Békés Megyei Népújság, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-13 / 163. szám
Ii? l3li.UKT.il*} 1980. július 13., vasárnap o Varga Imre: Miért ír az ember másfél filmet? Egyik olvasóm szúrta ki a fülszöveg kurta életrajzából a fenti állítást, és kérdézte meg. Igaza, volt, furcsa ez a kijelentés. Ám valóságos, állítom én. Az egész filmet könnyen megmagyarázom. A televízió a hatvanas évek legkö- zepén kért tőlem egy vaskos, népi humorú, mai paraszti tárgyú forgatókönyvet. Meg is írtam „Tyúkfürösz- tés” címmel, de pár hónapos fontolgatás után az volt rá a válasz, hogy nekik Mo- liere-humorú játék kellene, tehát finom, szellemes, kecses. Elmúlott fél évtized, amikor 1971 tavaszán a padlásról vétették velem elő a másolatot. A rendező ugyanis éppen forgatókönyv nélkül állt, akkoriban gyakran dolgoztatták, ő ezt a könyvet elfogadhatónak találta, tíz nap alatt fel is vette. Aztán 1971 augusztusának egyik forró szómbat estéjén sugározta is a televízió a Tyúkfürösztést. Mint megtudtam, magas nézőszámmal és becsületsértő kritikákkal. A fiirendező lévén potens rendező a televíziónál, őt nem bántották, minden városi kritikus — egy kivételével — a forgatókönyvírót, vagyis engem mondott el parasztgyalázónak, álírónak, parasztot sose látott körúti aszfaltbetyámak. Egyedül Gáli István érezte meg a történet tanyasi realizmusát, ő viszont kevesellette. Különben a televízióval azóta is a legszívélyesebb munkakapcsolatban vagyok. No, természetesen nem iro- dolmi vonatkozásban. Érdekesebb és tragikusabb fél filmem története. Amikor 1961 júniusában megjelent a Magvetőnél az „Üj termés” sorozat indítóköteteként a „Bicegő próféta” című kötetem, egykettőre elfogyott, s a kritikusok eléggé meggondolkodtatóan írtak róla. (Tóth Dezső tavaly decemberben a Bicegő prófétához hasonló regényeket kért tőlem számon. Nagyon jól emlékezett rá, akkoriban két ízben is írt róla.) Szeptemberben felhívtak a MAFILM igazgatóságáról, hogy szeretnének velem szerződni egy, a kisregény alapján készítendő forgatókönyvre. A szerződést aláírtuk. Sírná Jenő, akit mint kritikust és hajdani Eötvös-kollégistát nagyra becsültem, mondotta ez alkalommal, hogy a regény kész forgatókönyv, jószerivel egyszerűen filmre kéne venni. Megismerkedtet- tek a kiszemelt rendezővel, Kalmár Lászlóval, valamint a daramturggal, Bíró Zsuzsával. Meg kell vallanom, ő mindjárt elöljáróban elmondta: a parasztokhoz, különösen az akkori, 1960 táján téeszbe került parasztokhoz egyáltalán nem ért, ilyeneket nem is látott elevenen, de mint dramaturg mindenben segít. Azt is megkérdezték, jónak találom-é tanácsadónak Cseres Tibort, mire örömmel kijelentettem: a létező legjobbnak, hiszen ő igen jól ismeri a békési tanyavilágot, a film ott játszódik. Csak egyszer ült le velünk, s akkor is azt mondta: nem akar zavarni, értjük mi a dolgunk. Mármint Kalmár László és a témagazda ... Akkor találkoztam Kalmár Lászlóval. Hatvanegy éves volt, erőteljes, egészséges, zömök férfi, csendes szavú, aki azzal kezdte, hogy a „Süt a nap” óta nemigen foglalkozott falusi témával. írásaim olvasva úgy látja, én viszont némi sejtelemmel bírok, tehát eleve hisz szavamnak. Ezzel levett a lábamról. Én persze ehhez a regényhez jobban szerettem volna olyan — mondjam ki most már kereken — népi kollégista indíttatású filmest, aki paraszti sorból jött, mint mondjuk Magyar József, de hát őt közel sem engedték akkoriban a játékfilmhez. Emlékszem, már az október 8-i találkozón megtudtam Kalmár Lászlótól — ha jól emlékszem, a Körönd környéki, úgynevezett Különlegességi cukrászdában, aminek persze közismert neve Lukács volt —, hogy az 1951-es „Déryné”, máig tömegeket vonzó, sikeres filmje után csak 1957-ben készítette el az elsüllyesztett, ám zárt körben sikerrel vetített „Nagyrozsdási eset” című szatirikus játékfilmjét, és most kap négy év némaság után lehetőséget a felbukkanásra. Annak bizonyítására, hogy még tud rendezni, hogy ezt az akkor nagyon