Békés Megyei Népújság, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-13 / 163. szám

SZÜLŐFÖLDÜNK 1980. jálius 13., vasárnap o Ugratások Amerikai majom A tatársánci ösgyepröl — turistaszezon idején Tavasszal és nyáron me­zőgazdasági szezonmunká­sok, sommások dolgoztak Bi- harugrán. Csanádapácáról, Elekről és más községekből jöttek. Hét végén nem men­tek haza, hanem részt vettek a község szórakozási alkal­main, sőt, ők maguk is pro­dukálták magukat, egyebek között egy beugrató „mű­sorszámmal”. Egy kocsira nagy ládát tet­ték, és a kocsival végigvo­nultak a falu utcáin. A ko­csi körül maskarába öltözve ugrándoztak, bolondoztak. A maskarák kifordított ruhák­ban és kosbundákban vol­tak. A kocsi bizonyos távol­ságokon — mikor már elég kísérő közönsége volt, meg­állt, és a kocsin álló kikiál­tó hangos szóval hirdette, hogy itt lehet látni az ame­rikai majmot. Aki a megfe­Ugorj, Jancsi! Volt egy koldus. Vak volt. Egyedül nem tudott kéreget- ni járni. Öreg is volt már. Volt egy zsidó is. Az is sze­gény volt. Összetársultak, hogy ő majd vezeti a kezé­nél fogva. Ügy is tett. Men­tek faluról falura, házról házra. A koldus, akit Jan­csinak hívtak, énekelte a ké- regető verseket, a zsidó meg rakta a tarisznyába, amit adtak nekik. így vándoroltak árkon-bokron is keresztül. Amikor árokhoz értek, a zsi­dó mindig azt mondta: — Ugorj, Jancsi! És a koldus átugrotta az árkot. Hát, egyszer az egyik ház­nál kolbászt adtak nekik, de a zsidó nem mondta meg Jancsinak, hanem amint ki­értek a faluból, elkezdte en­ni a kolbászt. lelő fizetséget, „belépődíjat” a kikiáltó kalapjába dobta, felkapaszkodhatott a kocsi­ra, ahol a láda mellett egy -maskara állt, és minden kí­váncsinak külön-külön föl­nyitotta a láda tetejét. A kí­váncsiskodók aztán elképed­ve ugrottak le, mert nem ép­pen kellemes látványban volt részük: egy öregebb kövér ember a meztelen fenekével fölfelé, négykézláb állt a lá­dában. A kikiáltó folyamatosan invitálta az érdeklődőket, akik persze nem árulták el, hogy mit láttak, hadd csa­pódjanak be a többiek is, akiken ők aztán már jót ne­vettek. A falu népe ezt a beug­ratást nem vette rossz né­ven, ahogy mondják: „elér­tették a tréfát”. B. Z. — Mit eszöl? — kérdezte Jancsi. — Semmit, csak a nyála­mat csámcsogtatom — mondta a zsidó. — Kolbászt eszöl te, érzem a szagát! — így Jancsi, és jól összeszidta a társát. Az meg gondolta magá­ban, hogy ezért a goromba­ságért még megbünteti Jan­csit. Ügy is lett. Mentek, mentek, oszt egy nagy fához értek. A zsidó megállította, mintha árokhoz értek vol­na, és mondta: — Ugorj, Jancsi! Az meg szegény nekiug- rott a fának, összetörte a ké­pit. Káromkodott, de nagyon, a zsidó meg nevetett: — Hát ennek nem érezted meg a szagát? Nem volt szép tőle. B. Z. A nyárra időzített gondta­lan vándorlások legtöbbje tudatos program szerint, gondos előkészületekkel és előtanulmányokkal indul el, s útján begyűjti mindazt a termést, melynek betakarí­tására munkát fektetett be. A szórakoztató útiprogra­mok mellett ismereteket gazdagító élmények teszik igazán értelmessé és ma­radandóvá egy-egy táj meg­keresését. Ebben a hitben szólunk megyénk egyik ter­mészetvédelmi objektumá­ról, a tatársánci ősgyepről, amely a köztudatban kevés­sé ismert, hisz csupán 1971- től élvezi a védetté nyilvání­tott jogát, emellett pedig a maga nemében az ország egyik legkisebb természetvé­delmi területe. Az is igaz, hagy páratlan értékeket tár a látogató elé, de minthogy ezt szerényen, minden