Békés Megyei Népújság, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-13 / 163. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET r • *» írni és szembenézni önmagunkkal Mezey Béla felvétele Kiállítás Csepelen, emlékház Battonyán Molnár C. Pál életműve Újra levettem a könyvespolcról Varga Imre regényét, az „összevissza ivadékok”-at, hogy beleolvassak, hogy figyeljek közben magamra, ugyanúgy hat-e rám, mint öt éve, amikor a Szépirodalmi kiadta. Ugyanúgy hatott. Mi több, az öt éve feltoluló kérdés még erősebb lett: miért nem csinálnak filmet ebből? Toros Gábor kisvárosi potentát és „összevissza” ivadékai jó kis példa arra manapság is, hogyan nem szabad. De ez más ügy, ezúttal inkább az érdekelt, miért írta az író könyve fülszövegében azt: „Szeretem a jeligés pályázatokat, lovagias küzdelemformának érzem. Ezeken az alkotásokon asz- szóznak egy szál karddal. Így fedeztettem fel a Csillag novellapályázatán, 1951-ben az MSZT pályázatán, 1960-ban egy debreceni jeligés pályázaton. És most, 1972-ben kámzsás barátként ismét porondra állhattam, a Szépirodalmi Könyvkiadó jóvoltából.” Tehát a regény legalább nyolcesztendős, ha úgy vesz- szük, nem is- olyan öreg. És pályázatra nyugtatott be, ahol „kámzsás barátként, egy szál karddal” befutottál az élvonalba. De miért írod a fülön azt, hogy így fedeztek fel a Csillagnál, aztán az MSZT- nél, még Debrecenben? Tulajdonképpen hányszor és mennyire fedeztek fel? — Csavaros kérdés, de színvalóság. Nézd, mondjuk meg nyíltan, olyan írónak érzem magam, akit számos, jeles alkalommal felfedeztek, ezeket a felfedezéseket siker követte, az átütő siker azon bán még nem találkozott velem. Vagyis inkább a lehetőség, hogy én találkozzam a tömegekkel. Meg aztán két- laki vagyok, 1947-ben doktoráltam irodalomtörténetből, esztétikából és pedagógiából, erre mi következhetett? Népművelő lettem Hajdú megyében, alapító tagja a Népművészeti Intézetnek, szerkesztem a Népművelést, 19 éve pedig a művészeti szakszervezetek lapját, a Szocialista Művészetért-et írom, szerkesztem, tördelem. Egyszemélyes szerkesztőség vagyok, mondjak-e többet? írónak lenni csak egy nyergen lehet, nekem kettőn- hármon kell lovagolnom egyszerre. így alakult, ez már nem változik. Talán majd csak jövő ősszel, ha nyugdíjba megyek. A kedves olvasó nem tudja, tehát illő már elmondani, miért is ez a pesti beszélgetés éppen most, 1980 nyarán? Egyszer, és első helyen azért, mert békési vagy, tősgyökeresen, mondjam inkább én helyetted, hogy eltéphetetle- nül. Másodszor, hatvanéves lettél, és születésnapod alkalmából irodalmi munkásságod elismeréseként Tóth Dezső miniszterhelyettestől átvehetted az Elnöki Tanács kitüntetését, a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. Ehhez még azt is hozzáteszem, hogy amióta ismerlek — hosszú ez az idő — mindig szívesen adtál kéziratot a Köröstájnak, és szerepeltél ezeken a hasábokon, a honi pályán. — Ha a békési irodalom utóbbi változásaira gondolok, öröm tölt el. Az Űj Aurora, a Békési Élet és a Népújság kulturális melléklete, a Köröstáj külön-külön, más-más funkciókkal ugyan, de jól munkálkodik a közös célért, az irodalom terjesztéséért, a műhelyteremtésért, a nyílt fórumok egy időben hiányolt feladatának vállalásáért. Ha bemegyek itt Pesten az írók könyvesboltjába, ott találom a békési köteteket. Azaz inkább ott látom egyszer, aztán másodszor már nem látom ott. Hamar rákerülnek a „hiánykönyvek” listájára. Hol van már az, hogy provinciálisnak tartsák a nem Pesten megjelenő irodalmat?! Meg is fordítanám: Pest is lehet provinciális, érdektelen. Nem a kiadás földrajzi helye határozza meg az irodalom értékét. Kár, hogy Békés megyének még mindig nincs , főiskolája vagy egyeteme (pedig nem egyszer lehetett volna, csak úgy látszik, mások hamarabb eszméltek), irodalmi élete, lám, mégis terebélyesedik, színvonalban egyre magasodik. Békés, hazai táj, hazai emlékek, gyerekkor. Az ember személyiségének fejlődésével jár, hogy a gyerekkora, a gyerekkor élményei sokban meghatározzák a felnőttkor tetteit, kibontakozását. Veled is így volt, nyilván. — Az a helyén való, amit az előbb említettél. Tősgyökeres békési vagyok, és nemcsak származásomban, a szívemben is. Tehát érzelmileg. A Veres-Vargák 1730 táján már Békésen élnek, kétkezi