Békés Megyei Népújság, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-08 / 133. szám

1980. június 8., vasárnap Varga Dávid: Igazi fehér sziklák A vasárnapi ebédet (csont­leves volt, pörkölt uborka­salátával, meg cseresznyés rétes, vagyis többnyire a pa­pa erős paprikával kellően fűszerezhető, kedvenc ételei) szerényen költöttük el nya­ralónk Tihanyra néző, zseb- kendőnyi udvarán, majd a jó előre beígért kirándulás­hoz készülődtünk. Fél éve volt meg a kocsi; viszonylag olcsón adta el egy ismerős. A papa csöppet sem rajongott a sok kocsikázá­sért. Fárasztotta a vezetés, közben nem is ihatott, és egyszer kiszámolta, hogy az út a Renault-val pontosan 2,90-be kerül kilométeren­ként. A mama viszont foly­ton jönni-menni akart, se­hogy sem nyughatott. Han­goztatta, hogy neki ez az egyetlen szórakozása. Ebben akadt is igazság, hiszen mo­ziba nem járt, könyvet alig vett a kezébe, és a tévé előtt is" sűrűn elnyomta a buzgó- ság, mit sem törődve a mű­sorok állítólagos, egyre emel­kedő színvonalával. De a mai kiruccanásra nyomosabb ok is volt. Meg kellett mutatni a családnak — lehetőleg egy ötletszerű, kedélyes és csapongó kis ki­ruccanás során —, mit tud, mire jó a kocsi, ez a nem akármilyen járgány, ez a ha­misítatlan, valóságos Renault. Ügy tudom, te nem nagyon értesz a kocsik­hoz, ezért zárójelben elmon­dom: hazánkban a Renault viszonylag ritkán tenyészik. Kényes, kiszámíthatatlan faj­ta; csupán a tehetősebb, ügyesebb emberek garázsai­nak levegőjét, hőmérsékleti viszonyait (stb.) kedveli, má­sutt nem terem meg. Talán épp ez készteti gazdáikat arra, hogy az országutakon dudaszóval vagy röpke ref- lektorvillantással köszöntsék egymást, így fejezve ki el­ismerésüket afelett, hogy ha­sonlóképpen szerencsés pali­val akadtak össze a Renault- tulajdonosok családjából. E kis figyelmesség ugyanazt a tiszteletet fejezi ki, mellyel a több ezer tonnás hajóko­losszusok üdvözlik egymást, amikor egy hasonló hajóval találkoznak az óceánon ... Szóval, ami érthető a ten­gerjárók kapitányai részéről, ezektől otromba, begőzölt nagyképűség. Képzeld, mi lenne nálunk az esti ország­utakon, ha — mondjuk — a trabantosoknál is lenne va­lami hasonló „egyezmény”... Na, ahogy bekajáltunk, a papa közölte: ő most lepi­hen egy órácskára. A mama lerámolta az asztalt, majd rögvest föltrombitálta a pa­pát — akinek éppen sikerült elszunyókálnia időközben —: „Hát mi lesz már? Nem me­gyünk?!”... — A papa föl­kászálódott, de mire a kony­hába ért, a mama már va­salóruhát terített az asztal­ra, és kijelentette, hogy ő most vasalni fog. Ilyen sze­relésekben ugyebár nem me­hetünk kirándulni; aki jönni óhajt, tessék, öltözzön fel rendesen ... A mama nyilván úgy gon­dolta : mivel a papa alszik, ráérünk még elindulni. Ar­ról viszont, hogy az előbb fel is ébresztette, szokott, egészen egyéni módján el is feledkezett. így hát szegény papa számára nem maradt más, mint tojósgalambként toporogni az asztal körül, le s föl mászkálni a lakásban, és suttyomban el-elsütni né­hány poént általában a nők, de különösen a mama las­súságával és pontatlanságá­val kapcsolatban, időnként cinkosan összekacsintva ve- jével. Igen, poénokat mon­dok, mert a papa szemtől szembe sose bírálja a ma­mát, még akkor is behúzza fülét-farkát, ha