külö­nösebb hivalkodás nélkül te­szi, a szakembereken kívül — ahogy mondani szokás — másokat nemigen hat meg. De minthogy régi törvény: megszeretni csak azt lehet, amit megismerünk, megér­demel egy kevéske figyel­met. Annál is inkább, mert az Orosháza közelében, Puszta- földvár és az Aradi út kö­zött levő ősgyep történetileg is igen érdekes területen ta­lálható. A Tatársánc és a Pusztaföldvár elnevezések már maguk is történeti múl­tat sejtetnek, s valóban sok kultúrtörténeti értéket rejtő tájjal van találkozásunk. A népi történeti mondák a tatárjárás korára teszik a Tatársánc építésének idejét, és sok-sok elásott kincsről tudnak, aminek köszönhető­en az évszázadok során gya­kori volt a kincskeresés ezen a területen. Amennyire ez a „népi tevékenység” megboly­gatta az értékes régészeti le­lőhelyeket, egyúttal sürget­te is a szakszerű felmérést, feltárást. így kerülhetett rá sor, hogy a legendák és a szakszerűtlen rombolások után régészek ásója hitelesí­tette a Tatársánc és környé­ke történeti múltját. Banner János és Méri István régész­professzorok, s az őket kö­vetők munkája nyomán az 1930-as évektől kezdődően szépen kibontakozott a táj múltja. Kutatásaik eredményeit abban összegezhetjük, hogy a Tatársánc csakugyan sánc, erődítmény volt, mégpedig mintegy 3 km hosszú, fél­körívben húzódó kettős vo- nulatú erődvonal, s az idő­számítás előtti ötödik szá­zadban épült létesítmény. A föld szelvénye jól mutatja az egymást követő korok kultúráját, s különösen a Nagy-Ta társánc közvetlen folytatásaként épített Kis- Tatársánc területén egy idő­ben működő homokbánya nyomán felszínre került le­letekből lehet arra következ­tetni hogy ebbe, az őskor­ban épült várba az Árpád­korban falu települt, s a kedvező természeti adottsá­gokra alapozva, a védettség mellett a megélhetés elő­nyös szempontjai is hozzájá­rultak az itteni élet folya­matosságához. Kovalovszki Júlia kutatásai szerint a kis sánc északnyugati végé­nek legmagasabb pontján — a kor törvényei szerint — még templomot is építettek. A Tatársánc történésze, Banner János és az ősgyep felfedezője, Kiss István pro­fesszor — Pusztaföldvár szü­lötte — baráti és szakmai együttműködése hitelesítette a biológus felfedezését: „Al­földünk déli részén floriszti- kailag páratlan kis növény­sziget ez, növényfajai az egy­kori löszpuszta flórájának utolsó hírmondói, amelyeket még a bronzkorszakból a vaskorszakba áthajló idők ősembere is itt láthatott...” E cikk írója nem biológus. De mint természetkedvelő, a biológia tudományának tisz­teletével és a különlegessé­geknek kijáró várakozáste­li izgalommal közelítette a természetvédelmi területet, s csupán a szakirodalomból ide másolva tudja tovább adni, hogy az ott bekerített területen egyebek mellett a következő nyolc — termé- szetvédelmileg legjelentő­sebb — .régi gyepet látta, egyik-másikát virágozni éppen: sarlós gamandor, macskahere, konya zsálya, csattogó szamóca, csuklyás ibolya, ebfogó müge, közön­séges borkóró, jabaknapi aggófű. E nevek hallatára a bioló­gus bizonyára éppúgy elza­rándokol ide, mint egy épí­tész egy romos, de jelentős épülethez, olyan örömét le­li benne, mint egy néprajz- kutató egy szép balladában, vagy egy szép formájú mun­kaeszközben, s folytathat­nánk az indíték és élmény találkozásának sokféleségé­vel, hogy érzékeltessük: tu­dományos és kultúrtörténeti szempontból milyen fontos, hogy az 1930-as években fel­fedezett terület végre vé­dett nemzeti kinccsé válha­tott. Beck Zoltán