időszerű témát, hogy tudiillik a termelőszövetkezetbe lépett, ott magának otthont remélő, gazdálkodáshoz értő parasztember hogyan néz szét maga körül valódi gazdaként, ezt ő any- nyira meg tudja csinálni, mint mondjuk egy „kiváló” kolléga, aki katonatémájú filmmel ért el sikert, holott nem volt katona a második világháborúban... Ezek után én is elárultam annyit magamról, hogy emlékszem a „Süt a nap” templombeli jelenetének komor szépségére, a „Tóparti látomás” vagy a „Semmelweis” egy-egy képsorára, hogy a „Halálos tavasz” ellen a parasztfőiskolás eszem glosszát íratott velem, mondván, hogy nem érdekelnek minket az úriemberek szerelmi nyavalygásai, ugyanakkor háromszor is megnéztem a filmet, mert hasonló szerelmi nyavalygásaim voltak. (Ügy látszik, az efféle szerelmi nyüglődések ma is léteznek, mert ahányszor műsorra tűzik a filmmúzeumban, mindig sorok állnak a pénztár előtt.) Azt sem titkoltam, hogy dzsentris filmjei nem tetszettek, még a Déryné is nagyon hagyományosnak tűnt szememben. — Gondolod, nekem is mind tetszett? — felelte rekedtes hangján, s szemembe nézett. — Azt csináltam, amit kértek tőlem. És ahogy a nézők várták. A film nem úgy készül, mint egy vers. Ehhez nem elég a ceruza, s egy darab papír ... Mit gondolsz, kiváló kollégám nem azt csinálja ma is? Ahogyan kívánják; és ő is tudja, velem együtt, hogy a közönség miért megy be a mozijára... Hidd ezt, ezt a Bicegőt én is megcsináloín úgy, ahogy szívem diktálja. De a közönséget is behozom a moziba. Belevágtunk a munkába. Felépítettük a film cselekményének menetét, építgettük a jeleneteket, s én pár nap alatt megírtam ezeket. Amikor összeállt egy kisebb szakasz, megbeszéltük, s továbbszőttük. Elképzeltük a szereplőket is, ki volna melyik sziutációban a legmegfelelőbb. Kockánként építettük tehát a filmet. Hetenként két-három késő délutánt, estét ültünk a Lukácsban. Szerfelett hasznos, élvezetes, sok tanulságot adó eszmecserék voltak. Nemcsak a filmről volt szó, téma volt az élet, a művészet, a régi filmgyártás Zilahy, Ka- rády Katalin, aki az ő filmjében ugrott ki. Jártam Kalmárék lakásán is. Ma is úgy érzem, szívesen látott maga mellett a rendező. Az év vége felé, amikor túljártunk a forgatókönyv derekán, lehetőségem adódott, hogy bepillantsak az 1962-es filmgyártási tervbe. Kerestem benne filmünket a húsz között, de nem találtam. Az egyik filmes vezetőtől megkérdeztem, Kalmár László munkája nincs tervben? Ügy látszik, nem sejtette, kivel bizalmas, mert könnyedén mondta: — Ó, az öregúr, csak azért kapta ezt a lehetőséget, hogy ne panaszkodjon örökké... Világos, hogy ezt nem tudja megcsinálni. Nem neki való téma... Meg aztán, ez a parasztügy most már nem aktuális... Szinte szemem láttára húzódott ároknyi ránc Kalmár László arcára, amikor megszelídítve elmondtam neki a véletlen kapott fülest. Ám ő is mondott egy torokszorító hírt. Az új filmgyári igazgató — tehát nem a szerződést aláíró — olyasvalamit vetett fel, hogy nem volna jobb vígjátéknak átdolgozni ezt a témát, amit csinálunk? Elöntötte agyamat a vér. Hogy egy drámai hangú, valódi társadalmi töltésű komor történetet vígjátékká formáljunk át, ilyet kívánni nem annyira a hozzá nem értés következménye, sokkalta inkább a cinizmus megnyivánulása. Kereken megmondtam Kalmár Lászlónak, többet egy sort nem írok a forgatókönyvből, ösz- szeszólalkoztunk, de aztán igazat adott. Nem tudtam akkor még, hogy ez az ereje teljében levő, alkotó hittel teli ember ekkor kapta a sorstól (?) az utolsó nagy csapást. Az új igazgató nemsokára felszólított, adjam be a forgatókönyvet, vagy fizessem vissza az előleget. Azt persze mór régen elkávéztuk a Lukácsban. Egy délelőtt lediktáltam a regény párbeszédei alapján a befejező húsz oldalt. Ahogy Si- mó Jenő annak idején mondta. Tíz nap múltán azt írta az irodalomhoz, képzőművészethez, most a filmgyártáshoz egyaránt értő igazgató, hogy nincs szándékukban megfilmesíteni a könyvet. Végtére be is fejezhetném fél filmem