minden oka meglenne rá, hogy pattog­jon. Most is csak általános­ságban, jövés-menése félfor­dulatai közt beszélt, „félre”, mint a régi színdarabok sze­replői. A sógorom is csak ült és hallgatott. Ahhoz képest, hogy máskor milyen csípős a a nyelve, igazán meglepően csendben volt. Előző este ugyanis jól összekapott a papával — mit gondolsz, min? — azon, milyen mesz- sze van tőlünk Pannonhal­ma. Lemérte az utat autótér­képen. Hetven kilométer jött ki. A papa viszont közölte: az nem lehet, Pannonhalma ide legalább 80—85 kilomé­ter, ő tudja ezt a gyakorlat­ból. Ő nagyon sajnálja, mondta a sógorom; itt, a pa­pa orra előtt mérte le cérná­val, vigyázva a legkisebb ka­nyarokra is; lehetetlen, hogy tévedett volna. A papa erre ajánlotta: mérje le újból. A sógorom ezt kereken megta­gadta. Azt mondta, 6 már megtette, és nagyon ügyelt rá, hogy pontos legyen, ha a papa ellenőrizni kívánja, mérje le ő. Ekkor már üvöl­töttek, akkora lett a fejük, mint egy hidroglóbusz, és olyan vörös, mint a győzelmi zászló. Végül megegyeztek abban, hogy eszerint pontat­lan gz' autótérkép. Ez mind­kettőjüknek jó kompromisz- szum volt; a papának, mert elmismásolta a tévedését, a sógoromnak, mert nem akart tovább vitatkozni. Azt hi­szem, végül azért nem men­tünk Pannonhalmára, mert akkor minden túl egyszerű lett volna,.. Odaérünk, megnézzük a megnézhetőt — a bencés főapátságot, meg a kiállított műkincseket —, és szépen hazamegyünk. Ho­vá lett volna így a szent öt­letszerűség, a gondtalan ko­csikázás felhőtlen varázsa? Az „azt teszem, amit aka­rok” és az „oda megyek, ahová tetszik” lebilincselő hangulata?! Amihez persze feltétlenül kell egy kocsi.... s lehetőleg egy 16-os Re­nault ... Két óra helyett fél négy tájban végre elindultunk. A mama elöl feszített a papa mellett, én hátul préselőd- tem a nővérem meg a sógo­rom között. Zircig rendben ment minden, sőt még Zir- cen is. Megnéztük az arbo­rétumot. A fák, bokrok egy- től-egyig szépek voltak, de hogy az egyiket így hívják, a másikat úgy, s mindnek csupa kacifántos neve van, ebben semmi érdekeset nem találtam. Láttuk az apátsági templomot, bár csak kívül­ről, mert zárva volt. Amint a templomhoz vezető udvar­ra értünk, a papa sietett rá­beszélni bennünket: nehogy megnézzük a múzeumot is ... Gondold el, milyen átkozott helyzet! Pannonhalmát nagy nehezen sikerült elkerülni, s erre itt is rögtön egy múze­umba botlunk!... Meglepő­en könnyen lemondtak róla, mondván, hogy mint minden múzeum alapos megnézésé­hez, ehhez is legalább fél nap kellene, s ezzel el is döntötték a kérdést. (Nem mintha én megszakadtam volna azért a múzeumért, de ahhoz, hogy ha már itt va­gyunk, lássunk is valamit, elég lett volna egy jó félóra is.) Egyre mélyebbre jutottunk a Bakony belsejébe. Közölték, hogy gombát akarnak szedni. S mivel a gomba a ritka aljnövényze­tű tölgyerdőt szereti, főként ilyeneket kerestek az ország­út mentén. A papa hamaro­san be is fordult egy erdei útra; megálltunk, kimász­tunk, fújtunk egyet. Már úgy látszott, hogy a gombá­zás csak felkapott szöveg, és mindjárt elővesszük a pokró­cokat, hogy az út menti tisz­táson, egy jókora, magányos tölgy alatt, ahová oly szépen sütött a nap, kicsit leheve- redjünk és — esetleg — be­szélgessünk. De a mama in­dítványozta: ne itt álljunk meg, hanem az országút túl­oldalán, ahol egy szakasztott ugyanilyen erdei út nyílott. A sógorom megkockáztatta: a papa hagyja a kocsit ott, ahol van; akinek az erdő szemközti része jobban tet­szik, majd szépen átgyalogol. A papa azonban úgy látta jó­nak, ha most is betűről be­tűre végrehajtja a mama utasításait: húsz méterrel ar­rébb vitte a kocsit. Ügy festett, a gombázást komolyan a fejükbe vették. Azzal mentettük ki magun­kat, hogy fogalmunk sincs a gombákról, legfeljebb a rán­tott gombafejet tudjuk — mondjuk — az ekcémától megkülönböztetni, és ebben nem is nagyon túloztunk. A sógorom mindenesetre meg­kérdezte: — Ti tényleg ismeritek a gombákat? — Hogyne ismernénk, fi­am! — felelte a papa büsz­kén, és olyan jókedvűen, mintha a világ legremekebb dolgához készülődne, vagy legalábbis arról lenne szó. — Nem tudom megérteni — dohogott a nővérem —, miért nincs egy húszasuk ar­ra, hogy otthon vegyenek a zöldségesnél. Kocsijuk van, két telkük, az egyiken nya­raló ... Én ezt nem értem! — Pedig nagyon is érthető — kuncogott a sógorom. — A ház sokba került. A kocsi meg a telek is sokba kerül. Azonkívül a megélhetés ... A gomba meg ingyen _van ... Nem folytathattuk, mert visszajöttek, lógó orral, mint egy vert hadsereg. — Nincs errefelé — mond­ták lehangoltam — Majd másutt keresünk ... — A pa­pa egy ócska, csaknem si­mára koptatott motorkerék­pár-gumit és egy rozsdás vas­darabot lökött a csomagtar­tóba. „Jó lesz valamire...” Egymásra néztünk, és mindenre elszántan benyo- makodtunk a hátsó ülésre, ötszáz métert se haladtunk — közben legalább három­szor akartak ismét gombát szedni, de mindig meggon­dolták magukat —, amikor... „Meg kell tölteni a szi­font!” Mivelhogy szódásszifont is hoztunk. (Pocsék egy kirán­dulás lett volna, ha éppen szifont nem hozunk!) Szép, lankás fennsíkra ér­tünk. A hegyoldalban, a bok­rok közt három-négy erecs- ke csordogált lefelé; a réten nagy csapat disznó túrta a sarat, a földet. Megálltunk; a papa meg a sógorom el- battyogtak a szifonnal. Mesz- sziről láttuk, hogy csak téb- lábolnak vizet keresve, aztán visszajöttek víz nélkül. Ha hiszed, ha nem: Bakonybélig még vagy hatszor álltunk meg. Ebből egyszer csak­ugyan sikerült vizet szerezni, másodszor gombát szedni. A további négy-öt alkalom úgy adódott, hogy a mamának minden eddiginél falrenge- tőbb ötlete akadt: fekete er­dei földet akart a virágjai alá, legalább egy zsákkal, és éppen most! Nosza, föltúr- tuk néhány helyen az erdőt. Persze, nem felelt meg neki egyik sem. Az egyiket túl vörösnek találta, a másikat túl homokosnak, a harmadik kavicsos volt, a negyedik pe­nészes, az ötödik túl nedves, a hatodik nem eléggé fekete, és így tovább. (Lesz, ami lesz, én többé nem szállók ki a kocsiból!) Gurultunk tovább a völgy­ben, Pápa felé. Lépésben, hogy kellően élvezhessük a táj megejtő szépségeit. Szé­dítő ütemben haladtunk: mint egy holtfáradt biciklis­ta harmincfokos lejtőn föl­felé, mint egy ólomlábú anyatetű bakancsban, erős el­lenszélben és szurokban. Időnként valamelyik szülőm felkiáltott: „Jaj, de szép, odanézzetek!” Vagy: „Ott egy őzike, de édes!" Vagy: „Nicsak, egy erdei kisvasút!” Vagy: „Jaj, - de gyönyörű fe­hér sziklák!... Istenem, igazi fehér sziklák !’’ És mit láttunk?... Egyetlen szál szikla meredezett az er­dő fölött, nem túl magasan, csak úgy kétmétemyire. Sem­mi különös nem volt rajta: se a magassága, se a formá­ja, se a színe. Egészen hét­köznapi kődarab volt, nem fehér, nem is szürke, csak valami egészen közönséges barnásvörös ... Kevéssel később a papa hirtelen fékezett, s mintha ég-föld összeszakadt volna, kiugrott a kocsiból. — Itt egy patak! Gyertek, nézzétek meg a patakot! — A sógoromhoz fordult. — Zo­li,' láttál már ilyen pata­kot?!!! Zoli nagykeservesen kiká­szálódott; úgy bevágta a ko­csiajtót, hogy a mama ide­gesen felszisszent tőle. Igen, mondta beletörődötten, és visszaült. Azon a nyamvadt patakon se volt semmi fel­tűnő, érdekes vagy különös, természetesen. Talán így araszolunk to­vább Pápáig, ha ekkor nem húz el mellettünk — hoz­zánk képest iszonyatos se­bességgel — egy 500-as Fiat, az a fajta járgány, amit a papa rendesen csak bokor­ugrónak vagy libakergetőnek szokott hívni. Erre aztán megelégelte a sajátosan ál­cázott ácsorgást, rákapcsolt, nekilendült. Pápán, este fél nyolckor már mindenki fe­nemód éhes volt. A papának azonban, bár többféleképp is célozgattunk rá, cseppet sem akaródzott meghívni a tár­saságot valami könnyű kis vacsorára. Száraz pogácsát, kekszet majszoltunk az ut­casarkon, stanicliból, s köz­ben ott virított mellettünk (szerényen) mesterségünk (és hülyeségünk) címere és jel­képe: a Renault. Ahogy hazaértünk, min­denki nekiesett a szalonná­nak, az egyetlen valamireva­ló ételnek, ami mindig akad otthon. A gomba, amiről a papa meg a mama korábban még lelkendezve beszélt, senkinek se jutott eszébe. Biztosra vettem, hogy leg­alább három napig ott rohad a kocsiban, ahogy a virág­földről is tudtam, hogy leg­alább két hónapig áll majd a pincében háborítatlanul, ha mégis hozunk. Szépen elcsellengtem, le az alsóörsi mozihoz. Vettem há­rom jegyet az éjszakai elő­adásra, egy tudományos-fan­tasztikus filmre. Gondoltam, nem kéredzkedem el, hanem csak lelépek szépen, ha lefe­küdtek. Mindig a tyúkokkal fekszenek. Gondoltam, ha most kicsit el is térnek et­től, legfeljebb nem nézem meg a híradót, később majd a nővéremék után megyek. Pár nappal korábban ugyan­is munkát vállaltam a stran­don. Azóta gondosan ügyel­ték rá, hogy eleget aludjak: „fejlődésben levő szerveze­temnek pihenésre van szük­sége.” Hiába próbáltam meg­értetni velük, hogy a mun­kám cseppet sem megerőlte­tő, csupán abból áll, hogy az elhasznált tányérokat, poha­rakat behordom a mosogató­ba, vagyis kellemes lötyögés az egész. Azt meg végképp nem akartam mondani, ha azt akarják, hogy ne dolgoz­zak, vagyis „pihenjek”, ad­janak valamivel több zseb­pénzt: ne kelljen minden fagylaltért, mozijegyért kö­nyörögni. (A büfében napi nyolc órára 70—80 forintot fizettek.) Úgy a film közepe táján egyszer csak megjelent a pa­pa a moziban, rém szigorú ábrázattal. Könnyen megta­lált, mert kevesen voltak. Azonnal menjek haza, mond­ta, és kiráncigált az ülésről. (Ott voltak mind az ismerős srácok, azt se tudtam, hová legyek szégyenemben.) Szoli­daritásból a nővéremék is jöttek velem. Mire hazaértünk, már úgy keringtek egymás mellett a kivilágított házban, mint két ■felbőszült tigris. Egyikük biztosan kiment pisilni, ész­revette, hogy nem vagyok otthon, felébresztette