Ösgyep a Nagy-Tatársánc keleti lejtőjén, a kép jobb olda­lán a sánc legmagasabb pontja 0 % 0 0 or/zcigjcira/ Baranya I. Tíz éve még olyan volt Pécs, mintha valaki a Me­csek vonalával párhuzamo­san a hegy lábához . illesz­tett volna egy hatalmas, szé­les szalagot, s arra állította volna a házakat. Azóta a tervezők merőlegest húztak a hosszanti tengelyre, kijelöl­ték egy új lakónegyed he­lyét, s felépült a Kertváros. Meggörbült a képzeletbeli szalag, de nemcsak ez jelzi, hogy állandóan változik’ Ba­ranya megye fővárosának arculata. Az új házak felfal­ják a régieket, helyet köve­telnek maguknak a belváros szélén is. Nincs is baj ezzel, míg meg nem bolygatják az egységes panorámát, ahogyan teszik a Mecsek oldalába épített 10 emeletesek ... A Pécset féltők már akkor felszisszentek, amikor elké­szült a 24 emeletes lakóépü­let, amely úgy emelkedik a város fölé, mintha ver­senyre akarna kelni a Me­csekkel, hogy kisebbítse an­nak magasságát... Vajúdva születik1 az új — kevés a pénz. Tizenöt, húsz éve Pécs még a legelőke­lőbb helyen szerepelt a vi­déki városok rangsorában. Akkoriban ez a tény sokakat megelégedéssel _ töltött el, hangjuk elnyomta azokét, akik sűrűn hangoztatták, hogy továbbra is nagy erő­vel szükséges fejleszteni a megyeszékhelyt, modern ipart kell teremteni. Lehető­ség lett volna rá. Központi alapból sok város horribilis összegeket kapott, Pécs még­is kevesebbre tartott igényt a kelleténél... Rengeteg pénzre lenne szüksége most is Baranya el­ső városának. A történelmi jelleget őrző házak, házso­rok, utcák külleme is erről árulkodik. S ott a bánya, amelynek egy részét 12 éve itt is bezárták, s amelytől a Dunai Vasmű termelése nagy mértékben függ. Az import­szén egyre kevesebb és egy­re drágább. Kiszámították, kifizetődő lenne a mecseki szénbányák fejlesztése, de azt ma még senki nem tud­ja megmondani, honnét lesz rá pénz; 15 milliárd forint kellene... Nem könnyű tehát a vá­rosatyák helyzete. Más gondja is van Pécs­nek: a belvárost alagutak keresztezik. A pincék kör­nyékén néha megrokkannak az utak és a házak. Olykor viszont régészeti szenzációk­kal szolgálnak a labirintu­sok. Egy-egy ritkaságszámba menő lelet híre határainkon túlra is eljut; sok külföldi jön megcsodálni a kétezer éves Sopianaet, ahogy a ró­maiak nevezték egykoron a várost. Nagyszerű érzés kóborolni a szűk, kanyargós sikátorok­ban és a centrumban, a Szé­chenyi téren, amelyről 12 ut­ca nyílik, s amelyen a város egyik büszkesége, a Nádor­ház is található. A lokálpatrióták mindmá­ig szópárbajt vívnak a pes­tiekkel, hogy eldöntsék, az Astoria, vagy a Nádor kávé­ház őrzi-e a leghamisítatla-. nabbul a századforduló utá­ni évek kávéházi hangulatát. A vitába nem kívánok bele­szólni, időzzünk inkább egy kicsit a Nádorban. A már­ványlapos asztalok, a süppe­dés fotelek és kanapék sa­játságos hangulatot áraszta­nak. Két szemközti falon egy-egy hatalmas olajfest­mény; a képek kávészüretet ábrázolnak. Az egyik alján felirat, magyarul: „A kávé legyen forró, mint a pokol, fekete, mint az ördög, tiszta, mint egy angyal, és édes, mint a szerelem.” Hogy ol­csó is legyen, az nincs oda­írva, meg is kérik az árát: 6,50 egy csészével, s amit nekem hoz a pincér, az lan­gyos. Ügy látszik, nem volt még türelme végigolvasni a festményre vésett receptet... A sznobok is előszeretet­tel jelennek meg a kávéház­ban. Sosem felejtek el egy jelenetet. Többedmagammal ültem a bejárattal szemben. Egyszer csak megjelent az egyik iskola