parasztok, létük alapja a föld. Anyai Szűcs nagyapám volt a családban a legnagyobb betűfogyasztó. Vas Gerebent, Mikszáthot, Gárdonyit olvasott. Tőle kaptam az első könyveket. Aztán bekerültem a híres békési református gimnáziumba, kiváló tanárok: Bessenyei Béla, Durkó Antal, Turóczy László keze alá. 38-ban érettségiztem, tavalyelőtt a negyvenéves találkozón a negyven egykori diákból 15 jött össze. Ez az alma mater terelgetett az irodalom felé, a köz- ügyekre való érzékenység irányába. Csoda-e hogy a tanárok némelyike kapcsolatba került a Márciusi Fronttal, és csoda-e, hogy Szabó Pált, Sinka Istvánt 16 éves koromban személyesen megismerhettem? Meg az, hogy Kelet Népe-estet rendeztek a bérházban (így hívták akkor a most üres, földrengés sújtotta kultúrházat), és első cikkem „A föld” címmel egy országos diáklapban jelent meg, a földreform szükségességét feszegetve. Soha- nem felejthető évek voltak! Békésen olvastam először Féja Géza Viharsarok-ját, ismerkedtem Németh László írásaival. Most is rendszeresen hazajársz, édesanyád, húgod ott él. Milyen érzés hazamenni olykor? " — A világ legszebb és legfájdalmasabb érzése. Legszebb, mert a gyerekkor emlékei újra fellobbannak bennem, fájdalmas, mert minden látogatás hozzáad valamit az évekhez, és az a régi-régi idő, amikor nekifutottam a határnak, jártam a dűlőket, és az ifjúság napja sütött: távolodik... Szeretem ezt a várost, egyik könyvem, a „Bicegő próféta” színtere is, szereplői pedig a közelebbi-távolabbi rokonság. Ezt a könyvemet különösen szeretem, megtisztelő számomra, hogy Tóth Dezső kétszer is említette a hatvanas évek elején egy-egy cikkében: „Olyan regényeket várunk, amilyen a Bicegő próféta.” Nehéz, nagy időt írtam meg benne. A tsz- szervezés bonyodalmait, emberi küzdelmeit, összecsapásait, akarásait. Most már elárulhatom, hogy a „bicegő próféta” anyám húgának a fia. Unokatestvérem. Most is ott él, kint a tanyán, a gyerekei mind elmentek a földtől, de ő maradt. Van villanya, autója, tévéje, magnója, és ott van neki a föld. Jövőre azzal kezdem a nyugdíjasidőt, hogy kimegyek hozzájuk két-három hétre, és nekilátok megírni a „bicegő próféta” életét, húsz év után ... Feszítenek a kérdések: a társadalmi mozgás, az emberség, a tanya, a város, a civilizáció, a magányosság. Mit élnek meg most a két évtized előtti „bicegő próféták”? Legyünk egy kicsit általánosak. De csak annyiban, hogy kíváncsi lennék, mit vársz ma a regénytől? Mit adhat a társadalomnak? — Emberséget, igazságkeresést, olvasásélményt. Azt, hogy sokakhoz szóljon, sokakhoz elérjen. Mondhatnám úgy is, fiogy a tömegekhez. Nem hiszek az olyan szépprózában, amely túlbonyolított, jelrendszere csak az íróhoz hasonló felkészültségű olvasók számára megfejthető. Nem hozok példákat sem ellene, sem mellette. Csak vallom, hiszem, tudom: a szellemeskedő bukfenceket ezer ember ha érti, élvezi. Felvetődik a kérdés, mi az író dolga? Emberekhez szólni, tömegekhez elérni, vagy saját kedvtelése szerint kiírási (csúnya szó, de igaz) gyönyört szerezni önmagának? A divat az divat marad, és húsz — mit húsz, öt! — év múlva elfelejtik. Láttam nemrég egy pár képet. Ügy mondják, hogy képző- művészeti alkotás. Nos, ezeken a női akt domborulatait térben is kidomborította a festő ... Szörnyű látvány! Persze, elhiszem, posztnagybányai módon festeni és ki- ugrani, ahhoz roppant egyéniség kell. Marad a geg, a domborítás. Olvasom a Mozgó Világot, mit és hogyan írnajc a fiatalok? Jó írások között itt is felfedezhető néhány „domborítás”. Vajon minek-kinek tetszik ez? És főleg, jó-e? Beszélhetnénk a filmekről is, hiszen — egyszer említetted — másfél filmet is írtál már. Különösen a magyar filmekről beszélhetnénk. Meg arról, miért nem kapnak két kézzel díjnyertes regényed, az „összevissza ivadékok” után, ami filmért kiált? — Beszélhetnénk, de ne tegyük. Engedd meg, hogy csak annyit mondjak, boron- gósan kissé: kevés olyan filmrendezőnk van, aki a társadalmi problémákat úgy képes filmre vinni, hogy az eljusson az emberekhez. Közismert, hogy a mai magyar filmek vetítésén tizenöten, húszán ülnek a mozikban . . . Valahol valamit nagyon elrontottak. Elrontottunk, hogy igazságosabb legyek. Suksinnak igaza van: a filmet a rendező csinálja, de rátermett filmíró nélkül nem megy semmire. Még egyszer, és befejezésül az „összevissza ivadékok” fülszövegéről. Ezzel kezded: „Nem lettem zenész, pedig Beethoven és Kodály születésnapján jöttem a világra, 1919-ben, Békésen. Első «■függetlenítettként«tanultam a nagy családból.” Mi az, amit véleményed szerint a legjobban megtanultál? — Kérdezni és igazságot _ keresni. Mert kérdés nélkül nincs válasz, és igazság nélkül nem lehet élni. Erre minden gondolkodó ember rájön egyszer, csak nagyon sokan önmaguk előtt is letagadják. Azért kell írni, hogy olykor szembenézzenek önmagukkal, és ne féljenek az igazságtól. Legyen az akár a legaprócskább, vagy olyan nagy, mint a világ. Művészeink Itália iránti vonzódása régi, amit nemcsak Ferenczy István újabb szobrászatunkat nyitó olasz- országi utazása jelez, hanem id. Markó Károly, Barabás Miklós itáliai sorozata, melyet Ferenczy Károly, Csont- váry Kosztka Tivadar, Egry József, Aba Novák Vilmos képei követtek. Sokkal többről van szó, mint arról, hogy a két világháború között létezett a magyar festészet római iskolája. Művészetünkre folyamatosan hatott Itália, összefüggő műemlékeivel, mediterrán életérzésével. Mindezt elöljáróban csak azért jegyeztem meg, hogy érzékeltessem Molnár C. Pál vállalt hivatásának lényegét, aki e nagy elődök példája nyomán életének jelentős részét arra szentelte, hogy a battonyai, alföldi motívumok mellett folytassa a magyar festészet Itália-felderítését. Molnár C. Pál 1894-ben született Battonyán, most ünnepelte 86. születésnapját. Találmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán kezdte, Svájcban, Franciaországban fejezte be 1924-ben. Meghatározó fontosságú volt életében 1928—31 között a római ösztöndíj, mely képzeletét serkentette. Ettől kezdve képeit bemutatta Budapesten, Itáliában, Franciaországban és Amerikában. Olaszországban háromszor nyert aranyérmet — Párizsban 1939-ben Grand Prix- vel tüntették ki. Töretlen erővel alkot immár hat évtizede. Stílusa összetett, számba veszi a reneszánsz örökséget, a magyar realizmus Munkácsytól Rudnayig terjedő tiszta forrásait — ezt a gazdag hagyományt ötvözi szürrealista elemekkel. Minden képén más-más arányban. Ez adja, ez biztosítja festői egyéniségét, belső szabadságát, mely mindig a műre összpontosítva válogat a szükségletnek megfelelően az eszközökből. A közelmúltban rendezett csepeli kiállításán összegezhetjük festészete értékeit. Bravúros rajztudását a ros- tandi illusztrációkban érzékeljük. Valósághűség jellemzi Battonyai viharját, a budai építkezésekről festett sorozatát. Bizonyos díszletszerűség jellemzi itáliai témaKépeink Molnár C. Pál fametszetei az 1978-ban megjelent „Híd az Éren át” című, battonyai kiadású verseskönyvből. Itt említjük meg, hogy a művész fametszetei közül a leghíresebb a Cyrano-so- rozat, de szívesen vállalkozott ókori klasszikus témák feldolgozására; a battonyai verseskönyvhöz ezekből is válogattak. Jdkájú képeit, s ez teszi érthetővé szimbólumait. A számtalan „Angyali üdvöz- let”-változat sok finomságot tartalmaz, kiemelkedik erőteljességével „Caesar halára”, „Segesta romjai” és a „Tatárjárás”. Ez utóbbi egy gomolyba sűrűsödve érzékelteti a népvándorlás utolsó hullámaként tömegbe verődött sereget. Festői jelenetekben örökítette meg Mátyás király életének epizódjait, a dorozsmai szélmalmot, a valóság számtalan történését. Szinte festői vallomásnak, ars poeticának hangzik, amit a csepeli kiállítás katalógusának előszavában hangoztat: „Minden esemény természetes, minden történés meggyőző és magától értetődő”. E felismerés jegyében alkotott Molnár C. Pál egész életében. Molnár C. Pál itt, Csepelen, ennek a tárlatnak a megnyitááán ajánlotta fel életművének tekintélyes részét Battonyának, szülőfalujának. A Budapesten élő battonyaiak nevében Púja Frigyes külügyminiszter köszöntötte a mestert, baráti szavakkal méltatva. Az is jelentős gesztus, hog> Bat- tonya tanácselnök-helyettese, Palotai Béla bejelentette a Molnár C. Pál gyűjtemény építését községükben. L. M. Sass Ervin Tomka Mihály: Vályog-sirató • kötény-kék ég alatt meleg zöld-sárga sár akkor az oltalom ma bánatos mocsár konok kedvvel apám pévát szórt rá taposta az éji zápor vályogát pocsolyás sárrá mosta kötény-kék ég alatt játék-gangeszben állva sírva néztem a mocsárrá váló VÁR-ra
