Békés Megyei Népújság, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-20 / 169. szám

^ 1980. július 20., vasárnap

A BÉTAZEN szép végakkordja

A Székelyfonó

és a Psalmus Tarhoson

Köröndi György és a Kodály kórus a „Psalmus”-ban

Pénteken este került sor a tarhosi parkban az idei Bé- kés-tarhosi Zenei Napok záró rendezvényére. Az előadók és a szervezők ezúttal hatalmas feladatra vállalkoztak: Kodály Zoltán két olyan, szépségben és nehézségben bővelkedő művét adták elő — a Székelyfonó c. daljátékot és a Psalmus Hungaricust —, amelyek közül akár az egyiknek az előadása egy állandó, összeszokott együttesnek is becsületére vált volna.

A zárórendezvény értékét különösen emeli, hogy —jő értelemben — alkalmi, „össz- nemzeti” produkció volt: Győrtől Gycxmáig, Debrecentől Pécsig és Budapestig sorolhatnánk azoknak a művészeknek az évközi működési helyét, akik részt vállaltak a feladatból. (Jó, hogy elmondhatjuk: ők csaknem mindannyian — mint például Gulyás György karnagy, Jancsovics Antal karmester, Melis György operaénekes, Sik Ferenc rendező — e réven szűkebb hazájukhoz, Békés megyéhez is kötődnek.)

Magától értetődik, hogy a Székelyfonó sok-sok elemét — zenekar, szólisták, tánckar, kórus — eggyé ötvözni: élvezhető formában, népi (és nem „népies”) daljátékként tolmácsolni, ez elsősorban a karmesternek és a rendezőnek jelentett nagy munkát, feladatot. Nem mindig sikerült tökéletesen megvalósítani például a tánckar és a most is kiválóan éneklő, de a színpadi mozgáshoz, jelmezhez érthetően nem szokott Kodály kórus egységét, s a közreműködő Győri filharmonikus zenekar előadásában is akadtak olykor bizonytalan, főként ritmikailag kiérleletlen pillanatok. Hogy a Székelyfonó egészében mégis sikeres produkció volt, az elsősorban Jancsovics Antal karmesteri tehetségének köszönhető, aki kétségtelen tanúbizonyságát adta lélekjelenlétének, e sok-sok elemet bátran, nagyvonalúan mozgató, összefogó képességének.

A rendezői koncepció lát- nivalóan a daljáték viszonylagos statikusságát igyekezett feloldani, és összeegyeztetni a jelképes cselekmény és a zene dinamikájával. Ez csaknem tökéletesen sikerült; Sik Ferenc és a koreográfia írója, Novák Ferenc jó érzékkel „komponálta

bele” a színpadképbe a zenepavilon homlokzatának erkélyét, ahol a cselekményt ízlésesen magyarázó, motiváló mozgássorok zajlottak le.

Mindebből természetesen kevés valósult volna meg a közönség örömére, ha nem sikerül olyan kiváló szólista- és táncosgárdát összeválogatni az előadáshoz, mint amilyen sikerült. A játék szerepeiben Melis György (bariton), Komlóssy Erzsébet (alt), Szabó Anita (alt), Köröndi György (tenor), Péczlei Sarolta (szoprán) és Só- lyom-Nagy Sándor (bariton) egymást múlták felül, szemmel láthatóan szívügynek tekintve a tarhosi vállalkozást. Egy-egy népdal előadása — mint például az „A csitári hegyek alatt” — különösen szépen hangzott, s a tánckamak is bőven volt alkalma bizonyítani — Taliga Margit és Nagy Zoltán szólótáncosokkal az élen — tudását, tehetségét. Ha ez az előadógárda még jobban összecsiszolódik, ha a jelenetek közti átmenetek gyorsabbak, zökkenőmenteseb- bek lesznek, s ha mindany- nyian jobban ügyelnek majd a Székelyfonó oldott, szabad játékosságára és humorára is (mint például a gazdag legényt játszó Só- lyom-Nagy Sándor), az előadás még több örömet szerez majd a gyulai Várszínház közönségének.