igazgatója, a Bö­lény (ez volt a csúf neve). Lila öltöny, fehér ing és fe­kete csokornyakkendő Volt rajta. Vállig érő, olajtól fé­nyes haját most is gondosan a füle mögé fésülte. Bronz­színű arcát fekete szakáll keretezte. A jobbján lépdelő fiatal hölgyet leültette, aztán könnyed, színpadias mozdu­latokkal meghajolt az isme-" rősök felé. Miután helyet foglalt, belső zsebéből tük­röt és sünikefét vett elő, s eligazította a szakállát, csak utána rendelt. Mi, akkor megmosolyogtuk a Bölényt, pedig ezek a jelenetek is hozzátartoznak a kávéház­hoz, csakúgy, mint a szenve­délyesen vitázó diákok, igaz ők ritkábban fordulnak meg itt, mert szívesebben kere­sik fel a hangulatos kiskocs­mákat. Szinte mindegyik egye­temnek és főiskolának külön törzshelye van. Mikor öt éve lebontották az Aranyková­csot — diáknyelven: Kovács tanszék —, Pécs utolsó pad- lós kocsmáját, a műszaki főiskolások szertartásos me­netben vitték kollégiumukba a cégtáblát. Hogy külön helyekre jár­nak1 a diákok, az annak is köszönhető, hogy megfelelő hely híján, nincs közös klub­juk. Így aztán kissé maguk­ba fordulnak az intézmé­Látkép a belvárosból nyék ifjai, hiányzik a min­dent elsöprő lendület, az igazi diákélet, holott Pécs diákváros is. Hogy az ebből fakadó hangulat miért hi­ányzik1, azt nehéz lenne meg­mondani. Az azonban biztos, Pécs is csak annyira diák­város, amennyire az itt tanu­lók és tanítók magukénak érzik, vallják a baranyai metropolist. Pécs megannyi szelíd és vadregényes szépségét kí­nálja, hogy megszerettesse magát. Műemlékei hozzánő­nek a lakókhoz. A Széche­nyi téri dzsámi és a négy- tornyú székesegyház lépcsői még meteorológiai támpont­nak is megfelelnek. A ta­vasz beköszöntének csalha­tatlan jele, mikor tarka ru­Cseri László felvétele hába öltözött fiúk és lányok kiülnek, leheverednek a lép­csősorokra és olvasgatnak, napoznak. Érdekes látnivalóban van része annak, aki a belváros­ból sétára indul, északkele­ti irányba. Hamarosan a mediterrán jellegű Tabán negyed „bejáratához”, az Ágoston térre ér. Szabadtéri kártyabarlang ez. Négy asztalnál játszanak. Az egyiknél huszonegyeznek. 600 forint van a bankban. A játékosoknak arcizmuk sem rezdül, amikor az öreg nyugdíjas besepri a pénzt. A kibicek is csendben vannak. Az ultizok — forintos alapon kártyáznak — zajosak. — Nem félnek a rend­őröktől? — kérdezem egy tagbaszakadt, agyontetovált férfitől. — Ha feltűnnek, a fáje- rozók, a kopkázók és a hu- szonegyezők is rögtön ultira osztanak — válaszolja. — Azért nem szólnak. Az esős, hideg téli napokat kivéve, szinte állandóan fo­lyik itt a kártyacsata. A Tabán negyed zegzugos utcái felkúsznak a hegyol­dalba, ahol a hófehér Havi­hegyi kápolna is áll. Itt tar­tották 1588-ban a történel­mi nevezetességű, „pécsi dis­puta” néven ismert hitvitát, amelynek során Válaszkuti György pécsi református lel­kipásztor és Skaricza Máté ráckevei unitárius lelkész kemény szócsatát vívott egy­mással. Innen alig egyórás kelle­mes séta után elérhetünk a Mecsek központjába, a bel­város fölé, a Misina-tető alá. A turistautakon köny- nyedén becserkészhetjük a vidámparkot, az állatkertet, a párját ritkító mandulást, a Halászkertet és a tv-tornyot. A Mecseket nyáron való­sággal megostromolják a pécsiek; menekülnek a be­tonkatlanból, ahol valóság­gal megáll a forró levegő a szűk utcákban. Aki csak te­heti a hegyekben, illetve a város környéki vízpartokon keres felüdülést. Horváth István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents