elhitték magukról, hogy tudják. Ezek az emberek külön regényt érdemelnének. Nem éppen dicsérő regényt... Hogy most erről bővebben beszélünk, csak azért van, mert Dénes Miska — kerekítsek már egy kicsit: negyedszázados igazgatása alatt, által, a battonyai kultúráiét túllépett a megyehatárokon is. Pedig ezt sem tanulta, az ösztöneire hagyatkozott, meg arra, hogy mindig szót értett azzal, akivel akart. Kellemes ember, mondhatnánk, jó házigazda, szeretetre méltó Miska bácsija a fiataloknak most is, túl a hatvanon. — Nekem is hihetetlen, ahogy elkezdtem. Hogy ismertek, meg sok barátom volt, az természetes. És segítettek. Jöttek a pedagógusok szakkörvezetőnek, jöttek a gyerekek a nemzetiségi tánccsoportba a színjátszókörbe. A hatvanas évek eleje, közepe volt a legszebb! Fénykorát élte a táncegyüttes. Elmesélek neked valamit. Mohácson szerepeltünk, beállít az öltözőbe két riporter a pécsi rádiótól. Hogy felvételt csinálnának énekeslányainkkal, Tomasovics Anasztáziával és Sztanoj Marival. (Már én csak így mondom a nevüket, ahogy akkor mondtuk.) Nosza, táviratoztunk haza: ekkor meg ekkor hallgassák a pécsi rádiót, a lányok énekelnek! Persze, Battonyán nem. hallatszott a pécsi adó, de talán most se hallatszik ... Hosszú évekig nem volt fesztivál Balaton- füreden, Keszthelyen, hogy mi ott ne lettünk volna. 68- ban az NDK-ban, Bad- Schandauban vendégszerepeltünk, Jugóban meg 71- ben. Aztán mintha elvágták volna ... A fiataloknak már nem tetszik úgy a népi' tánc, mint a régieknek. Akkor önzetlenül "jöttek, most agitálni kell őket. Hat—nyolc pár csak a létszám, de nincs megoldva se a zenekar, se a próbák, ahogy kellene. Pedig az ÁFÉSZ, a fenntartó, nagyon készséges ... Újabb cigaretta, újabb szünet. Dénes Mihály a rágyújtás ceremóniája közben a tánccsoporton meditál. Hogyan lehetne valamit áthozni onnan, a múltból, ide a jelenbe, hogy megérezzék ezek a mai gyerekek, miért gyönyörű az: táncolni. "Belevágni a sodró figurák tömkelegébe, röpülni a zenével együtt, az apák, nagyapák, dédapák nótáit fújni, és belenézni a feketén csillogó lányszemekbe... Készakarva nem kérdezem tőle a negyedszázad másféle sikereit, mert azt is érzem közben, hogy ez a „siker” szó úgy elkopott már, hogy nem is azt jelenti, amit jelentett valamikor. Pedig tombolt a közönség, ha a műkedvelők felléptek a Gül babával, végigjárták vele a járást. Mérlegre tehetnénk, hogy milyen lehetett az a Gül baba? Igényességünk magaslatáról széttekintve: gyenge. De az összetartás, a közös jó érzése, az igazi volt, azt nem szabad befeketíteni. — Elmúlt, mondja az én vendéglátóm, és minden átmenet nélkül a munkatársairól kezd beszélni. Árvái Lász- lónéról, aki a gazdasági ügyeket intézi húsz éve, meg Lovász Mihályról, a kultúr- ház előadójáról, akiknek szintúgy sokat köszönhet. — Nélkülük nem jutottam volna idáig. Odakint, az udvaron rózsákért illatozik a hőségben. Fák adnak árnyékot, negyedszázada milyen vékonyak, fiatalok voltak! A bejárat hűs boltíve alatt fényképet csinálunk, a háttérben megcsillan a kilincs, kilenc vagy tízezer reggel nyitott be azon az ajtón. — Az unokám, ha látnád! Kilencéves, és meg nem áll a kérdezésben. „Hogy született a világ, nagyapa?” — kérdezi a múltkor. Nekigyűr- kőztem, meséltem. Néztük a csillagokat közben. A csillagokat nézni nagy nyugalom. És szép. Sass Ervin A builriói Vineenzo Bellini- ’ kórus: vezényel Franco Se- bastiani Fotó: Martin Gábor Idei utolsó rendezvényeinek egyikén remek dalos esttel, kórusműsorral lepte meg közönségét a Gyulai Várszínház. Pénteken Gyula olaszországi testvérvárosának, a Bologna melletti Bud- riónak a vegyes kórusa adott műsort az inkább színházhoz szokott deszkákon, a várudvar kiváló akusztikájú négyszögében. Méghozzá nem akármilyen műsort — zenei tekintetben sem,- és azért A klubteremben asszonyok üldögélnek. Jólesik egy kis beszélgetés, meg hogy kifújhatják magukat a nagy otthoni hajtás után. Mindent rendben kellett hagyni, meg vacsora is kellett az embernek, a gyerekeknek. Ez a szerda már ilyen... A színpadon nagy a sürgés-forgás, a férfiak előveszik citeráikat, majd elmé- lvülten hangolni kezdenek. Egy kislány is van köztük, Kozák Móni, ám ahogy feláll a számára készített dobogóra, s játszani kezd, akár a felnőttek ... Az irodában is a füzesgyarmati művelődési ház dalosainak próbájára készülődnek. Eke Jánosné, a csoport vezetője nagy figyelemmel kíséri Bencze Lászlóné debreceni főiskolai docens szavait, aki az egyik népdalcsokor papírra vetett mását nézi át... Immár a második próbán van itt, hogy tanácsokkal lássa el a népdalkor tagjait, s hogy átadja azt a végtelen lelkesedést, amely- lyel gyűjti, kutatja, rendszerezi népdalainkat, megyénk fennmaradt kincseit. Ez a próba is a megőrzés egyik szép formája: — Nem olyan egyszerű műsorra felkészülni. Régen elég volt azért lelkesedni, hogy együtt vagyunk, együtt éneklünk. Ám, ha már színpadra állnak, nem mindegy, mit adnak elő! — mondja v"sőbb az asszonykoszorú eié állva Benczéné. — A népdalaikat próbáltuk úgy összeállítani, hogy ne maradjon ocsú a búzában, hogy ne keveredjék magyamóta a népdal közé... De nem beszélek többet, mert a múltkor is csak azon kaptuk magunkat. hogy már fél 10 van, úgy elfutott az idő . . . Kezdjük hát el! * * * Nem kell kétszer mondani, a színpadon pillanatok alatt mindenki elfoglalja a helyét. sem, mert az olasz együttes vendéglátójával, a gyulai Erkel Ferenc vegyes karral közösen lépett fel, a régi, de mindig újszerű igazságot hirdetve: a zene nem ismer határokat. Most sem ismert — a közönségnek viszont (a gondos műsorszerkesztésnek köszönhetően) alkalma volt megismerni öt-hatszáz év európai kórusirodalmának színe-ja- vát. A budrióiak kezdték, s mndjárt bemelegítésképpen bemutattak néhány nagyon szép, régi olasz szerzőktől való, de (még) latin szövegű kórusművet. A nagy francia: Josquin des Prés következett ezután az Erkel-kórus- sal közös előadásban, Rázga József vezényletével, majd a gyulaiak folytatták, hogy egészen Bartókig, Bárdos Lajosig és Maros Rudolfig vigyék a sort. Ők is, olasz énekes társaik is fokozatosan melegedtek bele, s nyújtottak egyre jobbat. A gyulaiak műsoruk középső részében énekeltek legjobban (Dowland- és Las- so-tolmácsolásukban), a Bartók- és Bárdos-művek sok finom szépségét azonban még nem tudták éretten, tökéletesen tolmácsolni. A kórus tisztán, biztos intonációA „Szegényember” csokorral kezdenek, amely azé környékre, e tájra jellemző népdalokat öleli fel. Különös így ízeire szedve a dal és citera- szó. Néha abbahagyják, majd kezdik újra és újra rossz szó, arcrándítás nélkül. Sőt, szemmel láthatóan élvezik az egészet. Barta Irén — az egyik ifjú dalos — arcáról szinte soha nem tűnnek el a nevető gödröcs- kék. Jó nézni őket. Az idősebb, ráncoktól barázdált arcok között fiatalok, csaknem csitrik is feltűnnek. Van, ki tovább vigye az esték emlékét, tudásanyagát. Lehet, ha megfogalmazatlanul is, de ez teszi, hogy Benczéné oly nagy lelkesedéssel dirigálja a munkát. Egyik-másik pattogó ütemre, úgy tűnik, csaknem táncra perdül. Különös, a kívülállónak kissé zavaros, ahogy a szavak röpködnek ide-oda: — Előbb a „Sej, a tanya közepén”, aztán szóló, majd ismétlés együtt — magyarázza Ekéné. — Sanyi meg Jóska jön az „Esteledik, alko- nyodik”-kal. ... Megint egy dal citeraszó mellett, aztán Benczéné a zenészek felé int. — Most van az a pillanat, mikor ott maradnak ... Re- zegtetik az alaphúrokat. Na, kapcsoljuk egybe, aztán ezzel tessenek álmodni! Később a Bartók-csokrot kezdik, „Tiszán innen, Dunán túl...”, majd szünet... * * * Az asszonyok többsége továbbra is a helyén marad. A oávakör adta örömökről beszélnek, arról, hogy kevés előadás akad, pedig ők ingyen is szívesen elmennének bárhová. Csak meghívást kapjanak . .. — A tsz buszt