Békés Megyei Népújság, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-20 / 169. szám
1980. július 20., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Doftana börtönében raboskodott Jegyzetek Fazekas József emlékiratairól Hidas Antalt és feleségét, Kun Ágnest, valamikor a múlt év őszén személyesen js megismertem a csepeli munkásotthonban. Mikor a jeles költő az idén elhunyt, Such János bácsival, egy csepeli munkásíróval, elmentem a temetésére. Találkoztam ott egy alacsony termetű, törékenynek tűnő emberrel, aki nekem nagyon ismerős volt. Kérdeztem, nem ő e az X altábornagy, nem, mondta, ő „csak” ezredes volt a néphadseregben, de az se sokáig .. . Kifelé jövet a temetőből elbeszélgettünk kicsit, kérdezte, olvastam-e „őszinte számvetés" című könyvét, melyet a Kossuth adott ki, még 1971-ben. Nem, mondtam, nem olvastam, de jobb későn, mint soha, elolvasom most, ha még lehet kapni. Hát nem lehet, de talán a’ Kossuth raktárában esetleg még kapok. A Mező Imre úton elbúcsúztam Fazekas Józsi bácsitól — mert ez a neve az alacsony termetű, látszatra törékeny embernek —, és máris rohantam a kiadóhoz. Méghogy nem lehet kapni! Szeretném én azt látni! Nemrég írtam a csepeli Kossuth-kirendeltségről egy nagy cikket, olyan nincs, hogy nekem a propagandaosztály ne adjon egy Fazekas-könyvet. Igaz, nem a vezetővel beszéltem, egy beosztottal. De a beosztott határozottan állította: nemrég nézte a raktári anyagot, Fazekas-könyvük már nincs. Kimentem a raktárba. Hát volt. Leguberáltam a könyv árát, a 23 forintot, kiszaladtam egy térre, és rögtön, egyfuttában, elolvastam az egyébként kisformátumú, kb. 230 oldalas könyvet. Kicsit káprázott a szemem, s bepárásodott a szemüveg is... Miért van az, hogy mi nem ismerjük Fazekas Jócsi bácsit? Miért van az, hogy egy ilyen 6000 példányban megjelenő könyv csak egy szű- kebb körig jut el, a rokonok, barátok, pártmunkások, esetleg szakszervezeti aktivisták szűkebb köréig, s aztán kész?! Fazekas Józsi bácsi „őszinte számvetés” című könyvének elolvasása után hetekig nyugtalankodtam, berzengtem. Igaz, talán a személyes emlékek miatt is. A könyv közli annak a Moszkva környéki kraszno- gorszki antifasiszta iskolának is a képét, melynek — egy Guttmann Tóni nevezetű romániai fiúval — magam is tanulója voltam. Aztán megtudtam a könyvből, hogy a könyv írója is Losonc környéki anyai nagyapám szakmáját, a cipőkészítést tanulta meg, miután ifjú fejjel otthagyta szülei keserű sorsát, a cselédséget. A cipész- ségrői meg az az ugyancsak szakmabeli munkás jutott eszembe, aki Halas Lajos elvtársúnk antifasiszta művészklubjában 1945-ben, Fok- saniban, konzultációkat folytatott velem, mikor „Vége a háborúnak” című színdarabomat írtam a hadifoglyoknak, és úgy oldottuk meg a dolgot, hogy a végszónál felcsendült a kórus ajkán az Internacionálé. (Írtam Fok- sániban egy másik színdarabot is, „Kék ég alatt” címmel, erre azok a román ápolónők ihlettek, akik nap, mint nap a táborral szemközt levő kórház ablakaiban vetkeztek, öltöztek.) Az „őszinte számvetés” olvasása közben az asszociációk tömege bolydult meg bennem, lépesmézes-katrincás lírai elemektől a temesvári első magyar vörös hadosztályig, a Kossuth-ezredtől és Földes Páltól, krasznogorszki iskola- vezetőtől (aki különben előbb eljött, mint én odamentem, amikor már Jansen profesz- szor volt a vezető, egyben a filozófia tanára) — de hát most nem az én emlékirataimról van szó, hanem Fazekas Józsi bácsiéról. Megtudjuk az „őszinte vallomás”-ból, miként harcoltak magyar és román kommunisták a két világháZsáki István: Mályvák ború között a dolgozók szabad államáért, szocialista társadalmáért... Fazekas József illegális pártinstruktorként járta be Erdély városait, falvait, ipartelepeit. Felesége, Széles Irma is a mozgalomban dolgozott. De ritkán találkozhattak. Életük csupa- harc és szenvedés volt. Életük, házasságuk szinte csoda, hogy fennmaradt, leánygyermekükkel együtt. Ahogy a kötet végszavában írja: két ország hét börtönében raboskodott, többször átesett leírhatatlan kínokkal együtt járt kegyetlen vallatásokon (melyek közt legnagyobb brutalitással a magyar csendőrök bántak vele). A látszatra törékeny embert a munkásosztály ügye, a párt szeretete, az önként vállalt fogadalom keményre csiszolta, edzette, hihetetlennek tűnik, de kibírta a rámért csapásokat, túlélte a szenvedéseket. Ha nem is egykönnyen. Fogolyként büntetőszázadba került, majd szovjet fogságba jutva bekapcsolódott a partizánharcokba, 1944 őszén pedig pártszervezőként került haza. Az 50-es években fontos katonapolitikai beosztást kapott, de bizalmatlanság miatt hamar leváltották, s csak különféle méltánytalanságok után kapott helyet a Köny- nyűipari Minisztériumban, onnan is ment nyugdíjba. Visszatérve megpróbáltatásaihoz: két évig szenvedett a világszerte hírhedtté vált Doftana fegyházbap. A könyv előszavában Kahána Mózes részletesebben is ír a fegy- házról, mert úgy véli, hogy Fazekas József — talán túlságos szerénysége miatt is — nem elég kielégítő részletességgel számol be az ottani viszonyokról. De a fegyházban átélt éhségsztrájkokról és más drámai eseményekről — ha kicsit szűkszavúan — Fazekas József is tájékoztatja az olvasót. Fazekas József mentege- tődzik könyvében, hogy ő nem író... Hadd idézzek most néhány sort a fegyház- ról. „A Doftana börtön ma múzeum. Valamikor a kommunisták, forradalmárok és az antifasiszták százai sínylődtek ott_ embertelen körülmények között. Sokan közülük a börtönben vagy szabadulásuk után haltak meg a vadállati kínzások következtében. Számukat növelte az 1940-es földrengés... A börtönt, ezt a bezárt patkó alakú, dupla kőfallal körülvett építményt századunk elején, az 1907-es országos paraszt- felkelés után építették a legveszedelmesebb visszaeső bűnözők számára. Az első világháború után odavitték a forradalmi mozgalmak elitjeit, parasztforradalmárokat és kommunistákat. Bujort, Max Goldsteint, a besszará- biai felkelőket, a benderi lázadás harcosait, Kogant és Kleimant stb. már 1921— 1922-ben odavitték. Itt szenvedett, és itt halt meg az 1924-es tatarbunari paraszt- felkelés több részvevője és több kommunista párttagunk, ezek között 1928-ban Fónagy János. Tizenhárom kommunista harcos pusztult el 1940-ben a november tizedikére virradó éjszaka, amikor a régi sóbánya fölé kőből és vasból hanyagul összetákolt börtön nagy részét romba döntötte a földrengés. Sok „közönséges” bűntettest is holtan szedtek ki a romok alól a kommunista foglyokból szervezett mentőbrigádok. A patkó alakú épület hátsó részén volt az A, B, C osztály, ezek cellái kis ablakon át közvetlenül az udvarról kapták a világosságot. A D, E, F, G osztályok celláiba csak a félsötét folyosóról szűrődött be némi fény az ajtók feletti nyílásokon át. A hírhedt H büntetőosztályban pedig a cellák kisebbek és nyirkosabbak voltak a többieknél. Foglyaiknak vasra verten, állva és guggolva kellett büntetésüket átszenvedniük, s hogy le ne pihenhessenek, nappal vizet öntöttek a padlóra. Éjjel a puszta, hideg, vizes vagy jeges betonon aludtak, ha tudtak, s amikor az őrök nem zavarták fel őket. Semmiféle takarót nem kaptak, ezeket a cellákat sohase fűtötték... A Doftanán elpusztult foglyok nagy többségét ebből a pokolból vitték egyenesen a börtön közelében fekvő fogolytemetőbe ... Kézen, lábon megvasalva érkeztünk meg mi is Doftanára, ahol egyenesen a büntető (H) osztályra vittek, anélkül, hogy a bilincset levették volna a lábunkról. Kezünkről is csupán azért vették le, mert egymáshoz voltunk láncolva, s így nem tudtak volna elosztani az egyes zárkákba ...” A Barbusse által is megörökített Doftana viszonyait indokoltan egészíti ki Kahána Mózes előszavában, a szerző „mentségére” kell írnunk azonban azt, hogy műve második felében — mely pedig legalább ennyire érdekelné az olvasót — már terjedelmi korlátok miatt még szűkebben fogalmaz. De az életben maradáson kívül másik nagy csodája ennek az ügynek, hogy Fazekas József eseményekben roppant gazdag életét — az 1919-től 1945-ig terjedő, eseményekben ugyancsak nem „szegény” korral együtt — meg tudta örökíteni, „nem író létére”, ezen a 230 oldalon. Fazekas Józsefet 75. születésnapja alkalmából Keserű Jánosné könnyűipari miniszter nemrég tüntette ki magas kormánykitüntetéssel. Mi azzal fejezzük ki tiszteletünket és szeretetünket, hogy megszerezzük és elolvassuk könyvét, és eltűnődünk olykor-olykor egy kicsit egy szerény életmű nagy tanulságain, a nehézségeken, melyeket vállalt és megküzdő tt az előttünk járt nemzedék egy-egy feledhetetlen képviselője. Berecz Miklós Zsáki István: Holtág TÉKA * Újabb tudományos ismeretterjesztő művek A szépirodalmi művek mellett az utóbbi időben figyelemreméltó tudományos és ismeretterjesztő könyvek jelentek meg. örvendetes, hogy egyik fontos szaklexikon-sorozatunk kötetei viszonylag gyorsan követik egymást. Most a Magyar néprajzi lexikon 111. kötetét vehetik kézbe az olvasók. A magyar népi kultúra tárgyi és szellemi emlékei eltűnőben vannak. Sok olyan tárgy, eszköz, hagyomány van kiveszőben, melyet már csak múzeumok, könyvtárak és szakkönyvek őriznek meg az utókor számára. A magyar könyvkiadás számos sorozattal és egyedi kiadvánnyal tett eleget az egyre növekvő olvasói igényeknek, a különböző olvasáskutatási felmérések azonban azt mutatják, még mindig nem kielégítően. A Néprajzi lexikon — közel 50 év után — első tudományos összefoglalása a magyar etnográfiának. A III. kötet első címszava: kálvária, utolsó pedig: néprajz. Gazdag tárháza e lexikonsorozat mindazoknak az ismereteknek, melyek a nemzeti kultúra legősibb rétegeiből táplálkoznak, s adtak éltető erőt évszázadokon Dómján Gábor: „A vers születése” Éjszaka-hosszan dolgoznék. Este álmodig kísérne szeleburdi, kölyökös szerelmem. Mély lenne, tiszta, csillogó most; szavakat siklatnék, csiszolt, alig-érintő szavakat, mint kavicsokat gyermekkoromban. S ha fodrozódnék, gyűrűznék játékom e lecsobbant nyugalomban, és hódoló hullámok, apró vízi hölgyek indulnának a partra, hát az a Vers lenne kedves, a Vers maga!... Mucsi József: Útba ejtem önmagam Űtba ejtettem önmagam a tegnapesti sétám során. Biccentettem és elinaltam, hogy hazaérhessek korán. Almomban, aztán, újra láttam ősz hajam és telt alakom. Máskor messze elkerülöm a tájékát is, ahol lakom. át a magyar művészetnek, irodalomnak, s a művészetek oly sok ágának. Múltunk iránti érdeklődés kielégítésének1 feladatát nemcsak a könyvkiadás, de a rádió is feladatának tekinti. A Magyar Rádió 1976-ban műsorra tűzött egy tizenkét adásból álló magyar művelődéstörténet-sorozatot. Az egyes adások formája kötetlen beszélgetés volt történészek, régészek, nyelvészek, néprajzosok, irodalmárok, zene- és művészettörténészek közreműködésével. A műsor népszerűsége, s nem utolsósorban az elhangzott igen gazdag ismeretanyag arra ösztönözte a Gondolat Kiadót, hogy az adások anyagát könyv formában is megjelentesse. Így született a Hogyan éltek elődeink? cU mű kötet, Hanák Péter szerkesztésével. Nem szokványos „történelemkönyv”, nem a társadalmi fejlődés nagy politikai vagy gazdasági ösz- szefüggéseiről van benne szó, hanem a magyar nép évszázadainak hétköznapjairól, szokásairól. Felvillannak az olvasó előtt a királyok és nemesek,- de a kisemmizett jobbágyok hétköznapjai, ünnepei is — a fennmaradt források alapján. Még messzibb, távolabbi múltat térképez fel Gábori- né Csánk Vera könyve: Az ősember Magyarországon. A szerző saját kutatási gyakorlatának eredményeit és eseményeit dolgozza fel tudományos szakszerűséggel, ugyanakkor közvetlen és színes előadásmódja következtében az érdeklődő közönség számára is élvezhető módon. Vértes László nyomán már korábban megismerkedhettünk a vértesszőlősi ősemberrel, a népszerű Samuval. Az időközben felépült szabadtéri múzeum sok látogatót vonzott, s az oda kiránduló gyerekek megcsodálhatták Samu hatalmas lábnyomát is. De nefncsak Vértesszőlősön hagyott emléket a hazai földön valamikor élt ősember, hanem például a Duna-kanyar vadásztáboraiban és az istállóskői barlangban is. A vadásztáborok lakóinak életéről, a helyszínen talált állati csontokból és egyéb régészeti leletekből megállapítható a paleoliti- kum emberének élelemszerző életmódja, .szokásai, sőt a vadászfegyverek fejlődésének útja is.
