Békés Megyei Népújság, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-20 / 169. szám
1980. július 20., vasárnap o lan Wedde: A terasz Vitatkozva sétáltak át a ház mögötti réten. Néhány megfontolandó kérdésről esett szó: az elidegenedésről, na meg anyagiakról. Csak fél füllel figyelte, amit a férfi mondott, és csupán annyit jegyzett meg, hogy „jövő nyárig”... Eltűnődött. Itt élnek most, s majd yisszatérnek oda, ahonnan eljöttek. Az ember — ha teheti — visssza-visz- sz,atér abba az országba, városba, vagy akár házba, kertbe, ahol egyszer jól érezte magát De sokszor nem otthona, ahol élnie kell! És ha újra meg újra el is látogathat kedvelt helyeire, nagyon gyakran megint csak búcsúzik, máshol kell élnie, távol és hosszú időre ... * * * — Szent Isten! — kiáltott fel hirtelen a férfi, s már rohant is ,a ház felé. A kisbaba szelíden himbálózott a vászonkendőben, amit, a teraszra szoktak felakasztani. A nő csak ekkor pillantotta meg, hogy az egyik gerenda eltört, és a terasztető meglazult, elvált a ház falától. A tető fenyegetően hajlott befelé. A férfi teljes erejéből rohant. Épp beugrott a kapun, amikor a tetőszerkezet, hatalmas robaj“ jal lezuhant. Csak egy rozsdás vaspánt lógott még jobbról, az is, ahogy görbült befelé, a madár törött szárnyára, vagy viaduktszerencsétlenségre emlékeztetett. A férfi már a földön heverő törmelékkel kínlódott. Egy hangot sem hallott. Óriási reccsenés, ,a pirosas vasszerkezetet sikerült elmozdítania. Aztán felegyenesedett, karjában a kicsivel Fölé hajolt, így a nő sem a férfi arcát, sem a kisbabát nem láthatta. Elindult lassú léptekkel, lehajtott fővel. Jött felé. Fejét rázta szüntelenül. A női e pillanatban fogta csak fel, hogy mi is történt valójában. Hirtelen felsikol- tott. s rohanni kezdett, eléjük. A férfi a kapunál állt. Még mindig rázta lehajtott fejét. Csak akkor nézett fel, amikor a nő odaért. — Láttál-e már életedben ennél murisabb dolgot? — kérdezte tőle. És a megköny- nyebbülés idétlen nevetésként tört. ki belőle. A nő rémülettől tát ott szájjal bámult a kicsire. Az meg kajánul vigyorgott. Maszattal a homlokán Egyetlen „sérülése”, pici, piros festékdarab a régi tetőről. A férfi arcán könnycseppek csordultak alá. — Istenem — egyre ezt hajtogatta —, láttál-e már... Szent Isten, láttál-e már életedben ... * * * Tüstént szakított időt a férfi a terasz helyrehozására. Vidáman kalapált, fűrészelt, a tetőre is felmászott, elkezdte drótkefével dörzsölni a vasrészeket, mondván, akár le is festhetné, ha már hozzálátott. Nem is tartott olyan soká, késő délutánra készen állt az egész. A nő úgy vélte, maga sem törődött eléggé a dologgal, habár igen gyakran figyelmeztette, meg kellene erősíteni ,a teraszt, nehogy valami viharos szél leszakítsa. Azon az estén a férfi egyik újságíró barátja látogatta meg őket, éppen mikor vacsorához láttak. A férfi persze hosszú lére eresztve, alaposan kiszínezve mesélte ei neki a történetet. Mondta azt is, hogy pont a bejáratnál állt, a nadrágját akarta felakasztani, s abban a pillanatban az egész tetőszerkezet lezuhant, vele együtt a kisbaba — a kisbaba egyetlen hang nélkül. Hozzátette, hogy a nő meg hisztizett. A nő nem javította ki. hisz mindent felnagyít, jó story-vá kerekít. Hozzászokott már. A kisbaba a másik szobában aludt. Mindhárman bementek megnézni. A férfi ujjával berajzolta a kis homlokra azt ía pontot, ahol a száraz festékdarab volt előzőleg. Az újságíró — mivel jobb ötlete nem támadt — megjegyezte, szerencsés a kicsi, hogy haja szála sem görbült, meg. A csecsemő fölé hajolva, esetlenül bólogatott saját bölcsességéhez. Visszamentek befejezni a vacsorát. Bort iszogattak, amit az újságíró hozott magával. Az est nyugodtan telt el. A vendég kifejtette elméletét, miszerint igazi komédia csak akkor lehetséges, ha a tragédia épp hogy nem következik be, vagyis — mint esetükben — a szerencse a szerencsétlenség határát súrolja. Téziseit-Shakespeare-idézetekkel, Stan és Pan-jelenetekkel, meg ugandaiakról szóló rossz viccekkel illusztrálta. Közben igyekezett kitérni a nő pillantása elől. Érezhette, hogy közönséges és tolakodó fráternak találja. A férfi viszont oly szívesen töltötte vele idejét. Hosszú éjszakákat átiszogattak, mialatt ő inkább visszavonult a hálószobába. Nem aludt, onnan fülelt motyogásukra, ami néha-néha elhalkult, s ilyenkor elképzelte, hogy családi dolgokról van szó. Leszedte az edényeket és elmosogatott. Utána kiment a teraszra friss levegőt szívni. A földön körös-körül fűrész meg eféle szerszámok hevertek. Minden szanaszét, ahol a férfi éppen ledobálta, amikor végzett. Ó, ez a túl pedáns, túl igényes.. Minek ekkora felhajtás? Tiszta, meleg éjszaka volt. Holdfény világította meg a kis rétet és a mögötte magasló hegy oldalát. A pálmafa száraz zizegése óriási rovarok népes nyüzsgését juttatta eszébe. Kissé megborzongott. A teraszon szokott állni egy fonott szék. A férfi most az udvaron hagyta. Visszacipelte és leült. Arra gondolt, bemehetne és hozhatna egy pohárral ,az újságíró borából, de — bár igazán nem nagyon adott az ilyesmire — úgy vélte, tapintatlanság lenne nem a társaságában ülni és a borát kortyolgatni. Inkább felállt és lesétált a kapuhoz. Visszanézett, és a ház egyetlen világos ablakában a két férfi profilját látta, ahogy az asztal fölé hajoltak, közöttük a borosüveg. A konyhaajtón kiszűrődő fény a teraszra és a pálmafa törzsére esett. Jobb lenne talán odaakasztani a kisbaba kendőjét, igen, a fára. Azzal nem törődött, hogy ,a férfi már megerősítette a teraszt. Pontosabban : nem bízott benne, hogy tényleg rendesen meg tudta csinálni. Egy hatalmas éjjeli pille motoszkált a nyaka körül Undorral’ rázta le és. tovább indult a sötétben. Á rét alatti pataknál bagoly dalolgatott. „Vége- vége”, bizonygatta melankolikus makacssággal. A hold még emelkedett. Felnézett az égre. Fényesen ragyogtak a csillagok, a holdfény ellenére. Megtalálta Dél Keresztjét, aztán — megszokásból — vagy talán gyakorlatból? — az Őri ont és az égi egyenlítőt. Hatezer mérföld Peking. hatezer Santiago. Ügy körülbelül. Aztán húsz lépést számolt vissza a házig... A férfiak éppen kifelé jöttek, indultak lepényhalat fogni. Legalábbis ilyesmit magyarázott az újságíró sa- vanykág lehellete. Szerinte túl későre járt, de a férfiak erősködtek, hogy magasan áll a hold, tökéletes az apály, meg hasonlók. Fürgén elhúzták a csíkot a ház mellett. Az újságíró ugyanabban a kezében cipelte a borosüveget meg a zseblámpát, így lépteit ütemes kattogás kísérte. Bánta is ő! Fő, hogy már szedelőzköd- tek. Hallotta a férfi nevetését, meg matatását a ház előtti sövényben, ahol halszigonyát szokta elrejteni, nehogy a vendégségbe jövő gyerekek megkaparintsák. A teraszon ült és cigarettázott. Hamarosan felébred a kisbaba. Majd megeteti. Bárcsak ne a bokor szagát érezte volna a teraszon! Ügy szerette volna a patak és a rét felől fújó meleg szellő illatát szívni! S közben bo- rozgatni. S persze nem egyedül... A távolban látta az újságíró kocsijának fényeit keresztbe-kasul ugrándozni a hegyoldalon. A torkolat felé tartottak * * * Legnagyobb meglepetésére a férfi másnap sem dolgozott. Reggelire halat készített, aztán sétálni ment egyedül. Soká jött vissza, me- gintcsak a teraszra kötötte fel a kisbaba kendőjét, aztán egy üveg sörrel üldögélt a napon órák hosszat. Néha- néha lábával meghintáztat- ta a kisbabát. Váratlanul felpattant, és egy zsák hallal a hátán elindult az országúton a kocsma felé. Jó hangulatban tért visz- sza négy óra felé. A hal nagy részét eladta, a beomlott terasz történetét meg elmesélte a kocsmában. Italra nem költött. A halpénzt odaadta a fűszeresnek, néhány hallal meg is toldotta, hogy teljesen kiengesztelje. Jókedve egyből elszállt, mikor vacsorára ismét lepényhal került tányérjára. Undorodva ment ki vele a sötét udvarra, és odalökte a tyúkoknak. Aztán datolyát majszolva olvasgatott. Tíz órára járt, amikor szó nélkül bevonult, szobájába. A» nő a kisbabát etette. Mosogatni ugyan nem fog! Miért is mosogatna? Olyan mogorva volt, és alig szólt hozzá egész nap! Áthallatszott az írógép kopogása. Lefektette kiságyába áz alvó gyermeket. Kiült a teraszra. Sokkal elviselhetőbb volt már a festék szaga. Megint meleg az éjszaka. A hold harmadik negyedét töltötte be. Akárcsak előző éjjel, a szél most is a patak és a rét irányából fújt. Erdei humusz, nedves avar és friss, magas lóhere szagát hozva magával. Legalábbis így képzelte el. Nem érezte magát annyira egyedül, ha a nyugati szélre gondolt. Az a szél mindig örö. möt hozott neki... Bezzeg akkor nem. amikor viharos erővel süvített, s ez időnként ugyanúgy megesett. Kitépte fiatal palántáit a veteményeskertben, haragossá és levertté tette őt, megfosztotta parányi örömeitől. De ilyen gonosz szél, úgy gondolta, bárhol felbukkanhat. Hisz a szél önmagában eléggé semleges jelenség, egy szegény utazó csupán. A maga módján hozza-viszi az illatokat. Felkapja, mint valami szállítmányt, és csak addig tartja, míg egy bizonyos helyre nem érkezik vele ... Befelé indult, a férfi a konyhán át jött, találkoztak. — Olyan nagyszerű volt akkor, most meg olyan pocsék! Meg akarom írni! Ügy, ahogy történt, de képtelen vagyok. A nőt halálosan idegesítette az örökös nyűglődés. — Hamarabb hozzá kellett volna látnod — fordult felé —, ha meg nem megy az írás, miért nem mosogatsz el, vagy csinálsz meg akármi mást. ahelyett, hogy itt nyavalyogsz?! — Nem megerősítettem a teraszt?! Nem elintéztem a fűszerest?! — Éppen ideje is volt! Aligha halogathattad volna bármelyiket is tovább. Éjjel azt álmodta, hogy a terasz gyors egymásutánban, szüntelenül összedől és újra felemelkedik. Közben mindig elő-előbukkant a kisbaba arca, s kaján vigyorral. Aztán földet seprő jázmin borította be a teraszt, hódító virág- és parfümillat szállt. A férfi fenn kapaszkodott a pálmafán, halszigonyát szorongatva kezében, nézett lefelé, és valami olyasmit kiabált. „Kegyelem! Kegyelem!” Nevetve ébredt fel. A férfi nem volt az ágyban. Üjra behunyta szemét, szeretett volna még álmodni. Olyan pihentető volt. Mély álomba merülhetett, mert csak másodpercek teltek el, és máris felébresztette a kisbaba sírása. Nagyon korán volt még. Alig múlt öt óra. A hálószoba ablakán kitekintve látta, hogy erős szél csapkodja a sövényt. Az ég szürkének és súlyosnak tűnt a virradat fényében. Ahogy a konyhába indult, vizet feltenni, meglátta, hogy a nappali szobában égnek a villanyok. A férfi egy' karosszék támlájára bukva, kényelmetlenül alszik. Megállt, kinézett. A fonott széket átfújta a szél az udvar túlsó oldalára. A felhőszakadás kíméletlenül behatolt, a teraszra is. A rét mögötti hegyet szürke esőpalást borította be. Déli szél fújt, hideg és idegen. Túl hideg és túl gyors ahhoz, hogy hírnök lehessen. Ébresztőnek túl goromba... m Bent is hideg volt. — Gyerünk, halkofa! — keltette fel a férfit. — Mi ^lesz a szép drámával?! A férfi fáradt, gyanakvó pillantást vetett, rá, hangulatát latolgatta. — Eredj az ágyadba, te mafla! Ügysem megy! A ház másik végében teljes erővel rázendített a kisbaba. — Különben — szólt a nő — úgy néz ki, egész jól megcsináltad a teraszt. Most meg menj aludni! Én elrendezem a gyereket. Ügy sem haladsz semmire, ha nem al- szod ki magad rendesen! Aztán a végére örökre itt lehetünk — Megcsókolta a férfit. — Szeretlek. Isten tudja miért, pedig olyan őrült vagy... Niedzlelsky Katalin fordítása lan Wedde új-zélandl angol prózairó és lírikus. 1946-ban született, Jelenleg Wellington- bán él. Művei elsősorban a két legjelentősebb új-zélandi, az „Islands” és a „Landfall” című irodalmi folyóiratokban Jelennek meg, de angliai folyóiratok Is közölték mór több Írását. 1972-ben megkapta a hazájának művészeti köreiben fontosnak tartott „Burns Fellow- shlp” elnevezésű, költőknek Odaítélhető irodalmi nagydijat. A terasz című lan Wedde- novella legelőször 1971 Őszén Jelent meg az „Islands” hetedik számában, majd 1977-ben Wedde önálló novellásköteté- ben. A szerzőtől még semmi sem jelent meg magyar nyelven, és ezt a novellát 0 maga választotta ki munkál közűi erre a célra. Zsáki István: Utca Zsáki István: Lovak Képeink Zsáki István Szarvason élő festőművész négy alkotását mutatják be. A művész szívesen és nagy érdeklődéssel festi meg környezetének jellegzetes arcát, hangulatát. Tavaly ősszel a Békés megyei Jókai Színház előcsarnokában, tavasszal pedig a szarvasi múzeumban volt kiállítása. A szarvasi felsőfokú óvónőképző intézet tanára. Szokolay Zoltán : Utói rat Nem akartam — csak eltűrtem, hogy túlélem ezt is. Mégse hidd egésznek azt, mi lassan elfogy, s biztonságosnak érveid. Legendát nem teremt az ép agy, s a kéz növeszti körmeit. Hogy éljek: nem látom, ha szép vagy. Feldönt, ha léted fölsegít. Csak önnön pillád hullt szemedbe, attól a könny, a gúny, a vád. Levelet írsz még kéthetente, s dúdolod versek dallamát. Melyikünk hát, ki elvesztette „két önzés titkos párbaját?"