ad, a ruhákat is ők vásárolják. Az augusztus 20-i fellépésre hosszú szoknyát kapunk — mondja örömmel Nagy Jó- zsefné. — Benczéné erre a val, nagy kedvvel és szép, érthető kiejtéssel énekelt, de férfiszólamuk — elsősorban számra és hangerőre — ezúttal gyengébb volt a kelleténél. A gazdag kórusműsort szerencsésen egészítette ki néhány szólószám Pál Olga és a Zeneakadémia operatovábbképzőjét végző Tóth János előadásában. Előbbi egy Liszt-dalt énekelt — igen szépen —, majd Mozart Don Jüanjából következett két remek részlet, amelyben mindkét közreműködő nemcsak énekesi, hanem színészi kvalitásaiból is ízelítőt adott. A dalt és e részleteket az est „szürke eminenciása”, ■ Csonka Barna kísérte zongorán — kiválóan. Szünet után a Bellini nevét viselő olasz kórus percei következtek. Műsoruk már korábban is igen nemesen és tisztán hangzott, a rövid pihenő után azonban a budriói együttes szinte önmagát múlta felül. Még többet mutattak meg gazdag repertoárjukból, nemcsak olasz, hanem német, angol szerzőktől, sőt, az orosz származású Sztravinszkijtól is énekeltek, igen választékos összeállításban. amelyben csendes, visz- szafogott szépségű művek és műsorra készít fel minket. — Várjuk ezt a fellépést nagyon, hiszen munkánk célja az, hogy továbbadjuk mindazt a szépet, amit itt szerdánként megtanulunk — szólal meg Istók Csabáné. — A falu már megszokta ezt a próbanapot — nevet Ványi Margit. — Ilyenkor se gyűlés, se egyéb rendezvény, mert tudják, úgyse oda megyünk ... A férfiak cigarettára gyújtanak, közben elmesélik hárman, ellesték- már, hogyan kell készíteni a citerát. A többieknek is ők csinálják. Az egyik idősebb ember Benczéné odaadásáról áradozik. — Tudja, mi olyan botcsinálta citerazenészek vagyunk. Annak idején a tanyán, az istállóban tanultunk játszani, nem volt ki magyarázza: „Ezt ne így csináld, hanem amúgy”. Benczéné? Ö megtanítja, hogyan lehet jobban együtt zenélni. Ütemekről meg hangokról beszél, amelyekről most hallunk először. A kis Kozák Móni az udvaron játszik. Készséggel meséli, hogy Erdős Feri bácsitól tanult citerázni. — Nemrég megnéztünk együtt egy előadást. Mondtam Erdős papának, nekünk is el kellene jönni. Azóta már szerepeltünk. Én zenész leszek — szögezi le hirtelen, s már szalad tovább. Gyerek még, most lesz harmadikos, had’ szaladgáljon. Még tart a próba, amikor elbúcsúzunk. A nagyterem hátuljában halomra rakva a székek. A parketta közömbösen nézi a színpadot. Ám a dallamok nem hagyják magukat. Kisurrannak az ablakok résein, s a járókelők nyomába szegődnek. Azok meg talán még otthon soká dúdolgatják a hallott dalt: „Szegény embernek születtem, / De szomorú az életem ...” Nagy Ágnes bravúrdarabok váltogatták egymást. Kitűnően . érzékeltettek minden dinamikai árnyalatot, tisztán és' nemesen, magától értetődő természetességgel szóltak — lehetetlen volt fel nem fedezni előadásukban egy zenére, éneklésre termett nép ösztönösen (is) kiváló muzikalitását. Szopránszólamuk ugyan intonációban időnként kissé gyengélkedett, de ezért bőségesen kárpótolt a férfikar tömör, gazdagon árnyalt hangja, és az egész együttes leheletfinom pianisszimói. Különös módon nem olasz, hanem egy -angol szerzőpár, (Aviston—Wilson) eredeti nyelven előadott egyházi-zenei művében nyújtották a legtöbbet, s ettől kezdve méltán fogadta minden számukat a közönség vastapsa. Sokáig emlékezetes marad honfitársuk, Adriano Banchieri két „programzenéi” ihletésű művének (Állatok farsangja, A csata) előadása és a férfi- - szólamok önálló Schubert- produkciója is. Mindent egybevetve, csak a legőszintébben gratulálni tudunk Budrio kórusának ezért a műsorért, amely egy profi együttesnek is becsületére vált volna. Kár, hogy rövid látogatásuk alatt mindössze kétszer léphettek fel megyénkben, de remélhetőleg viszontlátjuk még őket hosszabb időre is. Varga János Telt ház és nagy siker Budrio kórusa a várszínházban