A Psalmus tarhosi előadása — a rendező Sik Ferenc elképzelése szerint — még jobban egybe igyekezett kapcsolni a színpadteret közvetlen környezetével: nemcsak a zenepavilon klasszicizáló épületével, hanem a tarhosi parkkal is, ahol — miközben a kórus és a szólista, Köröndi György a művet játszotta és énekelte — táncos „játszókkal” előadott jelképes cselekménysorok zajlottak le. Nem lehet célunk annak taglalása, szükséges-e és szerencsés-e a Psalmus Hungaricus önmagában is éppen eléggé zárt, drámai és hatásos anyagát ily módon megkettőzni, kivetíteni vagy — ha úgy tetszik — illusztrálni. Egy biztos: a rendezői elképzelés Tarhoson nem valósult meg kellően és szerencsésen, mert az „erdei” történések — futás, „félmeztelenkedés”, játék tüzes szerkezetekkel — inkább elvonták a közönség figyelmét Köröndi György és a kórus egyébként minden ízében kiválóan megoldott produkciójáról, mintsem az élményt teljessé tenni segítettek volna. Szívesebben láttuk volna Kodály nagy művét Tarhoson hagyományosabb előadásban, jelmezekben ugyan, csupán a színpadi mozgásra korlátozva.

Mindez azonban nem változtat azon, hogy a Gulyás György vezényelte mű ilyen előadása érdekes és figyelemreméltó kísérlet, amely a gyulai vár környezetében sokkal jobban is sikeredhet. Mindent egybevetve pedig igaz az is, hogy tarhosi zenei napok záró programja jól sikerült és jelentős zenei esemény volt; olyan vállalkozás, amely méltó immár nemcsak Békés megye, hanem az ország megkülönböztetett figyelmére is.

Varga János

A tánckar egyik bravúros jelenete a Székelyfonóból

Fotó: Martin Gábor

A könyvterjesztés társadalmi munkásai

A KISZ Központi Bizottsága az 1980/81-es akcióprogramjába Könyv és ifjúság elnevezéssel számos könyves programot, feladatot iktatott be. A nyári hónapokban az ifik, a dolgozó és vakációzó diákok máris csatlakozhatnak az ifjúsági szövetség egyik új kezdeményezéséhez: legyenek társadalmi munkásai a könyvterjesztésnek — mondották a KISZ KB kulturális osztályán.

A KlSZ-alapszervezetek- nek, az ifjúsági klubok közösségeinek és az ifjúsági brigádoknak figyelmébe ajánlott terjesztési verseny keretében vállalkozó kedvű fiatalok a hetekben feltérképezik a könyvvel ellátatlan tanyákat, községeket, iskolákat, munkásszállásokat. Á könyvterjesztő vállalatok is a KISZ közös akciójába bekapcsolódó fiatalok leleményességére bízzák, milyen formát választanak az olvasnivaló népszerűsítésére, kínálására. Az ifjúsági közösségek tagjai például bizományosi szerződést köthetnek a könyvterjesztő vállalatok kijelölt boltjaival. Ezek az üzletek gondoskodnak majd rendszeres áruellátásukról, az eladott könyvek értékének 10 százalékát pedig az alapszervezet könyv- jutalomként kapja vissza a jövő év márciusában. Az akció ugyanis 1981 február végéig, a mezőgazdasági könyvhónap zárásáig tart. Az irodalmi művek és a szakmai olvasmányok népszerűsítését szolgálják az évről évre visszatérő ifjúsági könyvnapok is. Ezúttal szeptember és december között rendezik meg a KlSZ-szer- vezetek és a_ könyvtárak, valamint a könyvterjesztő vállalatok az író-olvasó találkozókkal, könyvkiállításokkal, irodalmi műsorokkal és vetélkedőkkel egybekötött rendezvénysorozatot.

Egy kormányhatározat nyomában

Hol tart a munkástovábbképzés?

Lassan tíz éve, hogy megjelent a munkások továbbképzésével foglalkozó kormányhatározat. Meglehet, furcsának tűnik, hogy ilyen magától értetődő feladatot külön kormányhatározattal kell hangsúlyozni, ám erre is csak azért volt szükség, mert e feladat a vállalatok s munkáltatók számára mégsem volt olyan magától értetődő. A munkaerő-gazdálkodással összefüggő nagy gondjaink egyike ugyanis, hogy a foglalkoztatottak szakmai ösz- szetétele és képzettsége eltér a kívánatos munkaerőszükséglet ugyancsak kívánatos szerkezetétől. A gond már az iskolákban is felfedezhető: egyre tágul az újonnan munkába lépők iskolai végzettsége és a meglevő munkakörök képzettségi igénye közötti szakadék. A munkahelyi képzés pedig csak lassan reagál az ebből adódó oktatási feladatokra.

Igaz, napjainkra már kialakultak a munkástovábbképzési rendszer szervezeti keretei, s megvannak a minimális — helyenként ennél kedvezőbb — személyi és tárgyi feltételek. S mégis: az egész rendszer meglehetősen döcögve, nehézkesen, s bizony eléggé alacsony hatékonysággal működik. Ha megpróbálkozunk valamiféle, rövidre fogott oknyomozással, akkor mindenekelőtt a jelenlegi rendszer alapelveit kell szemügyre vennünk. Ezek egyike: minden munkásnak öt—nyolc évenként el kell végeznie az éppen esedékes továbbképző tanfolyamot. E kötelezettség a jelzett időszakonként, legalább 3—3,5 millió munkást érint, azaz évenként a munkásállomány 16—17 százalékát (körülbelül félmillió embert). Mi történik akkor — kormányhatározatról lévén szó! —, ha ezt az alapelvet végül is nem sikerül a gyakorlatban megvalósítani? Semmi nem történik! A határozat ugyanis nem fogalmazta meg az esetleges szankciókat. S feltehetően azért nem fogalmazta meg, mert a rendeletalkotók is azon a véleményen voltak, hogy ez csak afféle kívánatos, de nem feltétlenül szükségszerű tennivaló lenne. A rendeletalkotók ugyanis — feltehetően — azzal Is tisztában voltak, hogy ha évente valóban félmillió munkást kellene 50— 150 órára a tantermekbe ültetni, s oktatásukhoz több

tízezer — többnyire felsőfokú végzettséggel rendelkező szakembert biztosítani, akkor ez 30—90 millió órát venne igénybe, aminek nagy része a munkaidőből esne ki, s persze jócskán megrövidítené a továbbképzésre kötelezettek szabad idejét is. Mindez mégis jó lenne, és megérné, ha ily’ módon a munkások— úgymond: naprakészen — követni tudnák a rohamosan változó technikai, műszaki ismereteket. Ám ha az iparunk technikai felszereltségének és műszaki kultúrájának változásait jelző adatokat vizsgáljuk, akkor — s tekintsünk most el a részletektől — gyorsan kiderül, hogy messze vagyunk mi még az új technikák és technológiák 5—8 évenkénti gyökeres változásától, megújulásától. Következésképpen : e továbbképzési követelmény megfogalmazói vagy abból indultak ki, hogy a mai. munkásgárda általános műveltsége és szakmai képzettsége hihetetlenül alacsony — még a napjaink ipari struktúrája jelleihző, meglehetősen közepes színvonalú műszaki kultúra esetében is —, vagy azt az illúziót kergetik, hogy nálunk a legfejlettebb ipari államokra jellemző rohamléptekkel halad , előre a műszaki-technikai forradalom.

Legyen szabad megkockáztatni: mindkét, esetleges fel- tételezés — tévedés. Az első feltételezés esetében ugyan miként igazolhatók, az immár harmincéves — és szüntelen reformokkal formált — szocialista szakmunkásképzés erőfeszítései? Ha pedig elfogadjuk — és mi mást tehetnénk —■, hogy „közepes fejlettségünk” egyik meghatározója az a kérlelhetetlen tény, hogy iparunk műszaki- és technikai kultúrájára korántsem a robbanásszerű változások a jellemzőek, akkor e hatalmas munkástömeg viszonylag rövid időszakonkénti továbbképzése alig jelenthet többet, mint amíg egy intézményesített „ismétlő iskola” nyújthat.

Csoda-e, ha a tisztázatlan alapelvek meglehetősen fura gyakorlathoz vezetnek? A vállalatok egy része egyszerűen mellőzi a továbbképzéssel kapcsolatos kormány- határozat végrehajtását. Másutt — ahol már komolyabban veszik e határozat előírásait — különböző formai megoldásokkal próbálják „letudni” a továbbképzésből adódó feladatokat. (Továbbképzésnek számít például az egyszerű biztonságtechnikai tanfolyam is...) megint másutt azokat irányítják továbbképzésre, akiknek munkája átmenetileg nélkülözhető, s persze vannak — szép számmal — olyan vállalatok is, ahol minden lehető és lehetetlennek látszó feltételt biztosítanak, hogy megoldhassák a valóban szükséges, és valóban hasznos továbbképzést. De ők sem a segéd- és betanított munkásokra koncentrálnak elsősorban — már csak azért sem, mert e munkáskategória továbbképzési tartalma tisztázatlan —, hanem a szakmunkásokra. S e gyakorlat — jellemző módon — a dinamikusan fejlődő vagy a dinamikus fejlődés lehetősége előtt álló iparágakra jellemző (például: vegyipar, híradástechnika, méginkább a műszeripar stb.)

Kutathatnánk más okok után is, de tán ennyi is elegendő annak feltételezéséhez, hogy a már munkaviszonyban levő munkások szakmai továbbképzése nem annyira a központi rendeletek, határozatok és előírások függvénye, mint inkább a gazdálkodás valóságos körülményeiből adódó szükség- szerűség. S témánk e ponton kapcsolódik a gazdaság- fejlesztés általánosabb kérdéseihez. Ha nincs — és valóban nincs! — akadálya a szelektív iparfejlesztésnek, ha megteremtődnek az intenzív műszaki fejlesztés lehetőségei, ha megszűnik a vállalatok közötti — és napjainkra már tökéletes sima- ságúra csiszolódott — nivellálódás, ha a munkásoknak sem mindegy, hogy hol, melyik vállalatnál dolgoznak, akkor a munkáltatók majd arra is ügyelnek, hogy gazdálkodási stratégiájuknak megfelelő képzettségű munkavállalókat alkalmazzanak. Másként ugyanis nem boldogulhatnak. S persze: e kívánatos állapot esetén, nem lesz szükség központi, s meglehetősen adminisztratív színezetű határozatokra. Továbbképzési határozatra sem, ami racionális megfontolásokból kiindulva ugyan, de végül is nem sok sikerrel próbálkozott annak előírásával, hogy a munkahelyeken műveltebb és szakmailag képzettebb munkásoknak kell dolgozniuk.

Vértes Csaba

Hófehérke igen — Bubó nem

Mézga Géza, Aladár, Paula, Kriszta, Máris szomszéd és társai ismét hónapokon át szórakoztatják. a magyar televízió sokmilliós táborát; a harmadik, 12 részből álló sorozat vetítése szeptember elején fejeződik be. Ekkorra a balul sikerült ausztráliai utazásról Mézgáék visszaérkeznek hazájukba.

A nézők nemcsak Magyar- országon ismerkedhetnek meg a Mézga család újabbnál újabb kalandjaival, hiszen ezek a rajzfilmek világszerte népszerűek. Már ez idáig is számtalan elismerést szereztek a gyártó Pannónia Animációs és Rajzfilmstúdiónak, a külkereskedelmi forgalmazó Hungarofilm Vállalatnak és elsősorban az ötletgazdag rendezőnek, Népp Józsefnek, aki eddigi pályafutásáról szólt.

— Amikor a Képző- és Iparművészeti Főiskolán 1957-ben befejeztem tanulmányaimat, azonnal a jelenlegi munkahelyemre, a Pannónia Animációs és Rajzfilmstúdióba kerültem. Három évvel később már elkészíthettem az első önálló filmemet, a Szenvedélyt. Ezt követően számos egyedi filmet rajzoltam, majd 1970től foglalkozom a sorozatfilmekkel. A Mézga Géza kalandjait, a Bubó doktor epizódjait Angliától Uruguayig, Finnországtól Mexikóig több tucat országban mutatták be. Különösen a Mézga család nőtt a szívemhez.

— A történet előnye, hogy bármikor lehet folytatni. A másik, szintén sikerrel vetített folytatásos műsoromat, a Bubó doktort is rövidesen tovább folytatják, ám e film újabb 13 fejezetét már nem én rendezem.

— Nyilván nem könnyen vált meg kedvenceitől.

— Olyan vállalkozásba kezdtem, amely mellett mással nem foglalkozhatom. Grimm klasszikus gyermekmeséjéből, a Hófehérke és a hét törpéből igyekszem egész estés rajzfilmet csinálni. Az ötlet megszületését követően sokat gondolkodtam azon, hogy miként is lehetne ezt a világszerte ismert művet kissé átformálni? Természetesen úgy, hogy az alapmondanivaló változatlanul érvényre jusson. A Hófehérke és a hét törpe ugyanis — miként az alapmese-irodalom műveinek döntő többsége — a múlt század végén született, s így szükségszerűen olyan gondolat-, erkölcs- és tanulságréndszert hordoz, amelyek a XIX. század végi társadalomban gyökereztek. Azóta alapvetően megváltozott a társadalmi és a szemléleti rendszer, jelentősen felgyorsult a gyerekek érése. Mindebből adódik az ötlet: a szereplőket átértékelni.

A gyerekek mai átlagos felfogóképességéhez, bővült érdeklődéséhez alakítani úgy, hogy a struktúra változatlan maradjon.

A mű ideiglenes címe: Hófehér.

— Említene néhány példát, miben fog különbözni a készülő rajzfilm az eredeti mesétől?

— Az én változatomban Hófehérke nem megy férjhez a királyfihoz, s egy új szereplő — a Varázsló — is színre lép majd, aki a középkori körülmények között feltalálja a számítógépet. A 60 ezer rajzból felépülő film szereplőit 22 színész hangja szólaltatja majd meg, közöttük olyan ismert művészek, mint Béres Ilona, Halász Judit, Kállai Ferenc, Körmendi János és Sztankay István.

Jocha Károly