a mási­kat, és közös erővel sikerült jól felcukkoljniuk egymást. Szidtak engem, szidták a nő- véreméket; hogy képzelitek, a kisfiúnak pihennie kell, hogyan fog dolgozni másnap, ha nem alszik egész éjjel; neki egyelőre még mi parancsolunk. Mire én, hogy álljon meg a hasmenés: ön­ként mentem velük, sőt, én hívtam őket, én vettem a je­gyet is. Majd ő megtanít en­gem a szabad akaratra, üvöl­tött a papa; hát nem látjá­tok, milyen sovány ez a sze­gény kölyök, sikongott a ma­ma, hiszen csupa csont és bőr, mert nem eszik rende­sen, és nem alszjk eleget — kár lett volna mondani: per­sze hogy sovány vagyok, ha mindig csak szalonna van itthon, és zsebpénzt sem ka­pok, amiből épkézláb kaját vehetnék. Másnapra beborult az ég, de déltájban eltűntek a fel­hők, a pára felszállt, és is­mét vidáman sütött a nap. Valami beatzenés hajó indul a kikötőből. Jó lenne elmen­ni. Este a hajón, míg hallga­tom a nagy, kemény beatet, honnan, honnan nem, egy­szerre rossz kedvem lesz. A nővéremék velem együtt ott­hagyták a mozit, bár marad­hattak is volna ... Ha egy csöpp jó érzés van bennem — tépelődöm —, semmit sem kérek a történtek után.., Vagy ha mégis, nem olyat, amiből a nővéreméket kiha­gyom. Nem kellett volna el­jönnöm — állapítom meg —, vagy csakis velük, bárhová, bármire is. Másnap, mikor a papáék kimennek a telekre, hármas­ban megtanácskozzuk az ügyet. Nem hibáztatnak egy szóval sem. Csomagolni kez­denek. Este, mikor a papa meg a mama megtudják a dolgot, kiesit elsápadnak, de egy szóval sem kommentálják az esetet. Másnap aztán elővesz­nek. Nem mondhatok sokat, minthogy a nővéremmel ab­ban maradtunk, ne vágjak elébe semminek, ők majd megírnak nekik mindent, tö­viről hegyire. Ahelyett, hogy az igazi okokat kezdenék ku­tatni, őseim lehordják őket tiszteletlen pernahaj derek­nek, csavargóknak és naplo- póknak, akiktől jót nem ta­nulhatok, akiktől — s ezt jól jegyezzem meg — jobb, ha óvakodom. Na, gondolom er­re, van még tíz napom az építőtáborig, s addig folyvást ezt hallgathatom, összesze­dem a cókmókomát, s amint lefekszenek, szépen megpat­tanok. Épp a napokban akad­tam össze néhány ismerős sráccal; lent táboroznak a parton. A strandot ottha­gyom; Füreden keresek mun­kát. Így éldegélek a tábor kezdetéig. S aztán majd csak lesz valahogy ... — Ember! vetettem véget a hiábavaló tűnődésnek. — Ez csak képzelődés, üres fik­ció! Nem fogok elkéredzked- ni, nyilvánvaló. Vagy ha mégis, nem hiszem, hogy a nővéremék komolyan meg­neheztelnek érte. Talán el se jönnének; eléggé kinőttek már az ilyesmiből. S ha mégis megbántanám őket, semmiképpen sem annyira, hogy hipp-hopp, elutazzanak. S háromszor meggondolnám én is, meglépjek-e. A papa másnap már a rendőrséggel kerestetne. Amikor hazajöttek, halvá­nyan megpendítettem, hogy jó lenne elmenni; épp csak szóba hoztam, mellékesen. Ülj le, vagy ha állsz, fo- gózkodj meg! Elengedtek! Azt se kérdezték, mennyibe kerül, és meddig fog tarta­ni... S a következő vasárnap megint a szokásos kirándu­láshoz készülődtünk — mind az öten. Jankó János: Megy a juhász... Vajnai László: Spirál A fekete bozontos paróka alatt őszül Európa csapong a bodzafa t az idő szele sírva tévelyeg a lélek huzatos folyosóin.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents