Békés Megyei Népújság, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-20 / 169. szám
SZÜLŐFÖLDÜNK 1980. július 20., vasárnap o Eiv jobb sorsra érdemes életmű Plóltn József fényképei a Nemzeti Galériában Hódmezővásárhely a századfordulón. Virágzó porfészek a millenneum görögtüzes vigadalmában. Az Alföld népessége a XVIII. század után is óriási falvakban lakott, megőrizve korábban célszerűségből felvett életformáját. Így itt a jobbágyrendszer sohasem tudott teljes következetességgel érvényesülni. Kialakultak a tanyás mezővárosok, melyeknek Vásárhely az alaptípusa. Erős, de csendesen szervezkedő szociáldemokráciával, olvasókörökkel. Szántó Kovács épp letöltötte börtön- büntetését. Erőtlen, de akadékoskodó tanács irányít. A városházán Kossuth képe, a sarki cipész falán Lassalle-é. A tényleges hatalom a gazdag parasztság, a középbirtokosok kezében. E környezetben határozott jellegű művésztársaság szerveződött, melyet nem szólamok tartottak össze, és nem szűk szakmai érdeklődés, hanem valódi célok. Tornyai János, Endre Béla, Váradi Gyula festők, Pásztor János szobrász, Kiss Lajos színész néprajzkutató, Szabó Imre néhány hírlapíró társával és Plóhn József fényképész. Később csatlakozott hozzájuk Rudnay Gyula festő és Rub- letzky Géza szobrász. Céljaik megfogalmazása rokon az állam által hangoztatott magyar hazafisággal, ám tártál« mában gyökeresen különbözött attól. Mindezek nem a zengzetes programokból vagy propagandából derülnek ki. Ezerkileneszáz-négy az az év, amikor egy ipari és mező- gazdasági kiállítás kereteit kihasználva felpezsdítik a város kulturális életét. Magyarságuk értékeit meg akarják őrizni, eredménye: gazdag néprajzi anyagú múzeumot alapítanak. Tornyai festészete jutott közülük a legmagasabb elismerésig. Nem volt lázadó ez a művészkör, inkább bohém, de széles látókörrel és tiszta' szándékkal kereste a valódi értékeket, s ez a hamis tudattal élő korban talán még nehezebb volt, mint a hagyományok elvetése, vagy a lázadás. A „soviniszta mániát”; a középnemesség és az államapparátus magyarkodását, a népművészet népszínművé torzítását, vagy épp a „lechnerkedés” hamis tudatát elkerülték. Nem egy kiagyalt nemzet- mentéshez kerestek támaszt, hanem saját világuk elemzésével találták meg a magyarság lényegét. A magyaros stílusnak csakhamar vetély- társa is akadt a művészetben: a szecesszió, de ez körükre nem hatott. Bár a képzőművészet fő sodrából kiestek, eredményeik mégis teljes értékűek. Alkotásaikban a korról készített elemzésük pontosabb, mint más elismertebb művésztársuké. Tornyairól írja Lyka Károly: „Bizonyos, hogy művészete legigazibb tükre az Alföldnek.” Nos, e kör eredménye, hogy a sajátos piktúra, szobrászat, néprajz mellett kitermelte fotóművészetét is, amely rendkívül magas színvonalú és egyéni hangulatú. E tíz évig tartó kor virágzásának főszereplői: Plóhn József, Váradi Gyula és Balogh Tamás. Plóhn egy évig tanult a Képzőművészeti Főiskolán. Beutazta fél Európát és a század végén fokozatosan veszi át apjától a fotóműhelyt. Részt vesz a Vásárhelyen bontakozó művészéletben, műterme a művészek egyik találkozó-, sőt, nem egyszer munkahelye is. Hivatásos fényképészeink tevékenységében a bevált formák tovább élnek e korszak alatt is, készítik a portré- és a családi képeket. A szembeötlő változás az új szerepkörök keresésében, az e szférából való kitörésben figyelhető meg. Folyik a polgárosodó lakosztályok családi képekkel való „feltöltése”. A képek megjelenését az adott kör szigorúbb vagy szabadabb normái, szimbólumrendszere írta elő. A sallangoktól és a díszletektől való menekülés szépen mutatható ki a Plóhn-hagyaték Magyarország függetlenségéért poFtréin. Azok a képek, melyek megrendelésre készültek, őrzik a külsőségeket. A figurák jellemzése külsődleges, nem egyszer ironikus, ahogy a modell önmagáról alkotott ítéletének megfelelően választott magatartás- formájába dermed. Am minden külsőség egy csapásra eltűnik, ahogy Plóhn mester kedve szerinti munkát végez: művészbarátait fényképezi laza csoportokban, vagy 48-as honvédeket. Ez a 48-as sorozat munkásságában külön figyelmet érdemel. (A galériabeli kiállításon ezekből mintegy 3 tucatnyi portrét mutattak be.) A modellek korát tekintve a századforduló táján készülhetett a sorozat. Az öreg parasztok kitüntetéseiket szegényes gönceikre tűzve egy szál széken üldögélnek, a képekről minden hivalkodás eltűnt. Azokra a korai felvételekre emlékeztetnek, amelyeken minden a tartósságra rendeltetett. A fiatal fényképész rendkívüli tisztelettel, szeretettel veszi körül a kiszolgált (kiszolgáltatott) harcosokat, ez adja meg képei közös alaphangját. Plóhn dokumentálási vágya mögött nyilvánvaló morális tartása, szociális kérdésekről vallott véleménye. Eszközei és a szabadságért harcoltak még nem idegenek a századvégen meggyökeresedett festészeti megoldásoktól, kompozícióktól, de rokonságot mutatnak a korabeli amatőr fotóval is. összefoglalva a művészetéről mondottakat: embrionális fokon, de Plóhn is hozzászól a szociális problémákhoz: „politizáló művész”. Eszközei gyakorta naturálisak, naivak, képei nem látványosak, de mindenképpen fotószerűek. A nemes eljárások stíluszavarát, a színezés ízléstelenségeit messze elkerülte. A művésztársaság később szétszéledt, ő is elfáradt, idősebb korára ízlése elbizonytalanodott. A világháború után számos erőfeszítést tesz egyedülálló gyűjteménye értékesítésére — eredménytelenül. Még Horthy kormányzónál is fogadást eszközöl ki, de tervezett albumait így sem tudja kiadni, képeivel csak a fővárosi lapok pillanatnyi érdeklődését kelti fel. Ezerkilencszáz-negyven- négyben elhurcolják, és ismeretlen helyen meghal. Martin Gábor Baranya II. Orfü körülbelül 15 kilométernyire van Pécstől, északnyugati irányban. A kétszáz lelket számláló falucskát autóbuszjárat köti össze a megyeszékhellyel, mégis stoppal megyek, úgy gondolom az gyorsabb, nem kell igazodnom a Volánhoz. A tervem beválik, pár perces ácsorgás után felvesz egy piackutató. — Orfü? — ismétli meg a kérdésem —, az csodálatos. — Ismeri a környéket? — Hogyne. Már tíz éve van ott egy nyaralóm. Egyébként 1962 óta tartják számon ezt a vidéket. A falu mélyedésben épült, hegyek veszik körül. Valakinek eszébe jutott, ha ez a település vízgyűjtő terület, akkor itt nem nehéz mesterséges tavat létesíteni. Hát így született meg az Orfüi- tó, majd később a Pécsi-tó, legutóján pedig a Hermann Ottó-tó. Már jó ideje suhanunk az erdővel szegélyezett, kanyargós úton felfelé. — Mindjárt következik a fejtő, a falu, majd pedig a tórendszer bejárata — világosít fel a piackutató. — A dombtetőről még nem láthatja a tavakat, mert takarja őket egy hegyvonulat. Valóságos víziparadicsomban találom magam. Jártam már a lengyel Tátrában, s láttam fantasztikusan meredek, égnek törő sziklahegyekkel körülölelt tavat, tengerszemet. A víznek haragoszöld volt a színe. Az orfüi völgyben ennek a képnek a kicsinyített mása köszön vissza. Kissé néptelen a táj, persze, a hűvös hétköznap nem kedvez az üdülőknek. Az építők azonban örülnek ennek az időnek, nem olyan fárasztó a munka, mint a rekkenő hőségben. Egy föld- munkagép a leendő, kétezer férőhelyes kemping helyén forgolódik. A táborozásra al-. kalmas terület a hegyoldalban készül, alatt már áll egy-két félgömb formájú, betonból épített pavilon. Két év múlva kész lesz a kemping, s ezzel a nyugati oldal is beépül. A keleti parton már majdnem minden telek foglalt, ízléses házak sorakoznak a tó mentén. A már meglevő