történetét. Ám Kalmár László a napokban fejezte be életét. A köztünk azóta is meglevő baráti érintkezés még ideírat néhány jellemző dolgot. Mindenekelőtt emberi jellemét megmutatandó. Volt szakszervezeti főtitkárom szavait jegyeztem fel 1962 novemberében, aki szerint a filmművészszövetség taggyűlésén, amikor mindenki torkig volt az igazgatóval, de senki nem mondta ezt, a jelenlevő valamennyi kulturális vezető színe előtt Kalmár László szemébe mondta a taggyűlés néma csendjében, hogy N. N. elv- társ, maga gerinctelen, ártalmas, tehetetlen figura a filmgyár élén .. A dologhoz tartozik, hogy az igazgató két hónap múltán vette a kalapját, Kalmár László pedig befejezte utolsó filmjét, a „Szélhámosnő” címűt, majd megkapta az érdemes művész címet... Emlékszem arra is, hogy 1962 ősz elején, egy filmnézés előtt, a filmklub előterében mellemnek szegezte mutatóujját Kalmár László, s azt mondta: — Hajlandó, uram; nekem adni a „Szeretnek vadászni a férfiak” film jogát? ... Mondanom sem kell, hangosan kijelentettem. Addigra az elbeszélésem pályadíjat nyert, kétszer is megjelent, a rádió hangjátékként kétszer .is sugározta, miért ne adjam, ha neki tetszik?! Januárban újságolta később, hogy Köllő Miklósnak erősen- tetszett, viszont később a forgatócsoport vezetője, Fehér Imre szerint „teljesen értelmetlen, felesleges” írás, felejtse el. Én is elfeledtem a dolgot... Újságolta még Kalmár László: a „Szélhámosnő” forgató- könyvét akkoriban dolgozta át nyolcadszor (!)... Későbbről tudom, teljesen elégedetlen volt ezzel a filmmel, a színészgárdával, a kilúgozott forgatókönyvvel. De hát melyik az a repülő, aki ha egy lehetősége még adatik a repülésre, akkor a földön marad?! Régi Kos- suth-díja mellé megkapta az érdemes művész címet, mehetett nyugdíjba. Látása később gyöngült, komplikációi támadtak hallásával, de míg csak tudott, a filmművészszövetség vetítéseire eljárt. Hja, aki már 1919-ben segédrendező volt! Azt látjuk, ha valamelyik filmje programra kerül, nézik ' az emberek. Viszont Ábel Péter Üj filmlexikonéban éppen Kalmár Lászlóról nem közölt fényképet, ráadá- su az Űj Tükör ez évi 23. számában nem az ő képe került kurta nekrológja fölé ... Zelk Zoltán versei: Három krajcár Juhar voltam, de elhagytam az erdőt; mert ágaim hasztalan fenyegették csúfolkodó árnyaimat. Ríhattok, madarak, fészket nem raktok rajtam, már kopár hegyhez szegődtem sziklának, de egyszer majd, tudom, elbámészkodom és legördülök a tóba, s tóvá változom. (Nem voltam boldog, se boldogtalan, csak juhar és szikla és tó voltam én — három krajcár az Isten megszámlálhatatlan tömérdek vagyonából.) Mert nem lehet Járj színházba, menj képkiállításra, ülj be néha egy moziba, kirakatot bámulj, s vegyél új, kedves holmikat magadnak. Mert nem lehet így! nem lehet! mert indulj el jókedvűen és jöjj haza jókedvűen és mondjad el, mit láttál, hogy milyen a Körút, s milyen a Váci utca? S a kedvemért menj el a Klauzál s a Teleki térre s nézd meg, hogy zs}igáznak-e még az öregek a pesti padokon? Ne ülj a fekhelyemnél, mint szenvedésem mélyszemű, nagy tükre mint szenvedésem százszoros visszárnya — ne öld magad, ne tedd, hogy én a gyilkosod legyek---------M ert nem lehet! mert nem lehet hogy öld magad! hogy öljelek! Ménesi György: Villon Harci ménem zöld sakál, nyakam szegem, fölzabái. A gyomrában dalolok — kit érdekel dalotok? * Mindenféle tanúkban bízva bíztam gyanútlan. Százszor voltam kárvallott — dús margóm is rám vallott. t Fő tisztem volt a gyalog: köröttem, hej, magyarok! Arcotok bár megdöbben — lenn is „mi” vagyunk többen! Pákolitz István : Kíméletlen Meg se várod a kínálást. A fölpúpozott nagytálból — egyedül téged illető áldozatként — kiragadod a fogadravaló combot. ' A feszengve pironkodó elaggottak, meg a repeső gyerekek hadd piszmogjanak a vicikvacak csontosabbjával, ha már annyira szemérmesek. Körülhordozod tiltó tekinteted: ne hogy bárki is szemet merjen vetni a másik három csirkecombra. r'rtiíMá