fenyőerdő alatti területet is fásították, a horgásztanyákat és az üdülőket nyárfák és Szomorúfűzek veszik körbe. Orfüt először a horgászok fedezték fel, őket követték a vitorlázók, s csak utánuk jöttek az új „honfoglalók”, a városlakók. Az az igazság azonban, hogy jószerivel még mindig csak a pécsiek, és a környékbeliek — ők is kevesen vannak — azok, akik szívesen jönnek ide. Az ország egyéb vidékein, a külföldiek előtt szinte ismeretlen Orfü. Mindenki Harkányba akar menni, mert azt jegyzik, arról mindenki tud, s ha a turista otthon meséli baranyai kalandjait, s azt mondja Orfün voltam, akkor furcsán néznek rá, megkérdezik, mi az? Kicsit sajnálom azokat, akik Harkányban közelharcot vívnak egy pokrócnyi gyepért, 15 forintért isszák az import sört és órákig állnak sorban a 18 forintos sült kolbászért, s kikapcsolódást keresve, idegrohamot kapnak a tömegtől. Orfün, ha sokan vannak, akkor is csendes a környék, hisz óriási terület áll a ví- kendezők rendelkezésére. Annak idején ezer telket parcelláztak, nyolcszázat már beépítettek. A keleti oldalon van egy büfé-bolt, a legszükségesebb enni-, innivaló itt beszerezhető, harmadosztályú áron. A büfés az ablakban könyököl, ráér. — Nincs forgalom — panaszkodik. — Az idei nyár — mutat a gomolygó felhőkre — elriasztja az embereket. — Mekkora forgalma van? — Hétköznap 3—5 ezer forint körül, hét végén ennek a tízszerese. Ha strandidő van, a két-háromszorosa is bejön. Jéghideg Szalon sört tesz elém, 8,30-ért. Elégedetten csettintek, miközben a büfé előtti asztalnál ülő négy ember beszélgetésére leszek figyelmes. — Azt a srácot sajnálom, aki a napokban meghalt a bányában — mondja egy sörhasú, kopaszodó, középkorú férfi. Látják, hogy figyelek rájuk, meginvitálnak. — Kábelt szerelt egy barátjával az aknában — folytatja a mesélő —, megcsúszott és lezuhant. — Szegény — sóhajt —, ismertem. Rendes srác volt, most intézte a lakáscseréjét, a feleségével vissza akart menni Győrbe, merthogy odavalósi... A mellettünk1 levő asztalnál sörözgető, aszott arcú, idős ember némán figyeli a hírhozót, aztán leemeli műanyag kalapját. Szorongató látvány a kis- öreg. — Én is bányász voltam, sziszegi ritkuló fogai között. A bánya, a bányász szónak megkülönböztetett jelentése van Baranyában. Orfütől néhány nyíllövés- nyire fekszik Abaliget, amely elsősorban cseppkőbarlangjáról nevezetes. A tórendszert megkerülve, a földúton igyekszem Abali- getre. Ez kényelmetlenebb, de a látvány kárpótol a műút kínálta előnyökért. Kisebb, nagyobb dombok takarják egymást, részben vagy teljesen. Sárga, zöld foltok olvadnak egymásba, színesedve a gabonatáblákon megkapaszkodó pipacsoktól. Néha motorhang üti meg a fülem; traktorok és egyéb gépek dolgoznak, nyögve, erőlködve. — A hegyvidék bizony nem mindenben kedvez a mezőgazdaságnak — mondja az abaligeti tanácselnök. — Sajnos, hamar tönkre mennek a gépek. Abaliget nagyobb község, mint Orfü, de kisebb üdülő- terület. 190 hétvégi háznak van helye, már majdnem az összes telket beépítették. A cseppkőbarlang rövidebb — 500 méter hosszú — az aggtelekinél, ám látnivaló, érdekesség itt is akad bőven. őshüllőre és elefántra emlékeztető nyomokat fedezek fel a bejárattól nem messze, aztán teknősbékát, majd farkast vélek látni, már-már állatkerti múzeumban érzem magam, míg az út végére nem érek, a nagyterembe, ahol a kék, sárga és vörös kövek között megjelenik a Hófehérke és a hét törpe, és pálmafák, és embercsoportok. Az étterem nem zenés hely, hát igencsak meglepődöm, hogy harmonikahang szűrődik ki. Egy önkéntes zenész sváb nótákat játszik az asztalnál ülő helybeliek nagy örömére. Együtt éneklik, „Snájderfánideaztmond- ta...” Hiába, Baranya nemzetiségi megye is. Horváth István Az orfüi tó Fotó: Cseri László
